Kis esti boldogság

Becsukni magam mögött a kaput és futni szembe a naplementével egy szeles tavaszi estén.
Akkora vigyor terül  el a képemen, és alig bírom visszafogni a lépteimet.

Soha nem gondoltam volna, hogy a futás – vagy egyáltalán bármilyen sport – valaha is hiányozni fog, régebben inkább valami szükséges rosszként fogtam fel. Most viszont alig vártam a három hónap leteltét, hogy újra cipőt húzhassak, és kiderítsem, hogy az új kis pocak-gyerek szeret-e futni. Merthogy az orvos csakis a felülésektől tiltott el. Hát úgy néz ki, hogy szeret. Legalábbis nem tiltakozott. Úgyhogy toltunk egy óvatos 5 kilti.

Betegállomány

Szögezzük le: anyának lenni csodálatos.
Viszont végtelenül igazságtalannak érzem a saját helyzetemet, hogy mindig anyának kell lennem, és tudok kivenni egy rohadt napot sem, legalábbis tervezés nélkül nem. Mondjuk mikor a gyerek lázas, én meg egész éjjel (sőt másnap is) hányok, és ilyenkor sincs betegállomány, se rohanó nagymama (300 km) vagy bébiszitter (nappalos állása van). Hogy legalább aznap ne kellene végelgyengülve, négykézláb a gyerek után mászva tölteni a napot. Ilyenkor telik csak lassan az idő: tíz évnek érzem, mire végre este lesz.

Bezzeg ha a férjem beteg, mindig van itt valaki, nevezetesen a gyermek anyja, azaz én – így ő nyugodtan gyengélkedhet. Disznóság.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum