Gasztroblog

Jónás megtanult valami nagyon fontosat. A borsót.
Együtt ültettük, neki is volt sajátja. Látta, ahogy kikel, ahogy gazolom (ő is), ahogy locsoljuk, ahogy nő. Együtt szedtük le, ő is fejtette, ette nyersen is. Megtanulta, hogy van a borsó, meg a héja, meg néha a kukac. Hogy a szárak a komposztra kerülnek vagy mulcs lesz belőlük a többi növényre. És most a levesbe került mindez, az egész éves körforgás, bele a tányérba. Bele a munka, a várakozás, a türelem, az aratás, és néha a kudarc. És tudja, és mondja, hogy a kertből az ő borsója.
Azt hiszem, ez sokkal fontosabb tudás, mint a bébi angol.

Ami a levest illeti: ilyet csak az tud főzni, akinek kertje van (vagy nagyon szerencsés), és az is csak évente egyszer-kétszer. Többek között ezért is veszekszem a földdel, hogy ilyet főzhessek. Mert semmikor máskor nem tudok, csak ha sajátom van. Tavaszi ragulevesnek hívom, répa van benne, borsó, csirke, petrezselyem meg vajgaluska. De nem ez a lényeg. Hanem a hozzávalók frissessége. Olyan borsó kell hozzá, ami annyira zsenge, hogy szinte még nem is kerek, és ami egy órája még lábon állt odakint. A leszedett borsóban a cukor nagyon gyorsan keményítővé alakul – és akkor már nem ugyanaz. A másik fontos összetevő a zsenge répa, mely általában egyelésből származik: kisujjnyi kis termények. És természetesen akkor az igazi, ha a többi hozzávaló is hasonlóan magas minőségű: ház csirke (szárnycomb vagy alsócomb), házi tojás, bio liszt (búzatáblánk még nincs).

Ezután lehet tíz ujjat nyalni, és várni a következő tavaszt.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum