Grúzia 3.

Mikor megláttam a vonatot belülről inamba szállt a bátorságom. Szakadt járműre számítottam, de ilyen mocsokra nem. Szinte szeletelni lehet mindenről. Az utóbbi tíz évben itt nem volt takarítva, se karbantartva. És mi ezzel fogunk utazni négy és fél órát. Mindegy, mi akartuk kipróbálni a vonatozást is, Borjomiból Tbilisibe a helyi elektricskán.

A higiéniai elveim utolsó bástyáit akkor adtam fel, amikor Jónás kapott egy mamba jellegű cukorkát egy öreg utastrárs bácsitól a vonaton, melyet aztán meg is evett, pusztakézzel, azzal, amivel előtte végigmatatta a vonatot. Megjegyzem, semmi baja nem lett, ahogy nekünk sem, egész idő alatt, még a csapvíz is jó. Ázsiában két hét alatt azért legalább egy-egy hasmenéses nap befigyel, még palackozott vízzel is.

Borjomi nagyon jó volt, még maradtam volna sokat. Végre rendezettség, gyönyörű tiszta magánszállás egy türkizzöld házban, erdő és hegyek, puha tűlevél szőnyeg. Akhaltsikhébe véletlen jutottunk el, de az ottani vár kertjeiben a sevillai Alcazarban éreztem magam, ami nagy kedvencem. Vardziában meg Jónás volt a nagy szám. Ez egy hegy gyomrában épült város, pontosabban kolostorváros volt, templomokkal és borospincékkel meg ezer fölötti szobával, mg egy nagy földrengés nagy pusztítást nem végzett benne. Kicsit Petrára hasonlít, csak nem olyan impozáns, viszont kevésbé felkapott és szebb helyen fekszik. Szóval mondtam a férjemnek, hogy kösse fel Jónást (mármint a csatos hordozóban a hátára), mert ez neki úgysem lesz érdekes, aludjon addig egyet. Jónás persze nem akart aludni, úgyhogy kivettük, és elmagyaráztam neki a dolgokat. Hogy a gyertyáktól kormos a plafon, hogy hol aludtak, hol tartották a bort és a búzát. Na innentől minden helyiségbe be akart menni, és az 9sszes turistának elmagyarázta széles gesztusokkal, hogy mi az ábra. Persze módosított a sztorin, mert nem búzát tároltak, hanem borsót és kolbászt, de hát ez van. Mind nagyon jól szórakoztunk rajta.

A környezö hegyek gyönyörűek, virágos rétek fölé emelkedő hatalmas ormok, sokáig maradtam volna még.

Most Tbilisiben vagyunk, de épp indulunk fel a nagy hegyekbe, a Kaukázusa. De most befejezem, mert felébredt a családom, Jónás már énekel a nyuszijának.

Bölcs

Nagyon büszke vagyok Jónásra (és egy kicsit saját magamra is), mert máris megtanulta az élet egyik legfontosabb igazságát, hogy minden elmúlik.
Azt még ugyan nem fogja fel, hogy a jó és az öröm is elmúlik, de ha pl. elesik és fáj, akkor már rögtön mondja: ejmújik.

Gruzia 2.

Ebből az országból több ezer tonna festék hiányzik – állaptotta meg a férjem nagyon találóan. Gyakorlatilag a fél ország rozsdál.

Elhagytuk a Fekete-tenger partvidékét, kicsit vegyes emlékekkel. A nemzeti parkban szálltunk meg egy szép szálláson, de Poti maga egy lepra hely, két nap után depressziós leszel tőle. A nemzeti parki túrák még zárva voltak, de azért kajakoztunk egyet, meg kirándultunk egy tóhoz, melynek partján egyenletesen szétszórva szerepelt a szemét, a tehénszar és a háborús hulladék. Aztán szerencsére elmentünk a világtótoronyhoz, ami ötven kilométeres körzetben az egyetlen tiszta hely, virágokkal, festékkel, meg mindennel, és föl is mászhattunk a tetejére, na az klassz volt. Utána kimentünk a tengerpartra, ahonnan a szemét miatt már épp vissza akartam fordulni, és akkor megláttuk. Egy delfin. Majd még egy. Tucatjával úsztak a torkolathoz vacsorázni, mi pedig hosszan gyönyörködtünk bennük a naplementében. Tiszta giccs.

Tegnap aztán átutaztunk Borjomiba, most már tényleg csirkés busz volt, bár az állatok csak az utolsó negyven kilométeren utaztak velünk, szinte észrevétlenül. Négy és fél óra volt az út, Jónás szerencsére aludt az elején, aztén pedig előkerült a matricás könyv meg a ropi meg a mondókák – egész jól brta. Én is, terhesen, pedig féltem az itteni közlekedéstől. A utak jók, de a buszok (kiszanált kisbuszok, most pl. Transit) ráznak, főleg az itteni vezetési szokások mellet. Otthon már rég halálfélelemben vistanék, de itt meg lehet szokni. Mondjuk vegyünk egy olyan nem ritka helyzetet, hogy az úton előttünk sétál egy tehén, szembe jön egy teherautó , és záróvonal van. Ilyenkor simán belemennek az előzésbe, lakott teruleten kilencvennel, kanyarban, sőt van, hogy az éppen előző autót is kielőzi valaki. De mindig megoldják. Higgadtak, magától értetődik, hogy lehúzódnak a másiknak, végső esetben nyomnak egy satut. Ez az egy dolog volt, amitől előre féltem itt Grúziában, a közlekedés gyerekkel terhesen, de élesben nem is tűnik veszélyesnek.

A másik sarkalatos pont itt a kaja. Ami röviden szólva eszméletlenül jó. Na, a CH diétát itt nem lehet tartani, felejtős. Úgy kezdődik, hogy kenyér. Van nekik az a jóféle serpenyőben vagy kövön sült kenyerük, talán egy jó pizzatésztához hasonlt a legjobban. Na én már azzal jól tudnék lakni. Aztán vannak mindenféle húsos meg babos meg sajtos meg gombás ételek. Összetételben semmi extra, mondjuk sült gomba sajttal. Vagy saslik öt kocka hússal, tetején kis nyers hagymával. Baba cserépedényben, petrezselyemmel. De minden valahogy annyira izletes és finom, hogy eszméletlen. Egyedül a szószaik, amit kihoznak kenyér vagy tojás mellé, az borzasztó, megfoghatatlan izű. Jónás is jól eszik itt, jöhet cspős, fokhagymás vagy korianderes is. Megtanult szépen egyedül tunkolni is, meg kell zabalni, olyan aranyos ahogy mártogatva eszik. Sajnos sok édességet is kap, mert itt annyira odáig vannak érte, hogy mindenki a kezébe nyom valami finomságot, ha meglátja.

Most újra jó szállásunk van, egy magán ház fölső szintjén. Üdtően tiszta és rendezett. Itt a város is sokkal jobb karban van, és van normális élelmiszerbolt is. Csak cseresznye nincs még itt sem, pedig már úgy ennék!

Gruzia 1

Ulok az arokparton a fuben, es varom a buszt. A mellettem levo aszfaltcsikon azonban nem jarmuvek, hanem tehenek kozlekednek, epp most mennek haza. Jonas kavicsokat dobal az arokba, es minden sikeres celzasat megtapsolja. A ferjem a tehneek utanzasaval mulatja az idot. Ezen kivul minden csendes, csak a nap tuz meg mindig nagyon melegen.

A kanyonbol jovunk, egesz nap ott kirandultunk. Utunkat hol legeleszo tehenek es lovak, hol a Kaukayus havas hegylancai, hol Europa legmelyebb szurdoka szegelyezte. Most a hazameno buszra varun – martrushka, igy hivjak. Valojaban egy valtoyo allagu kisbusz, inkabb azsiai iranytaxi, amely az ablakaba kitett (szamunkra olvashatatlan) tablaju helyre kozlekedik, de ut kozben ott all meg, ahol leintik, vagy ahol valaki le akar szallni, vagy a sofor meg akar allni vasarolni, vagy Julcsi neni beszalad Mari nenihez a gyogyszerert. Sose gondoltam volna, hogy en egy keteves gyerekkel meg terhesen csirkésbuszozni fogok, bar csirke epp nem volt a jarmuvon, de minden mas igen.

Gyonyoru volt ez a mai nap, mind jol elfaradtunk, pontosabban mi ketten igen, Jonas meg meg mindig itt bolondozik mellettem, nem akar aludni. Az egvilagon semmi baj és nehezseg nincs vele, mindenutt feltalaja es jol erzi magat. Ha ehes eszik, ha faradt alszik, kesz. Csak este, akkor nem hajlando veget vetni a napnak. Ja, a repulest imadta. Merthogy nem aludt a repteren sem, csak epp a gepen egy orat, pedig hazai ido szerint hajnal otre ertunk ide a szallasra. De minden erdekelte, mindenen vigyorgott vagy kacagott, es mikor ma reggel megkerdeztem tole, hogy ma mit csinaljunk kisfiam, azt valaszolta hogy jepujooo.

Egyebkent ha mar a gyerektemanal tartunk, meg kell emlteni a helyiek kulonos viselkedeset. Ezek egyszeruen imadjak a gyerekeket, legalabbis a mienket, de gondolom a tobbit is. Nem is az imadat a helyes kifejezes. Inkabb hogy ugy viseltetnek vele szemben, mintha valami kis szent lenne, vagy gloria a feje folott vagy nem is tudom. Az emberek itt nem tul mosolygosak (csak mint otthon), de ahogy meglatjak a gyereket felvidulnak, mindenki megsimogatja a fejet, felveszi, puszit ad neki. Nem csak az oregasszonyok, hanem a buszsoforoktol kezdve a tinilanyokig es fiukig mindenki. Mintha valami szerencse- vagy oromhozo kis leny lenne. Olvastam errol a kozvetlensegrol egy kulfoldi blogon korabban, de akkor ugy gondoltam, hogyha nekem valaki elkezdi a koszos kezevel maceralni a fiamat, azt biztos felrugom, de itt a valosagban valahogy egyaltalan nem zavaro vagy banto, inkabb gyonyoru es meghato. Ja, es nem koszosak.

Az egesz kornyek  igenytelen es lepukkant, de az emberek nem piszkosak, apoltak. Igazabol ahol eddig jartunk, az ugy ahogy van Azsia. Ugyebar vitatjak, hogy hova tartozik – hat aki jart mar itt, annak egyertelmu a valasz. Full Azsia. Vaskos szovjet utoerzessel. Es rengeteg mindenben ra lehet ismerni a harminc evvel ezelotti Magyarorszagra is. Bar azt hiszem, mi a szegenysegben is igenyesebbek voltunk a kornyezetunkre.

Szoval nagyon jol erezzuk magunkat, minden nap szebb, mint az elozo. Igy gyermekkel es terhesen utazva lassabban haladunk, mint egyebkent, de kezdem megszeretni ezt az utazasi format. Sokat koszalunk csak ugy, alkalmazkodunk a kicsihez, es emiatt rendre ratalalunk dolgokra. Egy retro cukraszdara a retro parkban. Egy felvonora a folyo felett. Egy mini vidamparka a dombon.
Holnap pedig tovabb indulunk a tengerpartra, szinten valami helyi kozlekedes segitsegevel.

Anyaszeretet

Pillanatnyilag elképzelehetetlen számomra, hogy ennyire lehet szeretni még egy gyereket.
Vagy bárkit.

A családomat, a szüleimet annak magától érthetődőségével, önzően szeretem. A férjemet, egy másik férfit szerelemmel, érzelemmel, követelve szeretem. A gyerekem pedig talán csak csodálattal és önzetlenséggel. Valószínűleg ez a legigazabb az összes közül, már ha lehet rangsorolni. Talán ezért mondogatják a gyerekükről oly sokan, hogy szerelmem, de ez szerintem botorság, engem idegesít is. A kettő valami egészen más. A gyerekre se tolható rá a szerelem, és a nő is el van tévedve, ha ebben találja meg azt. De ez más téma.
Én mostanában azon gondolkodom, hogy tudom-e majd, lehetséges-e mindkét gyereket ugyanannyira, ugyanilyen nagyon szeretni. Hogy az anyai szeretet osztható-e. Mások elbeszélése és az irodalom szerint nem lehetetlen, csak pillanatnyilag nehezen elképzelhető. Mint mondjuk anno a repülés.

Kert és nátha

Minden palánta és növény a földben van már – kísérlet indul. Vagyis dehogy indul, már rég folyik, például a retket már mind kihajigáltam, mert értékelhetetlen lett. Valószínűleg nem locsoltuk eleget. Újhagyma csak módjával lett, kitúrták még télen a macskák. Saláta van dögivel, nem győzzük enni. A borsó térd fölé ér, az eper pedig tele van zöld termésekkel, legnagyobb szomorúságomra várhatóan akkor fog érni, amikor nem leszünk itthon. A többi növény kimenetele még bizonytalan.

Egyébként hajnal négy van, és azért írogatok ilyen jelentékeny dolgokról, mert a náthától nem tudok aludni, most citromos teával meg c vitaminnal kúrálom magam. Jónás is köhög álmában is. Délután kertiparty lenne, holnap meg indulás.

Orosz meg nátha

Négy év orosz tanulás ellenére alig egy maroknyi szót és két verset tudok csak felidézni. Meg az alkoholista tanárunk űberdimenzionális íróasztalát. És hogy épp akkor volt eltörve a kezem, amikor a jeri írását tanultuk. Anyu akkor az egyszer engedett át a szomszéd Timiékhez. Egyébként nem szomszédolhattunk.
Mindenesetre jó, hogy már van a telefonomon offline is futó angol-orosz szótár, biztos ami biztos.

Jónás persze most lett náthás, mikor máskor, szerencsére láza nincs. Valójában ahányszor betesszük a lábunkat az orvosi rendelőbe beteg lesz. De most muszáj volt a hepa oltás miatt – ez az egyetlen, amelyet a kötelezőkön kívül beadattam. Vagy is ez is kötelező, csak majd iskolás korban, nekünk meg jól jön az utazások miatt. Szegény kisfiam egyébként nagyon megorrolt az emberiségre a doktornéni okán, aki őt orvul megszúrta. Eddig fél percen belül meg tudtam vigasztalni, ha mással nem, egy húsvéti minitojással (amiből két maroknyit kaptunk, csak eldugdostam ilyen válságos esetekre). De most vagy fél órán keresztül vigasztalhatatlan volt, és még másnap is többször kifakadt, hogy a néni auau szuri.

A nátha idején a szobájában dekkoló porszívót önállóan kezeli: kihozza a fürdőből az orrszívó alkatrészeit, összedugdossa mind a négy darabot, (félig) bedugja a porszívót, bekapcsolja, kiszívja az orrát (kell egy kis utólagos rásegítés), kikapcsolja a porszívót, kihúzza a falból, és azt mondja, okké. Megzabálom. Olyan nagyfiú már, nézegetem a tegnapi Duna-parti képeket, elröppen az idő. Az egyik szemem sír, a másik nevet.

Pocak

Már az első terhességem idején is nagyon tetszettek az ilyen fotó sorozatok és time lapse videók, és gondoltam, hogy csinálok egyet én is. Aztán teltek a napok és a hetek, természetesen nem lett belőle semmi, de legalább azzal vigasztaltam magam, hogy na majd a másodiknál.
Aztán most itt a második, a böngészőm lapjain újra meg vannak nyitva, és újra nem történik semmi. Még most is elkezdhetném, főleg, hogy nem vagyok benne biztos, hogy lesz harmadik – de vajon mennyi az esélye, hogy ha eddig nem csináltam, most majd fogok?

pregnancy-time-lapse

Szabadság

Régóta rágódok már ezen a témán, és mostanság újra előkerült facebookos cikkmegosztások kapcsán.
Valamit nagyon másként értelmezünk, az emberiség nagy része, meg én. Úgyhogy statisztikailag jó esély van arra, hogy nem nekem van igazam. Meg végülis ki nem szarja le, hogy kinek van. Ez pedig a szabadság kérdése. Ismerőseim véleménye és a különböző médiacsatornák tartalmának tanulsága szerint az emberek jelentős része úgy gondolja, hogy a szabadság azt jelenti, hogy akármit megtehetünk. Pont. Lehetőleg párhuzamosan.
Ebből a feltételezésből kiindulva szinte soha nem lehetsz teljesen szabad, hiszen mindig lesz valami, amit nem tehetsz meg: nem mehetsz szembe a forgalommal az autópályán, nem kerülheted ki a kötelező védőoltásokat, nem vehetsz el egyszerre több nőt, és nem hozhatod el fizetés nélkül a boltból a kenyeret. Csak hogy a legegyszerűbbeket említsem. Ennek megfelelően az emberek valóban azt élik meg, hogy nem szabadok, hanem le kell mondaniuk valamiről.

Én például most itthon vagyok, feleség és anya szerepben, ráadásul ismét várandósan. Ha úgy nézzük, egy pirinyót sem vagyok szabad, sőt. Nem kelhetek akkor, amikor akarok, ha úgy adódik, az éjszakát sem alhatom át. Nem vezethetek túrát, nem ehetek penészes sajtot, nem lovagolhatok, nem mehetek a barátaimmal éjszakai futásra az erdőbe, nem ihatok meg egy üveg bolt, nem tudok akármikor fodrászhoz menni, vagy bárhová, sőt sűrű napi kötelezettségek között tengetem az életem. Jövedelmem vagy van, vagy nincs, anyagilag részben ki vagyok szolgáltatva a férjemnek, és még csak megbecsült tagja sem vagyok a társadalomnak. Micsoda rabság, tragédia.
Én pedig – valami talányos oknál fogva – mégis, ezek ellenére mégis szabadnak érzem magam. Én döntöttem így, én választottam. A férjemet, az életmódomat, hogy szeretnék gyerekeket, többet is. És szabad vagyok, mert tanulhatok, mert ha jól szervezem, bárhová eljuthatok, ha akarom, a délutánt az erdőben töltöm, ha akarom ma nem mosogatok, szabadon ültetem be a kertem, választom meg a barátaim és mert szabadságomban áll úgy élni, ahogy igazán szeretnék, annak összes negatív és pozitív következményével együtt. Most ez az én  utam.

Mert szerintem a szabadság nem azt jelenti, hogy megtehetsz összevissza akármit. A szabadság azt jelenti, hogy van választásod, te döntesz, és vállalod a következményét – pozitívat és negatívat egyaránt. A szabadság nem valami káprázatos kánaán. A szabadság felelősség. És döntés. József Attila írja, hogy rab vagy, amíg a szíved lázad. Számomra ez azt jelenti, hogy rab vagy és addig nem vagy szabad, amíg nem azt az utat járod, ami a tiéd, amit érzel, hogy tenned kellene, amíg a szíved mást szeretne. Tehát úgy lehetsz szabad, ha megismered saját magad, a saját utad, és azt járod. Nem pedig azt, hogy egyszerre az összes utat járhatod. Vagy hogy az út magától a lábad alatt terem. Hanem ha félretéve a szokásokat, elvárásokat, kényelmet és biztonságot meghozod a döntést a saját életed felől, akár nap mint nap. És vállalod érte a felelősséget. Ez a szabadság. Kőkemény dolog. Nem pedig Disney World.

(A nagy boldogságriport statsztikai adatait tekintve mi magyarok különösen korlátozva érezzük magunkat. Idén a 104-ik helyen végeztünk boldogság ügyileg, messze egy csomó nyomorúságos ország után. A részletes kutatást nézegetve az tűnt fel, hogy a rossz helyezés nagyrészt annak köszönhető, hogy úgy érezzük, hogy nem döntünk szabadon az életünk kérdései felől (freedom to make life choices). Egy tadzsik (?), egy etiópiai (!!), egy ruandai ember sokkal inkább úgy érzi, hogy ő dönt az élete felől. Érted?!!!! Itt ülünk ebben a kib**ott jóléti államban, az EU közepén, lehetsz asztalos vagy miniszter, élhetsz ott és abban az országban, ahol akarsz – és az emberek nem érzik magukat szabadnak. El tudod képzelni, hogy mennyi szabad választása van egy nepáli nőnek mondjuk? Úgy saccra? És mégis szabadabbnak érzi magát.)

(Eszembe jut még a The Family Without Borders blog egyik írása az utazási szabadságról. Írtak egyszer arról, hogy a legtöbben mennyire irigylik őket, hogy két gyerekkel is megtehetik, hogy beutazzák a világot a legtávolabbi szegletéig, és hogy milyen izgalmas életük lehet. Erre leírják, hogy ők igazából nagyon hálásak a német államnak, mert a német gyesből nagyszerűen el lehet éldegélni Tonga vagy Vanuatu szigetén, ha éppen úgy tartja kedvük. És hogy amúgy nincs saját házuk vagy lakásuk, hanem társbérletben laknak, ahol egy nagy szoba az övék, és az utazások idejére azt is kiadják. Két közepes hátizsákkal és egy sátorral utaznak, és tényleg bejárták már a fél világot. És tökéletesen igazuk van, amikor azt mondják, hogy ezt a környezetükben szinte bárki megtehetné. De nem teszi, csak a kifogásokat keresi, hogy miért nem lehet. Pedig de. Amit igazán szeretnél, azt majdnem mindig megteheted. De nem valószínű, hogy be fog csöngetni az ajtódon.)

Egy este a városban

Budapesten lassan megvalósul minden, amit anno – több mint tíz éve – Bécsben élve szerettem és sajnáltam, hogy nálunk nincs. Aki benne él, annak talán nem is tűnik fel, hogy mennyit fejlődik a város évről évre. Vidékről jőve pedig sokszínű, izgalmas, meleg és pörgős. És eszméletlen koszos, büdös, zajos és szomorú. A régi életemhez nagyon is illett, jó volt.
Most mégis boldogabb vagyok attól, hogy látom, ahogy a nap esténként bearanyozza a völgyet, hogy lassan akácillat tölti be a levegőt, hogy a ház mögötti erdőből behallatszik még a szobába is a sárgarigó éneke, és hogy a saját komposztomat teríthetem a magam nevelte palántáim tövébe. Valahogy egyszerűbb, de igazabb az egész.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum