Ismétlődés

Olvasgatom a 2013. május-júniusi posztjaimat, például ezt.
Akár ma is írhatnám őket.

Trallala

És eljött az a pillanat is, hogy kint ülve a napsütésben azt éreztem, hogy hálás vagyok, mert mégiscsak nagyon szép az életem.

(Ehhez persze az is kellett, hogy a nagyobbik fiam bölcsiben volt, a kisebbik pedig órák óta aludt.)
(Aztán persze eljött az este is, amikor a kicsi órákig sírt, de az már nem ide tartozik)

Gumibuddha

Ami a lelki fejlődést illet, a mostani szituációban a buddhizmust lehet a leginkább gyakorolni. Nem a lótuszülést, hanem a hozzáállást. Egyrészt csodával határos módon kaptam is ajándékba ebből a nyugodt, szemlélő, empatikus hozzáállásból (talán a gyermekeim iránti szeretet által), másrészt tanulom is. Egyébként egy nap alatt simán kitépném a hajamat, pedig most végre jó a frizurám. Nem könnyű lecke ez nekem, aki temperamentumos és lobbanékony vagyok. De valahogy a saját gyerekeimmel szemben tudok más lenni. Az esetek többségében legalábbis. Mert ezekhez tonnányi türelem és nyugalom kell. A kicsihez mert kicsi és még új ezen a világon, a nagyhoz mert a helyzet új neki, és bizonytalan, meg hát egy borzasztó kíváncsi két és fél éves.

A másik a rugalmasság. Én a hatékony, gyors, frappáns megoldások kieszelője vagyok, fejben már mindig kettővel előrébb járok, és legalább három dolgot csinálok egyszerre. Most viszont két kis tökös folyton keresztülhúzza a számításaimat, főleg a kisebbik. Teljesen felborítja a hatékony kis rendszeremet. Régebben ilyenkor nagyon kiakadtam. Úgyhogy most gyakorlom a rugalmasságot, a kiszámíthatatlanság elfogadását, az improvizációt. És az egyes pontot.

Mindennapok, a túlélésen túl

A túlélés helyét lassan átveszi valami minőségibb, úgy mint önállóság és napi rutin kialakítása, a nehezén talán már túl vagyunk, Jób győz.

Már második napja egyedül vagyok a két gyerekkel, és egész jól megy. Nem sok mindenre van időm, de lemenedzselem a napot, mindenki eszik-iszik-fürdik-alszik, és estére még a hajamat sem téptem ki. Mondjuk tiszta favágás így a nap, semmire nem jut idő, de azzal áltatom magam, hogy idővel jobb lesz.

A felmetszett hasam már nem fáj annyira, járni is tudok, ma egy kilométert sétáltam a két gyerekkel az őszi napsütésben, hihetetlen előrelépés. A melleimből már nem folyik vér (ellenben tej sem – na jó ez nem igaz, mindjárt mondom), és már nem vonítok minden etetésnél. Igaz, hogy ehhez antibiotikumot kell szednem, mert két a hét alatt benyalt harmadik mellgyulladás már nem akart elmúlni az istennek sem. Igen, látott szoptatási tanácsadó, minden LLL irányelvet és tanácsot betartottam illetve kipróbáltam. A tanácsadó szerint kis mértékű anatómiai eltérések (mármint a gyerek szájában) állnak a háttérben. Szóval seb még mindig van, de kisebb. Viszont a sorozatos gyulladások miatt tej is kevesebb van benne, nekem ez mindig így van, Jónásnál is így volt. Lehet, hogy idővel majd visszaszaporítom, viszont most nem mindig elég. Az mindenesetre ijesztő, hogy milyen szoptatás maffia van itthon, megtagadnak minden olyan lehetőséget, hogy valóban kevés a tej, pótlást adni emberellenes cselekménynek számít. Tessék gyakran mellre tenni, nem igaz, hogy kevés, blabla, mindenütt ugyanazok a tanácsok. Isten irgalmazzon mindenkinek, aki tényleg nem tud szoptatni. Szerencsére angol nyelven elérhető olyan jellegű tudás, hogy mit tegyél, ha gyulladás következtében kevesebb lett az adott oldalon a tej, és hogyan célszerű pótlást adni, ha szükséges. És nem hiszem, hogy napi 50 milliliter tápszertől összedől a világ, és a fiam sanyarú jövője meg lenne pecsételve. Na, erről ennyit, már én is unom a témát, csak hát eléggé központi kérdés ez most, ettől függ mindkettőnk testi és lelki békéje.

Mondjuk a tápszer téma még megérne egy misét, letöltöttem különböző teszteket és összehasonlításokat, és végül arra jutottam, hogy jobb becsukni a szemet és hinni, hogy nem árt, mert amiket azokban találnak (még a bioban is), az nem embernek való, szó szerint.

Aztán hogy ne legyen egyszerű az élet, az anyakönyvi kivonatban elírták a kicsi nevét, és így küldték ki a taj- és lakcímkártyát is. Mehetek ügyintézni három hivatalba, két gyerekkel, be a városba, különben nem tudom megigényelni a tgyást vagy mi most a neve.

A gyönyörű őszi időnek pedig nagyon örülök, így egy ház körüli séta és falevél gyűjtés is fel tud tölteni egy kicsit – fényt hoz a mindennapokba. Délután pedig elmehetek az Aldiba, egyedül, juhéé.

Szezonzárás – kert

Az időjárás előrejelzéssel ellentétben a kerten csütörtök hajnalban átkúszott a fagy, magához ragadva ezzel az utolsó szüretet.
16 kiló paradicsomot és paprikát még meg tudtunk menteni, ők most a garázsban érlelődnek. Felszedtük a maradék répát is (igen, én is), úgyhogy nem maradt már más a földben, csak a petrezselyem, az eper, egy kis hagyma, meg az egyre fejesedő saláták.

A kihúzgált paradicsomok alatt olyan gyönyörű omlós és sötét volt a föld, hogy a bennem élő parasztnak összefutott a szájában a nyál.

Viszlát kert, jövőre.

Gyeses apuka

Mindig is mondtam, hogy jó lenne, ha az emberek helyet cserélnének néha. A közember a politikussal, a beteg az orvossal, az eladó a vásárlóval, a cégvezető a munkavállalóval, a háztulajdonos a vízóra leolvasóval – és fordítva. És természetesen a gyeses anyuka a dolgozó apukával is és fordítva. Egy kicsit a másik bőrébe bújni, és megismerkedni az ő feladataival, problémáival, örömeivel és bánataival is.
Nálunk most (megint) a férjem bújt egy kicsit az én bőrömbe (én még nem tudtam az övébe, de nagyra értékelem amit tesz), az új gyermek után járó pótszabadság okán.
És tegnap este, amikor tízkor még fölvittem a teregetni valót nagyot sóhajtott, hogy itthon örökké dolgozni kell valamit. Aztán valami bejárónőt emlegetett.
Hát igen.
Szerencsére tőle sose hallom, hogy mit csinálsz itthon egész nap. És nagyon szépen helyt áll itthon, az én feladataimban is.

Földön fetrengős őszinteség

Zavaró és ciki lett az őszinteség, még a gyermekek őszintesége is – erre gondolok, mikor a kasszánál a mögöttem álló emberek beszélgetését hallgatom. Az én gyerekemről beszélnek, a nagyobbikról, akit épp most vitt ki az apja a szatyrokért. Azért is vitte magával, hogy kint megnyugodjon, mert előtte épp a földön feküdt üvöltve. Ami egyébként szerintem nem olyan nagy baj. Legtöbben tennénk így néha, csak már nem merünk, nem?

Előtte fél órán keresztül a kiszóródott liszttel homokozott. Az emberek sorra csodálták, hogy milyen cuki, milyen édes, milyen kreatív, milyen szép a mosolya, és úristen. Aztán mikor pár perc múlva a sírós (ordítós, ne szépítsünk) jelenetnek lettek szemtanúi (mert be kellett fejeznie a homokozást), akkor egyből rossznak látták, ugyanazt a gyereket. –Még jó, hogy az enyém sose csinált ilyet! – mondogatták elégedetten és fejcsóválva mögöttem.

Komolyan nem értem. Vagyis értem, csak csalódott vagyok. Mintha össztársadalmi egyetértés lenne abban, hogy ez a legnagyobb szégyen. Maguk az édesanyák is (sokszor) a legszörnyűbb események egyikeként tartják nyilván az ilyen jeleneteket. Pedig szerintem nem olyan gáz. Főleg nem az egy ilyen esetben, amikor nem is szándékos és megfontolt hisztiről van szó, hanem csak csalódottságról, frusztrációról, hogy nem folytathatja a számára oly kedves tevékenységet. Hány sokkal szomorúbb és nyomorúságosabb eset van a fejcsóváló vásárlók közt, melyekről nem is tudunk: aki folyton szapulja a férjét, aki evésbe folytja a sikertelenségét, aki évek óta képtelen otthagyni az utált munkahelyét, aki a kisebbségi komplexusát erőszakban éli ki – sorolhatnánk. De ők mind szépen betagozódtak a társadalomba, áruház-konform módon viselkednek, ezért elfogadjuk őket. De a síró kisgyerek nem illik a jól szerkesztett, egyezményes világba, ezért megtagadjuk. Tiszta hülyeség, nem?

Természetesen meg kell tanulnia az ilyentén érzéseit másként is kezelni, frusztrációját levezetni – de legyünk már őszinték, miért olyan gáz egy nagyon bánatos kisfiú? Én általában megértéssel és együttérzéssel tekintek rá, mert tényleg rossz lehet neki. Persze ettől még nem engedek, de megértem őt. És igyekszem segíteni neki, például eltereléssel, és általában működik is. Ha nem, akkor csak beteszem a kosárba, és néhány percen belül abbahagyja. És nagyon csúnyán nézek azokra az emberekre, akik ilyenkor elkezdik mondani neki, hogy milyen rossz kisfiú, és szégyellje magát.

Ciki

Tegnap az Aldiban a joghurtokkal a kezemben visszamentem a kosarunkhoz (a férjem ott volt, nyugi), és teljesen meghökkentem, hogy van rajta egy babahordozó.
Egy percre teljesen kiment a fejemből, hogy nekem van még egy gyerekem.

Kétgyerekes

Reggel a jóllakott kis csecsemővel a vállamon az ablakból néztem, ahogy mennek a kapuhoz. Jónás, magasra emelve a nejlonzacskót a kezében, hogy ne érjen le a földre, gumicsizmában szaporázva a lépteit, mellette a férjem laptoptáskával – a kicsi és a nagy, indultak a bölcsibe a nyálkás októberi reggelen. És akkor egészen elérzékenyülve arra gondoltam, hogy (a köröző keselyűk ellenére is) mégiscsak szép ez az élet, és hogy mennyire szerencsés is vagyok, hogy vannak nekem ők.
A kicsi egyébként egy aranybogár, tisztára megszerettem. Többnyire eszik meg alszik, vagy nézelődik, de nagyon gyakran mosolyog, ki érti ezt. Közben meg azt mondja, hogy heőő.
Jónás eddig mintagyerek, testvérféltékenységnek nyoma sincs. Vagy ringatja, vagy simogatja, és ha sírva fakad, akkor azonnal szalad hozzá. Ha hazajön a bölcsiből (heti két napot jár), akkor az első kérdése, hogy hol van a baba. Lehet, hogy idővel ez még változni fog, de talán az is számít, hogy nagyon sokat olvastam a témában, és ezért odafigyelek. Nem kell semmit csinálnia a kicsivel, nem elvárás, hogy szeresse. A tiltásokat nem a kicsi jelenlétével indoklom (ne kiabálj, mert felébred a baba), és nagyon sok időt töltünk együtt. Szoptatások alatt és egyébként sem tudok sok minden mást csinálni, úgyhogy játszunk meg mesélek rengeteget. Meg a férjem is sokat van itthon, ilyenkor gyakran együtt dolgoznak kint vagy Duplo síneket építenek, úgyhogy neki az utóbbi idő tiszta kánaán.
A férjemre visszatérve, ő egy főnyeremény most. Ha Jónás nincs bölcsiben, akkor itthon van, és mindent megtesz azért, hogy ne legyen dolgom. És még csak nem  is veszekszünk.
A sok boldogságfelhő ellenére én még mindig válogatott kínzásoknak vagyok alávetve, mondhatni a Maslow piramis legalsó szintjén tengődöm, most épp paplannal a hátamon dideregve várom az esti etetést.  És az előbb bőgtem el magam, csak úgy, mert már eléggé kivagyok. De azért minden nap az a remény éltet, hogy holnap majd jobb lesz. Végül is előbb-utóbb csak igazam lesz, nem?

Babaillatú gyermekágy

Már amúgy is dögrováson vagyok: van egy 21 centis hasi sebem (úgy látszik, kicsit megszaladt a szike), gyakorlatilag derékban ketté vagyok vágva, és semmi nem utal arra, hogy holnapra meggyógyulnék vagy legalább mozgásképes lennék. A katéter miatt van valami húgyúti nyavalyám is, és napok óta csillagokat látva és fog összeszorítva, sebes mellbimbókkal, kialvatlanul szoptatok. De nem baj, elmúlik minden, pár hét talán mindnek vége – mondom.

És akkor ma délutánra megérkezik némi láz kíséretében a mellgyulladás.

Bibliai hasonlattal élve úgy érzem magam, mint Jób érezhette, miután Isten azt találta mondani róla az Ördögnek, hogy ő egy igaz ember. És mivel az Ördög ezt nem hitte, szabad kezet kapott Istentől, hogy próbára tegye, magyarán válogatott kínzásokban részesítse, hátha megtagadja Istent (elég genya játék, Isten részéről is, nem?). Szóval ez most már annyira sok, hogy valahogy érthetetlen módon már nem is a keserűséget, hanem a dacot váltja ki belőlem, hogy basszátok meg, akkor sem adom fel, akkor is kimászok ebből, ha bele döglök is, ha a keselyűk martaléka leszek is.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum