Málna és len

Hajlamos vagyok olykor azt hinni, hogy anyaként otthon lenni egy gyerekkel valamilyen bezártságot jelent. Hisz nem járok dolgozni, sok a dolgom, és még egy fodrász látogatás is óriási szervezést igényel.
Viszont a régi, gyermektelen időkben mikor volt olyan, hogy csak úgy kapom magam, és átruccanok Drégelypalánkra egy kis málnáért (khmm, tizenöt kilóért), odafelé az Ipolyba dobálunk kavicsokat, visszafelé egy panorámás dombtetőn ebédelünk Jónással, a szlovák oldalon pedig a délutánt kék len-mezőkön (?) töltjük fotózással? Persze, nem ez a mindennapi, de rajtam áll, én szervezem az életem, a dolgaim, feladataim. Olyan, mintha egyéni vállalkozó volnék. Sokat dolgozom, de legalább úgy és akkor, amikor akarok.
Most is kora estig kirándulgattunk ugyan, de utána eltettem a rengeteg gyümölcsöt, részint a fagyasztóba, részint üvegekbe, felét maggal, felét nélküle (nagyon jó és gyors passzírozási technikát fejlesztettem ki, sajnos már csak a legvégére). Két befőzés közben dolgoztam még a férjemmel is egy órát a kerítésen, mert ahhoz ketten kellettünk. Végül tíz óra lett, mire elmosogattam. De akkor is, panorámás dombtetőn ebédeltem és végre degeszre ettem magam málnával. És ez jó így.

DSC_5380_1_sapphire

Reklámok

Búcsú a gyermekkortól

Egy éves voltam, mikor odaköltöztünk, és tizenhét évet éltem ott. Anyu pedig ma költözött ki végleg – immár nincs visszaút a régi családi házba.

Kicsit bánom, kicsit sajnálom, de valójában már nem az volt, ami. A régen hatalmasnak tűnő kert csak egy zsebkendőnyi terület, a hinta rozsdás, a szőlőlugas és a körtefa eltűntek, a kiskertem helyét benőtte a borostyán. A szerszámos kamrába már vagy egy évtizede nem járt senki, pedig hogy szerettem az illatát, a falra szerelt farostlemezre felrajzolt szerszám-helyeket, a régi kredenc fiókjaiba felhalmozott csavarokat és alkatrészeket. Apu itt tanított meg cipőtalpat ragasztani és bicikligumit cserélni, még valamikor tíz évesen. A kamra tetején ott a kiskocsi, házilag hegesztették, bicikli után lehetett kötni és benne sok gyereket vagy fát transzportálni. Ha mi ültünk benne, a kockás pokrócot is magunk alá terítettük. Aztán ott van a babaház – senki másnak nem volt ilyen. Gyerekként még fel tudtam állni benne, és bútorok is voltak: kissámli, kisasztal, kiságy. Mostanában almatároló volt a funkciója, legvégül már csak pók tanya.
Bent a nappaliban a szőnyeg a régi, de a bútorok közül már csak a két politúros nagyszekrény emlékezetet a gyerekkoromra. A konyhából eltűnt már a hosszú asztal és a piros műbőrrel bevont padok, székek. Ahogy a fekete-fehér mintás cementlap is a padlóról. Az ormótlan, hangosan pöfögő de keveset dolgozó páraelszívó a mindig zsíros piros kapcsolóval még megvan – milyen magasnak is tűnt anno. A szobák még elegáns vénasszony módjára próbálják tartani a látszatot, de már minden szegletben kibukkan az elmúlás. Apu halála óta ez a folyamat felgyorsult, és a tíz év alatt mély és szomorú nyomokat hagyott a hiányos karbantartás, a férfikéz és a pénz hiánya. Már nem is igen szerettem hazamenni, mert rossz volt nézni, segíteni pedig csak apróságokat tudtam.

Ma pedig végleg bezárult a zöld kapu (melyre régebben rózsa futott). De jobb lesz a másik hely: szebb, újabb, kisebb. És idegen, hiába vitték el a politúros szekrényt is.
Forog a kerék.

Lakberendező

Tudom, hogy a világban ennél ezerszer-milliószor nagyobb problémák vannak, de számomra most az egyik legnehezebben megoldható az, hogy hogy passzintsak be a meglévő gyerekszobába még egy ágyat úgy, hogy a helyiség továbbra is viszonylag esztétikus legyen. Nehezítő körülmény: a szobában van három ajtó, három ablak és két kémény-kiugró. Egyetlen háborítatlan falfelület sincs, minden mindennek útban van.
Én pedig ma szembesültem vele, hogy lassan a harmadik trimeszterbe lépek, úgyhogy neki kéne állnom a dolgoknak, úgy mint emeletes ágy festés, babaruha válogatás és visszakérés, miegymás.

Káni Filmfesztivál

Hétvégén lementünk a Káni Filmfesztiválra, mert már sok éve terveztük. Kán egy kis újraélesztett falucska a Mecsek és a Zselic határában, és mintegy húsz perces köves- és földúton való autózás után közelíthető meg. Maga a fesztivál miniatűr és bájos, mint maga a település. Az talán sok mindent elmond, hogy mindössze két Toi toi-ra volt szükség, és azok előtt sem volt sor. Az egész rendezvény leginkább valamilyen falunapokra emlékeztetett. Fimet éppenséggel nem láttunk, de beszélgettünk idetelepült angol és holland állattartó gazdákkal, ettünk malac burgert, hallgattunk jó koncertet és megnéztük a pajtában a fotókiállítást. Jó volt, de igazság szerint sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a rendezvényből. A szállásunk viszont telitalálat volt, húsz lóval laktunk együtt, reggel már a mezőkön legelésztek, mire felkeltünk. Kár, hogy most nem lovagolhatok. Terepen lovagolni szerintem az egyik legszebb dolog az életben.

De nem is erről akartam írni, hanem ennek kapcsán pár dologról.

 Péntek este – talán az eső miatt is – alig lézengett itt pár ember. A kosárhintában meg a játékoknál ökörködtünk Jónással, amikor hozzánk szegődött egy pár, és szóba elegyedtünk. Nagyon hamar nagyon sok rosszat megtudtunk a helyről, főleg negatív pletykákat és irigy gyanúsításokat, megfűszerezve némi öntömjénezéssel. Ott is hagytuk őket, és inkább elfoglaltuk magunkat a nyúl- és teknősbéka versennyel. Nem sokkal később a pajtában találkoztunk egy idetelepült fogatlan hollanddal. És ugyanerről a helyről, ugyanezekről az emberekről annyi szépet és jót mondott, és olyan jó volt hallhatni, hogy végül nagyon hosszan elbeszélgettünk vele. Utána pedig egymás közt arról, hogy ez az este mennyire jellemző volt, még akkor is, ha csupán általánosítás. De olyan gyakran megtörténik, hogy mi magyarok csak fanyalgunk meg szidjuk meg a felhőket látjuk meg semmi se jó (a nemzetek fájdalomteste ugye), aztán találkozunk egy külföldivel (jellemzően valamelyik nyugati országból), aki annyival pozitívabb. Pedig ő is itt él egy évtizede, itt vállalkozik, ide adózik, ugyanaz a szomszédja, ugyanazt az utat használja. Mitől van ez? Mit tehetünk, hogy a következő generáció, a gyerekem, a gyerekeink már ne legyenek ilyenek?

A második dolgot elfelejtettem, azóta eltelt pár nap.

A harmadik pedig az volt, hogy mennyire örülök, hogy Jónásnak igazi dolgokat mutathatok. Nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak a meséskönyvből – neadjisten képernyőről – ismerje a világot. És itt etettünk és simogattunk igazi lovakat, ettünk igazi fáról igazi gyümölcsöket, láttunk éjjel (hazafelé) az igazi erdőben igazi rókákat, igazi nyulakat, igazi őzeket. Látott igazi csillagokat, ázott igazi esőben, hallgatott és fogott igazi gitárt, igazi csellót, igazi dobot. Igazi csűrt, igazi szalmát, igazi traktort, igazi zsírosbödönt, igazi malacot, igazi szentjánosbogarat és talán igazi embert is.

Tizenegy év

2004 júniusában kezdtem, azóta ez az 1703-ik bejegyzésem. Sajnos a freeblog – ahol anno elindult -elhunyt azóta, és vele együtt sok háttéranyag és kép is. Mennyi minden történt. Olyan is, ami le van írva ide, és olyan is, ami nincs.

Egy falevélen ücsörgős háttérrel és meglepő őszinteséggel kezdtem tizenegy évvel ezelőtt. Azóta sokszor cserélődött már a háttér és az is, hogy milyen mélységben írok. Túl sok érintett megtalálta, megbántódott, intim szférát sértett – így törölnöm kellett a bejegyzések egy részét. De kicsit még így is én vagyok, legalábbis egy részem.
Az életem majdnem egyharmad ideje itt van, és lehet, hogy már soha nem fogom abbahagyni az írást. Már régen idejétmúlt lesz a blog, talán a kifejezés is homályba vész majd, már csak néhányan írogatunk, egy-egy vénember és vénasszony, akik nem tudják letenni a klaviatúrát.

Az a szép magyar nyelv

Nem szeretem a focit. Nem véletlen, hogy a tíz éve elhagyott exbarátom óta egyetlen meccset sem néztem végig. Időnként mégis a sporthírekre fanyalodok, köszönhetően a lakhelyemnek: az autóban csak a Kossuth és a Bartók rádió valamint a Class FM fogható. Így legtöbbször marad a Kossuth, és olykor elkerülhetetlenül a sport.

Tegnap arra lettem figyelmes, hogy épp a Honvéd kapusa nyilatkozik egy viszonylag hosszú interjú során, és élmény volt hallgatni. Nem azt, amit mond, mert ahhoz nem értek, hanem ahogy mondja.
A focisták általában nem az intelligenciájukról vagy a kommunikációs képességeikről híresek (előítélet), pedig Kemenes Szabolcs olyan szépen, választékosan, összefüggően és élvezetesen beszélt, hogy nem lehetett nem észrevenni. Hozzá képest az előtte nyilatkozó Kövér László kisiskolás. Ahogy sok másik politikus, riporter és cégvezető is.

(Sajnos valószínűleg én is, mert mostanában keveset olvasok és magam sem figyelek eléggé arra, amit mondok. Az utóbbi időben kezdtem el újra nagyobb figyelmet szentelni a helyes, választékos beszédnek és tisztán ejtett szavaknak, hogy a fiam beszélni tanul. Ugyanis az anyanyelve az anya nyelve lesz.)

Gasztroblog

Jónás megtanult valami nagyon fontosat. A borsót.
Együtt ültettük, neki is volt sajátja. Látta, ahogy kikel, ahogy gazolom (ő is), ahogy locsoljuk, ahogy nő. Együtt szedtük le, ő is fejtette, ette nyersen is. Megtanulta, hogy van a borsó, meg a héja, meg néha a kukac. Hogy a szárak a komposztra kerülnek vagy mulcs lesz belőlük a többi növényre. És most a levesbe került mindez, az egész éves körforgás, bele a tányérba. Bele a munka, a várakozás, a türelem, az aratás, és néha a kudarc. És tudja, és mondja, hogy a kertből az ő borsója.
Azt hiszem, ez sokkal fontosabb tudás, mint a bébi angol.

Ami a levest illeti: ilyet csak az tud főzni, akinek kertje van (vagy nagyon szerencsés), és az is csak évente egyszer-kétszer. Többek között ezért is veszekszem a földdel, hogy ilyet főzhessek. Mert semmikor máskor nem tudok, csak ha sajátom van. Tavaszi ragulevesnek hívom, répa van benne, borsó, csirke, petrezselyem meg vajgaluska. De nem ez a lényeg. Hanem a hozzávalók frissessége. Olyan borsó kell hozzá, ami annyira zsenge, hogy szinte még nem is kerek, és ami egy órája még lábon állt odakint. A leszedett borsóban a cukor nagyon gyorsan keményítővé alakul – és akkor már nem ugyanaz. A másik fontos összetevő a zsenge répa, mely általában egyelésből származik: kisujjnyi kis termények. És természetesen akkor az igazi, ha a többi hozzávaló is hasonlóan magas minőségű: ház csirke (szárnycomb vagy alsócomb), házi tojás, bio liszt (búzatáblánk még nincs).

Ezután lehet tíz ujjat nyalni, és várni a következő tavaszt.

Dac

A fiam a dackorszaknál tart éppen. Sokszor semmi nem jó neki, sem annak az ellenkezője. De ő egykettőre megtalálja önmagát és kinövi.
Magyarország meg nem.

Ebéd

Áll mezítláb a kertben, alig látszik ki a növények közül. Leszakít egy borsót, kettétöri a hüvelyt, kipilinszkázza belőle a szemeket és megeszi. Ezt csinálja már vagy tizenöt perce. Aztán bemászik a szederfa alá, és nekilát a desszertnek. Mire megszedem a borsót (irdatlan sok van, és nem akar fogyni), addigra már a keze és a talpa is kék. Végül leeszi az érett epreket is.
Azt hiszem, ma nem kell ebédet adnom neki.

Tbilisi a hírekben

http://hvg.hu/vilag/20150614_Fotok_Megszoktek_a_vadallatok_a_tbiliszi

Két hete még épp itt jártunk, ezeken az elöntött utcákon, tereken. És voltunk ebben az állatkertben is, amelynek az állatai most szabadon kószálnak a városban. A kóbor vadak valóban nagyszerű fotótémát nyújtanak, és a tragikum ellenére viccesek. Mégis nagyon furcsa és szomorú, hogy a tizenkét halottat legtöbb cikkben elintézik egy-két mondattal, hogy utána hosszan mosolyogjunk a kósza állatokon.

Update: visszavonom a fentieket, mert most láttam két hírt is ami egész korrektül állt az ember – állat – katasztrófa kérdéshez.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum