Félmaraton

Egy nagyon kicsi irigységgel nézem az ismerősök hétvégi, félmaraton futós képeit. Tavaly ilyenkor én is. Hiányzik.
Bár az utóérzet megvan: ma épp azt találtam mondani a férjemnek, hogy így két óra kerti  munkától már pont olyan hulla vagyok, mint régen a hétvégi hosszú futások után.

Front van

Ezt onnan tudom biztosan, hogy ilyenkor – lassan mondhatom már, hogy szokás szerint, bár még mindig nem szoktam meg – fájásokra ébredek éjjel, órákig fetrengek ébren vagy rovom a köröket a lakásban, lamentálva hogy aludjak-e vagy inkább sürgősen szedjem össze a kórházi cuccaimat. Végül mindig az álmosság győz (egy maréknyi magnézium rásegítésével), bár ma nappal végre nagyjából összepakoltam (irgalmatlan sok szirszar kell, egy két hetes Európán kívüli útra hamarabb összepakolok, mint egy szülés + 3 nap kórházra).
A front másik csalhatatlan jele, hogy másnap a facebookon az ismerőseim újszülött képeket osztanak meg – ők úgy látszik, nem az alvás mellett döntöttek.

Rend a lelke

Anno apukám mondogatta, hogy amilyen rend van kint körülöttünk, olyan rend van bent a lelkünkben is, csak hát engem ez nem vigasztalt, mert tinédzserként meglehetősen kupis voltam. Azóta sokat javult a helyzet: takarítani ugyan egy centivel sem szeretek jobban, de imádom a rend állapotát, mint vizuális, esztétikai élményt, és ezért hajlandó vagyok áldozatokat hozni.

Pedig alapvetően lusta ember vagyok, takarítás ügyben szeretek a létminimum határán ügyködni, értsd ne legyen kosz meg káosz, de a többi nem érdekel. Egyébként is, két (vagy lassan három) fiúval együtt élve teljesen fölösleges szélmalomharc lenne egy rendezett lakásért vívott küzdelem. Jónás már most legalább olyan hanyagul kezeli a cipőit és zoknijait, mint az apja, bár ő még tanítható, és jó úton is haladunk (külön hála a bölcsinek).

Az viszont biztos valami fészekrakási ösztön, vagy ilyesmi, hogy mostanában rávettem magam arra, hogy minden nap 1 vagy 2 elfeledett helyet rendbe tegyek. Értem ezalatt az olyasmit, amit már régen meg kellett volna csinálni, de a napi / heti rutinból kimarad, és többnyire hónapokig vagy évekig nézem a hely / ficak / sarok / fiók züllését. Így esett, hogy kimostam az evőeszköz tartó fiókokat, rendet tettem a cipős szekrényben és kitisztítottam a csizmákat (tudom, ezt is bő fél évvel ezelőtt kellett volna), kipakoltam a gyógyszeres fiókot és kidobáltam a tartalmának jelentős részét, összepárosítottam a félpárzoknis zacskó tartalmát, kimostam az autós gyerekülés huzatát (és majdnem nem tudtam visszaszerelni rá), ilyenek.

Lelki téren annyit tudok felmutatni a rend témával kapcsolatban, hogy már alig érdekel a mások véleménye. Ez pedig jelentős változás ahhoz a korábbi állapothoz képest, amikor is minden vendég érkezése előtt alsó hangon két napot takarítottam, hogy aztán lazán megjegyezzem a dicsérő szavakra, hogy ó dehogy, épp csak összeporszívóztam.  Mert gyerekkoromban ez volt a rendszer, mármint hogy mindig rendnek kellett lennie, és anyu mélységesen lenézte (szerintem) a rendetlen embereket. Hozzánk nagyjából bármikor betoppanhatott volna egy látogató, akár egy nagy tekintélyű is, sosem lett volna ciki. Na már most én nem vagyok ilyen, de sokáig erőszakkal tartottam a frontot, és legalább azt a részét próbáltam betartani, hogy ha jött valaki, mindig rend volt.
Aztán meguntam az igyekvést. Illetve láttam más példákat is, akik a legnagyobb büszkeséggel hívtak be úgy a házukba, hogy ott még a cipós leves cipója is megtalálható volt a földön. És végülis nem is nagyon zavart. Kit érdekel, nem azért mentem oda, mert én vagyok az ÁNTSZ.
Úgyhogy teljesen felbátorodtam, és már nem zavar, ha úgy jön át a szomszéd, hogy tényleg épp csak felporszívóztam. Mindezt a jellemfejlődésem fontos mérföldkövének tekintem, hiszen ahhoz kell a nagyobb önbizalom, hogy merjek nem jó lenni.

(Egyébként nem, nálunk nincs cipó a földön. Most épp annyi van, hogy a dohányzóasztal a kanapén van két napja, mert vettem egy új garnitúra duplo vonatot a vaterán, és a fiúk napok óta többszintes sínrendszereket építenek a nappali többi részén. Továbbá csupa ujjlenyomat az ebédlőasztal, a földön egy lejárt elsősegélydobozt rugdosunk dél óta, mert még lusta voltam belecsomagolni a másikba. Egy fekete férfi cipő és egy piros férfi kabát hever a padlón, de a konyhában rend van, és tegnap tényleg felporszívóztam. Igazán bárki jöhet, csak ha le akar ülni, akkor le kell venni a dohányzóasztalt a kanapéról.)

cleaning

Terhesség 2. – 35. hét

Ma végre újra orvosnál voltam – ez a kedvenc kötelezettségem, mert ilyenkor láthatom a picit és megnyugodhatok az aktuális paráimtól, hogy minden rendben.
Mostanában például nemegyszer azt hittem, hogy menten megszülök (valószínűleg frontérzékeny ez a kis poronty is, mint Jónás is volt kicsiként). Vagy azon aggódtam, hogy nem híztam semmit már vagy két hete, biztos nem fejlődik ő sem. Meg ilyenek.
Persze most is minden rendben, nagy könyv szerint. Saccra 2600 gramm, be van fordulva, eleven (esténként lerúgja a bordáimat) és csodás CTG-t produkál (az milyen?).

Néhány hete még attól kaptam hülyét, hogy mindenki (még az Aldis pénztáros is) azt kérdezte, hogy hogy bírod a meleget. Én meg egyre csak hajtogattam, hogy jól köszönöm, nincs semmi bajom. Azt, hogy délután négyre általában már hulla fáradt voltam, azt a terhesség előrehaladtának tudtam be, meg a megszaporodott tennivalóimnak, nem pedig az időjárásnak. De azért azt kell mondanom, hogy most, hogy lehűlt a levegő, sokkal aktívabb vagyok, még este is, maximum egy nagyon eleven fürdetés visel meg. De múlt hétvégén paradicsomot gazoltam meg kötöztem fél délelőtt, a héten lenyírtam 1000m2-en a füvet (két részletben), és megcsinálok mindent, amit meg kell. Azért több óra talpalás után már érzem, hogy nagyon le kell ülnöm.
Egyébként örökké vécére járok, sajnos már éjjel is fel kell kelnem, és ilyenkor sokszor nem is tudok visszaaludni, pedig tudom, hogy most kell kihasználni az alkalmat, és nagyokat durmolni, amíg még lehet.
A hasam, és egyébként én magam sem vagyok nagy, mármint az előző terhességemhez képest sem. Akkor az utolsó hónapokban már az arcom is fel volt püffedve kicsit (rettegtem is, hogy úgy marad), és a hasam is óriási volt. Valószínűleg számít, hogy jobban odafigyelek, illetve mivel kisebb a hasam, minden szervem kisebb helyre van összepréselve (legalábbis így érzem), és nem tudok sokat enni. Ráadásul megérkezett a szokásos esti gyomorsav feljövetelem is, legalábbis ha édességet vagy gyümölcsöt eszem / iszom, így aztán le kellett tennem a nassolásról is. A 67 kg határán mozgok két hete, 62,5-ről indultam, aztán az IR étrend miatt lementem 58,5-ig. Jónás születése után 66-al jöttem haza a kórházból, úgyhogy ez mindenképpen jobb lesz.

A gyerekszoba már egész szép, nagyjából minden készen van, kivéve a kórházi csomagot. Ez a második baba jóval olcsóbb, már elnézést, de egy első gyerekhez tényleg annyi mindent kell venni, hogy ahhoz képest ez fel sem tűnik, épp csak 1-2 apróság. És mivel mindketten fiúk, még nem is esek kísértésbe, hogy újabb felesleges ruhácskákat vásároljak.

Jónás egyébként nagyon cuki, kíváncsi vagyok, mit fog szólni. Most a hasamra tett kézzel figyeli, ahogy mozog a kicsi, és tudja, hogy ki fog bújni, és hogy abban az ágyban fog aludni, miegymás. És azt is mondogatja, pláne ha valami régebbi dolog előkerül, hogy az Jónásé volt, amikor még iciji piciji vojt, de moszt megnőtt, és illlyen nad lett. Baba is iciji piciji lesz.

Ami a szülést illetni, hát para, az van. Az első szülés, illetve az arra való várakozás még olyan izgalmas volt. Persze, kicsit féltem is, de tele voltam várakozással, bizakodással, izgalommal. Hát most már tudom, mi vár, és bevallom, én a hátam közepére sem kívánom. Azt szeretném, persze, hogy itt legyen, megszületve, de maga a folyamat… Korábban azzal hitegettek, hogy majd ha magadhoz öleled a kis csöppséget, akkor mindent elfelejtesz, és akár azonnal újra kezdenéd. Biztos van ilyen is, de én még fél év múlva is azt mondogattam, hogy soha többé nem szülök, és egy csomó idő kellett, hogy feldolgozzam és elfogadjam az egészet. Pedig egy szép, egészséges kisfiút szültem teljesen természetes úton, beavatkozások nélkül. Úgyhogy mostanában az álmatlan éjjeleken arra készítgetem magam, hogy elfogadom ezt a folyamatot és felkészülök rá lélekben, illetve levonom az előzőből a tanulságot. Az alternatív fájdalomcsillapítások terén a TENS készüléket néztem ki magamnak, de arra a doki azt mondta, hogy használhatom, ha akarom, de ne fűzzek hozzá sok reményt. Aztán valamelyik este születéstörténeteket olvasgattam (jó hobby, mi?), és azt vettem észre, hogy az EDA-sok sokkal szebb emlékeket őriznek a szülésükkel kapcsolatban, és valahogy kedvet kaptam ehhez, hogy én is szunyókáljak egyet vajúdás közben és hogy pozitív és szép emlékekkel búcsúzzak a szülőszobától. Úgyhogy ma felhoztam ezt is a dokimnak, aki azt mondta, hogy rajtam áll, illetve a komplikációk és utóhatások tekintetében is megnyugtatott (igyekezett). Merthogy az EDAval kapcsolatban két területen vannak fenntartásaim: egyrészt sokszor fájásgyengeség lép föl, emiatt oxitocint adnak, ami adott esetben hátrányosan befolyásolja a szoptatást. Másrészt az én családomban a fájdalomcsillapítók nem hatnak rendesen, legalábbis nem a normál dózis, és ha engem bekötnek és nem kelhetek fel, de a fájások ugyanúgy megmaradnak, akkor duplán szívok, nagyonnagyon. De itt állítólag sétálós EDA van, az jó. Szóval itt tartok szülés ügyben, nem vagyok már olyan elvetemült természetes szülés párti, vagyis az vagyok, de már nem zárkózom el egy kis könnyítés lehetőségétől sem. Aztán majd meglátjuk, hogy élek-e vele. Ideális esetben mire beérek a kórházba már tolófájásaim lesznek – szép is lenne (vagy nagy dugó… 🙂 ).

Így éldegélünk most, aztán az előzetes számítások szerint bő egy hónap múlva már beszámolhatok róla, hogy hogy is volt. És remélem, akkor már egy egészséges kisfiú fog itt szunyálni a vállamon, mert végtére is ez a legfontosabb. (Milyen kis könnyűek még, amikor picik, nem? Mint a kölyökmacskák.)

Érzelmeink

Úgy érzem, mostanában új fejezethez érkeztem gyereknevelés terén. Persze ez rossz szó, mert szerintem a gyereket nem nevelni kell, hanem példát mutatni, segíteni, támogatni, terelgetni esetleg, vigyázni rá. De most jön még csak a neheze.
Korábban sokkal földhözragadtabb dolgok voltak aktuálisak, például hogy hogyan eszünk, mire való a ceruza, hogyan viselkedünk más gyerekekkel. Most viszont, hogy már jól beszél és jól ért is engem, új távlatok nyíltak. Nagyon oda kell figyelnem, hogy jól csináljam, és persze így sem csinálom jól.
Vegyük például a sírás dolgát. Mióta a bölcsiben nem a kertben búcsúzom el, hanem az öltözőben (mert korábban megy), párszor előfordult, hogy sírt és nem akart elengedni. Nekem persze a szívem szakadt meg, hogy sír, és legszívesebben vittem is volna rögtön haza, de tudtam, hogy ez nem megoldás. És azt is, hogy utána egész nap jól érzi ott magát és szeret oda járni. Úgyhogy zsigerből az jött volna megoldásként, hogy lebeszéljem őt a sírásról. De végülis miért ne sírhatna? Nincs azzal semmi baj, ha sírnia kell, sírjon. És ezt meg is mondtam neki, hogy nem baj. Volt, hogy maga ezzel indított, hogy sírni fogok, vagy délben ezzel fogadott, hogy sírtam, illetve nem sírtam. Aztán pár nap alatt elrendeződött ez a dolog. Még azért néha eljátssza a nyuszijával, például délutáni alvásból azzal fogad, hogy sít a nuszi. Megölelgettem. Most máj nem síj.
Szóval ebből is látszik, hogy nagyon aktuális dolog az érzelmek kezelése. Hogy miért dicsérem meg. Hogy ha azt mondom, hogy büszke vagyok rá, azt miért teszem. Sokszor mondja is magának: üdes vad. Büszte vadok jád. De tudom, hogy nagyon fontos az, hogy mit tekintünk természetesnek és mit dicsérendőnek, hogyan dicsérjük meg. Ja, és hogyan reagálunk arra, ha valamit szerintünk nem jól tett. Én azt szoktam neki mondani, hogy ez rosszaság, és nem azt, hogy rossz vagy. De lehet, hogy így sem jó.
Emlékszem egy kislányra még a múltamból (az apukájával jártam), aki csak akkor volt hajlandó valamit megcsinálni illetve folytatni, ha az apukája azt mondta neki, hogy te vagy a legügyesebb. Elég durva volt, és valószínűleg hosszú távon káros is.
Aztán a másik dolog, hogy én hogy kezelem a saját érzelmeimet. Ha mérges vagyok, meg szoktam mondani neki, hogy Jónás, most mérges vagyok. (Volt már, hogy vissza is mondta: Ana méjdesz). Vagy most szomorú vagyok. Azt gondolom, hogy jó ha ismeri ezeket az érzelmeket, és tudja, hogy teljesen normális dolog ilyet érezni, esetleg látja is, hogy ilyenkor hogyan viselkedünk, akkor az minta és jó esetben segítség lesz számára.
Sajnos a mérgemet vagy csalódottságomat én magam rosszul kezelem, és így nem is vagyok jó példa. Ma például épp el akartunk indulni (hosszas készülődés után, és időre mentünk) mikor észrevettem, hogy a gyerekülés a férjem autójában maradt. És hát ilyenkor régi beidegződés szerint mondok egy cifrát, és látványosan nagyon dühös vagyok. Erre persze ő rögtön ismételgetni kezdi a cifrát, és nem is óhajtja elfelejteni. Azért elmondom neki, hogy most miért vagyok mérges, de már ez sem segít sokat.
Szóval gyakran érzem úgy, hogy folyamatos megfigyelés alatt vagyok, folyamatosan jól kell teljesítenem, mert minden szónak (pl. nem nincs semmi baj, hanem minden rendben), minden hangsúlynak, minden szemforgatásnak jelentősége van, és hosszútávon fog hatni, hogy ettől is függ, hogy milyen felnőtt lesz, hogy hogy tudja majd az érzelmeit kezelni, megélni, hogy lesz -e önbizalma, milyen lesz az önértékelése, megértő lesz-e másokkal illetve képes-e érteni másokat. Nekem pedig nincs elég tudásom ahhoz, hogy igazán jól csináljam – naponta többször is megbukok. De nem tudok mást tenni, minthogy a tőlem telhető legjobbat adom, és remélem, hogy az valamire csak elég lesz. Valami jóra.

Ui: Ezt pl. ma olvastam, és nem tudom, hogy igaz-e, meg nyilván nem csak ettől függ, hanem a fentebb írtaktól és számtalan más dologtól is, de azért örülök, hogy nem cumizott.

Elveszik a munkánkat

Egy másik érdekes jelenség, melyet ha nem hallok három különböző szavahihető embertől, akkor el sem hiszek: nem találnak itthon munkaerőt. Mindhárom ember mezőgazdasági szektorba (biokertészet ill. ökológiai állattartás) keresett képesítés nélküli, bejelentett alkalmazottat, ebből kettő Pest megyében, egy pedig valahol a nyugati országrészben, és egyszerűen nem megy el senki. Vagy aki elmegy, másnap már nem jelenik meg. Pedig egész rendes fizetést ajánlottak (már nem emlékszem, mennyit, de 100 fölötti nettót), plusz kaja és utazás térítés. És. Nem. Mennek.
Persze, nem könnyű meló, meg légkondi sincs, de akkor is, alig hiszem el. Pedig biztos igaz.

Menekültügy margójára és a kételkedésről

Még mindig csodálattal tölt el az átlagember. Csodálattal, hogy képes ennyire rövidlátó és buta lenni, hogy ennyire át lehet verni, hogy ennyire benyal mindent, amit be akarnak nyalatni vele – egyik vagy másik oldalról. A fősodratú médiából táplálkozva két abszurd szélsőség között billeg, mindenesetre biztos, hogy az ellentétes szélsőséget mélyen megveti, és sokkal lenézőbb az egész magyarsággal szemben, mint mondjuk a külföldi sajtó. De a lényeg, hogy egyáltalán nem látja, hogy mi történik, hogy ez valami teljesen másról szól, mint amit el akarnak hitetni vele. Hogy történelmet írunk, újra, mindig, és hogy a kimenetel drasztikussága annak függvénye, hogy milyen gyorsan ébred fel az emberiség, vagy ez esetben Európa. Ma már nem elérhetetlen az információ. Ma már felelősek vagyunk azért, hogy mit hiszünk, mit hiszünk el.

Sokat beszélgetünk a világ nagy dolgairól, annak működéséről és mozgatórugóiról. Én viszonylag kevéssé ásom bele magam a gazdasági és politikai vonatkozásokba. Én a dolgok nőibb, emberközelibb, érzelmibb, lelkibb végével foglalkozom inkább, és sokkal jobban érdekel a kis mikrokörnyezetem jóléte, mint a világ megmentése. Nő vagyok és anya – talán emiatt is most ezt érzem fontosnak.
De azért nem dugom homokba a fejem. Ennek ellenére az ismerőseim egy része (akikkel ilyenekről beszélgetünk néha) összeesküvés hívőnek gondol, a férjem meg inkább Szkeptinek becéz, merthogy én semmit nem hiszek el. Az igazság valahol félúton van. Tudom, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogy az mutatni kívánják nekünk. Hogy a színfalak mögött történik a lényeg, sokszor olyan dolgok, amelybe még belegondolni is félelmetes (legalábbis az elején). De a realista énem nem nyal be mindent, hanem inkább az összes bejövő információt megkérdőjelezi és végigforgatja hét irányból, három nyelven. (Mert a massmedia benyelésével egyenértékű botorságnak tartom a vérmes és alaptalan összeesküvéselméletek lefetyelését is.) Aztán az összes igazság-variánshoz valamilyen valószínűséget rendelek, és felteszem a polcra. Ezek a kis darabkák pedig elkezdenek idővel itt-ott összeállni egy nagyobb egésszé. Ami  még mindig nem az igazság, csak egy kicsit nagyobb valószínűséggel rendelkező variánsa.
Emiatt aztán egyáltalán nem állítom, hogy én tudom a dolgokat, vagy értem a működésüket. Távolról sem. Sőt, rengeteg buta kényszerképzet, félinformáció és érzelmi kötődés rabja vagyok én is, melyek mind-mind megakadályoznak a tisztán látásban. De kívánom az emberiségnek, hogy ébredjen fel, hogy legalább az egyik kis fél szemét nyissa ki, és legalább kezdjen el egy kicsit kételkedni.
Van az a székely vicc a kutyáról, aki szögbe feküdt* – rengeteget emlegetem. Kíváncsi vagyok, mikor jön el az az idő, amikor már eléggé fáj.

Kezembe került egyébként egy érdekes könyv, egy magyar szerző Tiboru néven és Konteó – Válogatott összeesküvéselméletek címmel publikálja. Harminc érdekes témát jár körül (a szabadkőművesektől az AIDSen keresztül a GMOig), melyekkel kapcsolatban először vázolja a tényeket illetve a hivatalos álláspontot, majd csokorba szedi a kapcsolatos konteókat, kommentár nélkül. Az a jó benne, hogy egyrészt szórakoztató a stílusa, másrészt nem veszi komolyan magát, harmadrészt rámutat a lényegre: nagyon könnyen lehet, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy hittük. De hogy hogy? Lásd, az sem egyértelmű, ne higgy el bármit, mert mindenre van egy másik magyarázat is. De bizonytalanodj el nyugodtan, szemléld kérdőjelekkel a világot, figyelj és gondolkodj.

És ettől függetlenül: élj te magad jól. Ez már a saját elméletem a világ működéséről, a Nagy Energiamegmaradás és Egyensúly Törvénye, majd egyszer ezt is leírom. Bár nyilván ebben is kételkedem.

* Elmegy a székely férfi a barátjához vendégségbe.
Ücsörögnek az asztalnál, iszogatnak, beszélgetnek.
A kandalló előtt a földön egy bazinagy kutya fekszik elnyúlva, s időről időre keservesen felvonyít.
Egy darabig döbbenten figyeli a vendég, aztán már nem bírja tovább, megkérdezi a gazdát:
– Hát, mér vonyít ez a kutya ilyen fájdalmasan?
– Mer szögbe feküdt. – feleli a barát.
– És mér nem megy odébb?
– Mer nem fáj neki eléggé.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum