Itt a fájdalomtest beszél

/Csak hogy azért teljes legyen a kép, és hogy emlékezzek erre is, ne csak a szépre meg a jóra, ha véletlen még egy harmadik gyerekre készülnék adni a fejem./

Előre bocsátom, hogy szeretem az életem, szeretem a családom, a gyerekeim, a férjem, és majdnem minden nap verem a földhöz a seggem örömömben, hogy ilyen jó dolgom van, szóval nem fogok a kardomba dőlni. És tudom, hogy ha nem lennének, akkor bőgnék mint a csacsi. De a teljes képhez hozzá tartoznak az ilyen napok is, mint a mai.
Amikoris utálom ezt az egészet. Borzasztó igazságtalannak tartom, hogy én hordom ki kilenc hónapig a gyerekeinket, majd én szoptatom őket egy évig, úgyhogy gyerekenként minimum két év, mire visszakapok valamit az életemből. Értem ezalatt, hogy annyi, de annyi klassz dologról kell lemondanom miattuk, hogy már számon sem tartom. Ma például hazajön a férjem, hogy jövő héten elmennek három napra vitorlázni. Érted? Majdnem ráborítottam az asztalt. Nem azért, mert ő megy, hanem mert én nem. Mert én nem tudok csak hazajönni és bejelenteni, hogy leléptem három napra, bármi okból kifolyólag. Mi az itteni lányokkal három hete szervezzük, hogy mikor lenne az az egy este, amikor bemennénk a városba, és épp mind a négyünk férje ráér, nem dolgozik, nem nyaral, nem motorozik, nem vitorlázik, nem beteg a gyerek, nem fogzik, tököm tudja. Egy este. És ez nemsokára még rosszabb lesz, mert négyünkből hárman babát várunk, másodikat, tehát október után a következő városi randink kábé egy év múlva lesz. A férjeink meg majd időnként bejelentik, hogy síelni mennek, vagy a hegyekbe, vagy borkóstolásra vagy jóégtudja.
A másik, amin még nem rágódtam eleget, tehát nem tudom az okát, hogy vajon ámblokk a nők unalmasabbak, vagy csak az én ismerőseim, tudniillik amit a legtöbb lányismerősömmel csinálni lehet, az kimerül a mozi / vacsora / szórakozóhely / körömfestés tevékenységekben. Köszönhető ez talán annak is, hogy a legtöbb hasonkorú lányból szintén anya lett, és ez sokszor jár a hobbik önkéntes vagy kényszerű visszaszorításával, illetve a folyton rajtunk csimpaszkodó gyerekekkel valamint a szabadidő markáns hiányával. Magyarul azok a lányok, akik régen eljöttek velem ferrátázni vagy biciklitúrára vagy síelni, azok most vagy idő, vagy kedv híján nem teszik már. Komolyan, mi miért nem tudunk elmenni a hegyekbe sátorozni és szalonnát sütni, vagy elmenni valamelyik tavat biciklivel megkerülni, vagy valami egyéb izgalmasat csinálni? A nők miért csak wellnesshétvégében gondolkodnak? Vagy csak én vagyok így kifordítva, hogy mindenképpen valami extra kell?
A fenti dolgoknak pedig egyenesági következménye az, hogy a fiúk egy csomó érdekes dolgot maguk közt csinálnak, a feleségeikkel meg all inclusive Törökországba vagy egyéb tengerparti nyaralásokra járnak. Vagy miért csak az én férjemnek jutott eszébe az, hogy vigyük el a csajokat is vitorlázni, és egyik nap mi vigyázunk a gyerekekre, másik nap ők? És miért nem lett ebből semmi?

Szóval most el vagyok keseredve és borzasztóan sajnálom magam. Persze a férjem megérdemli a vitorlázást, menjen csak, én meg húzom a virtuális strigulákat, és bepótolok mindent, ha elszakadnak tőlem a kölkök. Valamelyik estére meg szervezek egy körömfestős házibulit fektetés utánra – amíg még elérjük a lábkörmeinket.

Szülinapompom

Ma van a születésnapom, melyet egyébként mostanában alig tartok számon. Harmincbármennyi – egykutya. Majd a negyvenet, azt majd szokni kell. De  jó így harmincasnak lenni. Úgy élek, ahogy a harmincas éveimben terveztem, sőt. Azt szoktam mondani, hogy tedd rá az életedre a vonalzót, és nézd meg: van iránya? Hová vezet? Jobb lesz vagy rosszabb? Én most elégedett vagyok, bár millió célom és tervem van még, és ez a kisgyerekes-várandós időszak még sokat eltol közülük, de akkor is jó így. Ezt is akrtam, és nagyon hiányozna, ha nem lenne. Annyi, de annyi mindenért lehetek hálás!

Egyébként ma volt a balatoni rövid nyaralás vége, kaptam a gyerekektől virágokat meg ijesztést, a férjemtől majd hétvégén ebook olvasót (az előzőt elhagytam a pelenkázótáskával együtt), és hazafelé Andrész cukrászdába véletlenül betérve olyan, de olyan tortát…

Zápor zivatar

Nézem egy ismerős képét, melyen egy sziklafal tetején piknikeznek, és arra gondolok, hogy micsoda csúcspontok is voltak ezek, az ilyesmik az életemben.
Aztán tíz perccel később leszakad az ég, és én a langyos medencében ülve hűtöm magam, bőrömön tűszúrás minden csepp hideg eső. Végülis van itt is, most is csúcspont. Aztán meg arra gondolok, hogy végre lehűlt a levegő, és a gyerek is alszik, úgyhogy bikini fölsőben, tanga bugyiban és gumicsizmában fölmegyek a kertbe gazolni meg kitisztítani az elburjánzott tököt. Szakadó nyári esőben nagyon jó kertészkedni.

Retro

Itt ugyan nem jártam mostanában, de azon tényleg nevettem kínomban, mikor a húgom mutatta, hogy még mindig kézzel írják a kisfüzetes nemzetközi jegyeket. Csodálom, hogy az indigóról már leszoktak. (A berlini kallerek gondolom csak pislognak, vagy gyorsan csinálnak egy fotót az Instagramra.)
Mellesleg a MÁV neki is három helyen három teljesen ellentétes információt mondott a nemzetközi jegyváltásról és a vonatok használatáról. Végülis úgy kell neki, miért Szlovákián keresztül jön a strandra, nem?

Kell angol óra kétévesnek?

Már régen eldöntöttem, hogy ha jön a kistestvér, a nagynak mennie kell.
Viccen kívül, beadom bölcsibe, vagyis családi napközibe (bölcsi közel s távol nincs, pedig az országos átlaghoz képest kiemelkedő itt a szaporulat), legalább heti egy-két napra. Egyrészt, mert már látom, hogy igényli a társaságot, másrészt hogy ne kelljen itthon mindig azt mondanom, hogy most nem érek rád, harmad részt, hogy én is ép ésszel kibírjam. Heti két nap egy kétéves életében már nem okoz törést.

Úgyhogy elkezdtem családi napközit keresni. Felhozatal van, tíz kilométeres körzetben találtam vagy hatot. De hová vigyem ezt az én egyszem kincsemet, ha már kieresztem a kezeim közül? Van az evangélikus, amit állítólag szeretnek a gyerekek, de a hölgy a telefonban olyan volt, mint egy zárdafőnök, és rögtön űrlapokkal meg táblázatokkal jött. Van a közeli, ahol állítólag szigorúak a gyerekekkel, rendre nevelik őket, de aranyosak a dadusok. Van a családias, ahol angolul is tanulnak egy jól felszerelt családi házban. Van az elit, ahol van német, aikido, lovaglás, úszás, néptánc és minden fittyfiritty. És még sorolhatnám. Némelyik itt van két sarokra, de a legtöbbhöz mindenképp autóba kell ülni. Barátnőim mind arrafelé igyekeztek befolyásolni, ahová maguk is viszik a gyerekeiket, úgyhogy nem lettem okosabb.
Végtére is, mi a legfontosabb? Én nem várok el semmi extrát, szerintem a gyerekeknek ilyenkor a leghasznosabb a szabad és a kötetlen játék. Részemről ráér még az angollal, úszni úgyis csak három-négy éves korában tud, a lóra kicsi. Az étkezést fontosnak tartanám, de azzal senki nem kampányol. Az elit is meg a családi is ugyanabból az étteremből hordja a kaját. És csak reménykedni tudsz, hogy nem filléres margarinos zsömlét kap a legszarabb felvágottal. Ebédre  meg grízes tésztát hitler szalonnával. Inkább tennének csak egy kis vajat a kenyérre, de legyen jó a kenyér és jó a vaj is.
Én úgy örülök, hogy most szereti és megeszi az egészséges dolgokat. A barna kenyeret, a zöldséget, az egyszerű de minőségi ételeket.
Tudom, sokan azt mondják, hogy mi is ezen nőttünk fel, és semmi bajunk nem lett. Pedig de. Nézd meg hány cukorbeteg, szívbeteg, elhízott, ellustult, hormonproblémás, allergiás stb. ember van – szinte mindenkinek van valami baja. Hihetetlen módon tönkre tudjuk vágni az egészségünket néhány év alatt az étkezéssel, illetve az életünket a kialakult rossz étkezési szokásokkal, melyeken később már nehéz változtatni. Miért kell elrontani azt, ami két évesen még jó?!

Na de ezen túl, lényegében az a legfontosabb, hogy szeressék ott, ahová megy.
Így aztán egy kicsit messzebbre viszem, de egy kvázi kis családhoz. Kevés gyerek van, és egy nyugdíjas házaspár viszi az egészet. Olyan, mintha a nagyszülőknél nyaralnának. Egyszerű játékok, sok mozgás és szabad levegő, kert, mese, házi ételek, kútvíz.
Most megy a beszoktatás, hogy Jónás ne kösse össze a kistestvér érkezését az ő lepasszolásával – állítólag így kell. Mindenesetre szereti, már egy-egy fél órát egyedül is elvan. Mellesleg van ott egy csomó kisvécé, melyek kedvéért hajlandó nem a pelenkába pisilni, hanem tartogatja, míg oda nem érünk.
És az alvásból úgy ébred, hogy megyünk a Kati nénihez!

Majd a következő lány lesz

Ha az emberek meglátják / megtudják, hogy babát várok, akkor szinte azonnal ugyanazt kérdezik mostanában: És, hogy bírod ezt a meleget? Kafán, semmi bajom, legalábbis nem több, mint máskor, az alacsony vérnyomásom miatt. Egyébként bírom a meleget, és szeretem is. Amit nem bírok, az a második kérdés, vagyis a válaszomra adott reakció. Mert ilyenkor az következik, hogy És, tudjátok már, hogy fiú lesz vagy lány? És ha megmondom, hogy kisfiú (és tudják / látják, hogy az első is az), akkor válogatott módszerekkel próbálnak vigasztalni, hogy az is jó, illetve hogy nem baj, a következő majd lány lesz, meg ilyenek. Én ezt komolyan nem értem, lemaradtam valamiről.
Mikor lett ciki két fiút szülni???

Vitorlás

Túl vagyunk az első családi vitorlázáson. Én magamtól nem vittem volna még fel egy kétévest a hajóra, de egy tapasztaltabb családdal beszélve végül megpróbáltuk. Jónás kapott egy fullextrás kis mentőmellényt (még a ház volt tulaja hagyta itt a sufniban egyéb haszontalannak tűnő tárggyal), és elkötöttük a hajót.
A gyerek ténykedése kábé abban merült ki, hogy csodálattal figyelte a kis hajómotor berregését kiparkolásnál, majd nyílt vízre érve egyre lejjebb horgasztotta a fejét és a hullámzástól négy perc alatt elaludt. Levittem az ágyra, és eztán már csak akkor ébredt fel, amikor már épp túl voltunk mindenen: vitorlázáson, fürdésen, ugráláson (én most nem), és már újra a kikötő közelében jártunk (viharjelzés okán). Úgyhogy a gyerekkel hajóról fürdést most nem próbáltuk ki, ellenben mi jól éreztük magunkat, Jónás jót aludt, és azóta is a hajómotort emlegeti.

Az erősen hullámzó Balatont meg imádta, alig lehetett kicsalni a vízből, csak röhögve kérlelte a hullámokat hogy méég, méég.

Betolakodó

Ülünk a galérián az íróasztalnál, lassan este tizenegy, mikor a szemem sarkából egyszercsak meglátom, hogy egy sötét négylábú valami átmegy a nyitott fürdőszobából a vendégszobába.

Tisztára pánikba estem, hogy mi az isten mászkál a lakás első emeletén, és hogy került ide. A férjem váltig állította, hogy képzelődtem, de ez a kilátás sem volt túl kecsegtető, hogy már ilyeneket hallucinálok. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, és igazamat bizonyítandó bementem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót. Nehogy már kiszökjön, bármiféle szörny is az.
A szobában néma csend, a zörgéseimre sincs semmi válasz. Már épp kezdek beletörődni, hogy csak ébren álmodom, mikor az ágy alatt meglátom a világító szempárt. Szerencsére rögtön látszott, hogy egy macskához tartoznak, és nem egy szörnyhöz.

Innentől egy fél órás huzavona kezdődött, mert szegény macsek meg volt ijedve, és hülyébbnél hülyébb helyekre mászott be, és foggal-körömmel ragaszkodott a helyzetéhez. De aztán csak kitessékeltük.
De hogy hogy került ide, az emeletre? Jó, hogy nyitva van itt fent az ablak, de a párkány a földtől úgy négy-öt méter.

Barátság

A férjem múltkor megkérdezte az egyik helyi anyukával kapcsolatban, hogy ő a barátod?
Nem tudtam válaszolni. Aztán arra jutottam, hogy nem, nem igazán. Inkább olyan, mint a fiúknál a haver. Felszínesebb, mint a barátság.

Ezután elég sokat gondolkodtam a témán, és teszem ezt még a mai napig is. Mi a barátság? Mi különbözteti meg a haverságtól? Szükségünk van barátokra? Haverokra? Engem vajon ki tekint a barátjának? És én kit? Mi lett a régi barátokkal? Ilyenek.

Számomra a barát legfontosabb ismérve talán az, hogy mindenről tudok vele beszélgetni, a legbelsőbb és legszemélyesebb dolgaimról, kérdéseimről is, és akinek számít a véleménye is. Nem kell feltétlen megértsen vagy egyetértsen velem, és nem is a találkozások vagy az interakció gyakoriságán múlik. Ki az, akinek elmondom azt is, amit másnak nem. És fordítva is.
Ha innen nézzük, akkor most a legközelebbi barátom a férjem. Nem mindenben, mert van olyan téma, ami engem nagyon foglakoztat, de őt cseppet sem, és nem is reagál rá sokat. Vagy sokszor meg se hallgatja. De a lelkemet foglalkoztató legtöbb dolgot meg tudok és akarok beszélni vele.

Házon kívül? Hát, mondhatom még a húgomat, de mostanában eléggé eltávolodott az életünk és sokszor türelmetlen is vagyok vele, de azért még mindig barát. És még marad egy-két ember, akik talán nem is a legközelebbi barátaim, mert keveset találkozunk és ritkán beszélünk, de amikor igen, akkor jó. Az szívmelegítő vagy építő vagy elgondolkodtató vagy belsőséges vagy őszinte.
Aztán van még nagyon sok haver barátnő, akikkel akár egészen gyakran is találkozom, de leginkább hétköznapi dolgokról és eseményekről beszélgetünk, ami szintén nagyon jó, de valójában legbelülről nem ismerem őket, és ők sem engem.

Régebben sokkal több őszinte, mély kapcsolatom volt. Azt hiszem, ez azóta változott meg drasztikusan, mióta gyerekem lett. Régen gyakran beültünk munka után valahová valakivel, és késő estig beszélgettünk. Ráértem. Mostanában az ilyen esték meg vannak számlálva. Mindig tervezzük, de aztán olyan sokszor közbejön valami. Sok volt a fiú barátom. Régen velük is egyszerűbb volt találkozni. Most úgy érzem – lehet, hogy hülyeség – hogy elég furán venné ki magát, ha én este lelépnék itthonról, hogy valaki fiúval találkozzam. Az meg valahogy szinte sose jött össze, hogy ezeket a fiúkat/férfiakat beintegráljam a családi társaságba, közös összejövetelekre. Lehet, hogy igaz, hogy a fiú-lány barátságban mindig van valami több, legalább az egyik részről, nem tudom. Aztán meg olyanok is vannak, ahol csak elsodort egymástól az élet, fizikailag, életmódilag vagy szellemileg.
És hát azt is be kellett látnom, hogy én se nagyon iparkodom. Kényelmes vagyok, lusta, és lehet az is, hogy szeretem a magányt.
Mert vannak itt is, most is akikkel barátok lehetnénk, de én sem megyek mélyebbre, nem húzom szorosabbra a kapcsolatot, valójában sokszor nincs is igényem rá. Igazából én vagyok saját  magam legjobb barátja. Ami egyrészt jó, mert én mindig kéznél vagyok. Másrészt rossz, mert ha valahol én elakadok, akkor saját magam nem tud segíteni. Inspirálni. Más nézőpontot adni. Figyelmeztetni.  A férjem is nagyon jó, mert ő is egész közel van, eléggé jól ismer, és eléggé jól látja a dolgokat. De egy ember életében a kapcsolata és a házassága meglehetősen fontos pont, és jó esetben a felmerülő kérdéseket, problémákat, vágyakat meg is tudja beszélni házon belül, de mi van, ha szükségeltetik egy másik szemszög, vagy független ember?
Azt hiszem, többet kell tennem a barátságért: nem hagyni elkallódni őket, ápolni, életben tartani, értékelni. És akár megpróbálni újakat kötni.

Gellért-hegyi csúszdák

Az egyik legmeghittebb emlékem Apuról, hogy egyszer felvitt a Gellért-hegyre az óriási csúszdákhoz. Csak ő meg én. Nagyon ritkán csináltunk valamit is kettesben, hiszen sokan voltunk, nem volt kapacitás. De akkor valamiért így adódott, hogy ketten voltunk a városban és felvitt. Egészen kicsi voltam, a csúszdákat pedig hatalmasnak találtam. Aztán egy idő után mégis elkezdtem utánozni a nagyokat, és hason fekve csúsztam egyet, de a csúszda végén felakadt a fejem, és az valami megdöbbentően rossz volt, azt hittem, kitörik a nyakam. Ennek ellenére ez egy nagyon szép emlékem, Apuval, meg a kanyargós csúszdákkal.

Nemrég megtudtam, hogy a csúszdák még mindig ott vannak, vagy talán már mások, de vannak. Úgyhogy ma felkepesztettünk Jónással csúszdázni.Ő erre még nem fog emlékezni, de jó volt ott lenni. És a csúszdák tényleg nagyok.
Már csak azt sajnálom, hogy ő ezt a Papáját már nem ismerheti.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum