Tehetetlenség

Egy tizenhárom kilós dackorszakos, földön fetrengős kisfiú + egy négy napja szült, 10 centis hasi sebbel rendelkező anya, aki nem emelhet négy kilónál többet. Férj házon kívül. (Szerencsére csak három órára.)

Szülés, no.2

Az úgy volt, hogy délelőtt elmentünk az erdőbe körtét szedni. Mert a házunk mögötti elvadult gyümölcsösben sok minden van: most épp fekete és fehér szőlő, nagy téli körte és birsalma. Úgyhogy kihasználtuk a szép időt, és szedegettünk, keresgettünk, bóklásztunk a domboldalon. Dél körül hazamentünk, a férjem ebédet főzött, Jónást lefektettem, én meg nekiestem a körtének. Utálom csinálni, a téli körtét, de ha egyszer már ott volt, kiültem vele a napra, aztán hamarosint meg is lett, két nagy fazék kompót, eltettünk belőle télire is vagy hat üveggel (tényleg mi vagyunk a környék hippi-i).

Ebéd után aztán érzem, hogy itt valami furcsa van, ki is sakkoztam nagy okosan, hogy itt bizony folydogál a magzatvíz. És ha a magzatvíz a kilencedik hónapban folyik, akkor ebből minden valószínűség szerint rövidesen szülés lesz. Ami azért volt furcsa, mert nem éreztem semmi fájást. A férjem azonnal futni akart a kórházba, de mondtam, hogy annyira azért nem eszik forrón a kását, ráérünk még. Viszont felhívtuk a szüleit, hogy induljanak – nekik készülődéssel együtt legalább négy óra kell. Én meg szépen pakolgattam, zuhanyoztam, mosogattam, megvacsoráztattam Jónást, rendet raktam. Nyolc körül aztán már voltak olyan öt percesek, mondtam mostmár mehetünk. Jónást leadtuk két utcával odébb a barátnőmékhez, onnan vették fel másfél órával később a nagyszülők. Ennek nagyon örültem, hogy így megoldódott, mert örökös parám volt, hogy mit csinálunk szegény gyerekkel, ha mondjuk éjszaka indul meg a szülés.

A városba érve már egész rendes fájások voltak, azért elmentünk még a pékhez, ki tudja meddig tart ez az egész, legyen vacsoránk vagy reggelink. Mire felmentünk a szülészetre, elmúltak a fájások. Szuper. Úgyhogy adatfelvételt meg ctgt meg egy hóhér ügyeletes orvos vizsgálatát követően kaptunk egy szülőszobát, ahol berendezkedünk. A férjem felolvasott nekem, aztán mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan, én is próbálok. Mire ő végre elszunnyadt a székében, addigra az én fájásaim is visszajöttek, úgyhogy jött az előkészítés. Úgy éjfél lehetett. Mire végeztem a fürdőszobában, már a csillagokat láttam, alig bírtam lezuhanyozni, már három-négy perceknél jártunk. Aztán szóltam, hogy edát ide, ezt most kipróbáljuk, hátha tényleg ebben a megváltás. Ehhez le kell csöpögnie előbb egy tasak infúziónak – fél óra. Na itt már két percesek voltak, majmeghaltam, ráadásul ugye feküdnöm kellett, epedve vártam a könnyebbséget. Végre megjött az anesztes csaj, nagyon fiatal és állítólag nagyon ügyes, de én már nem tudtam lazítani, meg cicahátat csinálni, mert már legszívesebben ordibáltam volna, de azért iszonyúan igyekeztem, mintaszerűen lélegeztem, és hangtalanul nyomtam a fejemet a férjem hasának. Aki mint kiderült, majdnem elájult, úgyhogy ki is küldték. Később mesélt a hátamba álló hatalmas tűről, de én abból nem éreztem semmit.
Volt egy félórás teszt adag, aztán végre kaptam rendes cuccot, ami esküszöm, hogy a megváltás volt. Továbbra is éreztem a fájásokat, mert féloldalasra sikerült, de le tudtam csillapodni, nyugodt és békés lettem, isteni volt, egyenesen boldog voltam. Vagy húsz percig. Mert a fájások felgyorsultak, a méhszáj gyorsan simult, és minden szuper volt, de a baba pulzusa nem. Az minden fájásnál lelassult. Félő volt, hogy nyomja a köldökzsinórt, úgyhogy forognom kellett. Végre befutott az orvosom is. Nagyon koncentrálva figyelte a szívhangot minden fájásnál, a kicsi pulzusa itt már 60-80 körül volt fájásoknál, utána visszaállt. Megvizsgált párszor, aztán azt mondta, irány a műtő.

így lett belőle sürgősségi császár. Hát az előkészületek elég rémesek voltak, de legalább gyorsak, és az idő rövidsége miatt altattak, úgyhogy innen filmszakadás. A következő emlékem, hogy mindenki noszogat, hogy nyissam ki a szemem, én meg csak aludni akarok tovább, aztán valahonnan az agyam sarkából beúszik valami emlék a szülésről, úgyhogy kinyögöm a kérdést, hogy baba? Aztán alszok tovább. Hajnalban térek magamhoz, egyedül vagyok, és próbálom összerakni a képet. A szülésre emlékszem, de a császárra nem, és a férjemmel folytatott félkómás beszélgetés is csak rémlik. Hogy a baba jól van, fél háromkor tök egészségesen megszületett, sokat volt vele, kapott egy második keresztnevet is (már beszéltünk róla, csak nem döntöttünk), és ő hazamegy aludni egy kicsit. Jó szar volt így feküdni, hogy a gyerekemet még nem is láttam, de mosolyogtam akkor is, mert tudtam, hogy jól van. Később be is hozták, és rögtön megkaptam, de mivel nem foroghattam és a fejemet sem emelhettem, így leginkább csak a feje bubját láttam. Telefon szelfi módjával fényképezgettem, így tudtam megnézni az arcocskáját. Vicces volt. Leginkább egy kis manóra hasonlít. Az álla tiszta apja – nagyon speciális forma, másnak még nem is láttam ilyet. A füle egyik oldalon ki van lapulva, az tiszta manós, az orra meg nagyapja. Hát így szépen elvoltunk egész délelőtt.

Utána sajnos jött a fekete leves. Merthogy világossá vált számomra, hogy császár után nem olyan könnyű újra szaladgálni, mint a sima szülés után volt. Konkrétan kis híján elájultam, amikor fel kellett ülöm. Nem részletezem, csak annyit, hogy még ma is egy perc, mire fogcsikorgatva kikászálódok az ágyból, tegnap még csak görnyedtem csoszogtam, ma már kicsit járni is tudok, rendes testtartással, de még baromira fáj. És állítólag ez még így lesz hetekig. De ez még mind semmi, elsziszegek én magamnak, a babához felkeltem már első nap is szoptatni, bárhogy is volt. De basszus nem emelhetek négy kilónál többet még vagy két hónapig! Jónás meg 13! Akkor most ezt hogy? Atyaég, én erre nem számítottam!

Következtetések. Hát ez a szülés sem lett sétagalopp. Úgy látszik, minden szüléssel jár egy bizonyos mennyiségű fájdalom, és azt mindenképpen megkapom. Itt a kicsi kibújásáig összességében könnyebb volt, mint a múltkori, de a gyermekágy a császár miatt sokkal rosszabb, folyamatos fájdalom napokig. Az első full természetes szülésemnek az volt az előnye, hogy természetes volt. Viszont majd beledöglöttem a fájdalomba, maradandó károsodásokat szenvedtem, és még hosszú ideig azt szajkóztam, hogy én többet nem szülök. A mostani edás, fájdalomcsillapítós rész volt a kedvenc, eddigi tapasztalatom szerint ez teljesen kibírható lenne még féloldalas adagolás esetén is, de ebben az esetben meg ott vannak a mellékhatások, lehetséges komplikációk. Az én szervezetem jól reagált rá, nem lassult be a szülés, nem kellett oxitocint adni, sőt az ellazult állapot pozitívan hatott a tágulásra. Ellenben nem tudhatom, hogy volt-e köze a baba pulzus lassulásához. A doki meg a szülésznő esküdöztek, hogy nincs, de hát ki tudja. A császár meg a baba születéséig nem volt nagy kunszt az előzőekhez képest, utána viszont megkapja az ember a magáét – oxitocin injekciók, homokzsák, hetekig tartó fájdalom, ellenben odalent ép maradsz, ami nem egy utolsó dolog. Úgyhogy nem tudom, mit választanék, ha ez választás kérdése lenne.

A lényeg pedig az, hogy mindketten jól vagyunk. Van egy egészséges pici fiam, aki most épp hunyorog a fénybe, és nagyon elégedett, ő is meg én is, mert reggelre lett tejem is, úgyhogy a tegnapi éhezés után ma teletömheti a hasát, kaja-kóma van. Nemsokára pedig jön a férjem és hozza Jónást is, akit már nagyon várok, hiányzik. És itt leszünk négyen, egy kis család, lassan már nagy család. És ha végignézek rajtuk, rajtunk, akkor úgyis azt mondom, hogy megérte, megéri.

Háborítatlan gyermekágy

Pihennénk. Végre nem fáj már annyira, aludni szeretnék, ha épp nincs látogató, elvégre most szültem, ráment az előző éjszaka. Ehhez képest húsz percenként jön valaki.

Reggel 5:30-kor a nővérke jött be vért venni. Hatra mehettem a csecsemő osztályra a babáért. Fél hétkor vizitált az orvos, hétre a kicsit kellett visszavinni vizitre. Eztán jött a helyi védőnő, a reggeli, a nővérke, a takarítónő, az anyakönyvező hölgy, a saját orvosom, a csecsemős, majd most újra a nővérke. És még délelőtt tizenegy sincs. Továbbá délig el kell mennem a főnővérhez befizetni a külön szoba díját, ehhez azonban vissza kell vinni a csecsemő osztályra a babát, majd újra ki.

Olyan ez az egész, mint egy nagy átjáróház, pedig legtöbben csak azt kérdezgetik, hogy minden rendben van-e, de ha valami kérdésem vagy kérésem van, akkor sem történik az ígégetésen kívül semmi. A háborítatlan terhesség otlete után javaslom a háborítatlan gyermekágyat is.

Erre most jött egy babafotós az ajánlatával. Beszarás.

 

Megszületett

Itt piheg a karomban, némi odaszáradt tejjel a szája sarkában.

Vágni a fát és hordani a vizet

Soha nem érdekelt a sport. Legalábbis az a nagy betűs sport, szurkolótáborokkal meg kommentátorokkal. Az olimpiát szívesen megnéztem, főleg az atlétikát, meg nyilván szurkoltam a magyaroknak.

Mostanában viszont azt veszem észre, hogy egyre több sport jellegű teljesítmény motivál. Nem is igaz, nem a sport, hanem az ember, aki mögötte áll. És főleg az amatőrök, aki akár még én is lehetnék. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy ők is olyanok, mint én és te, sok tekintetben. Leszámítva az elkötelezettséget és a kitartást. Nem, én nem akarok sportoló, főleg nem extrém sportoló lenni, amatőr sem. De amikor azt gondolom, hogy úristen, mennyi dolgom van, meg hogy erre vagy arra sem jut időm, vagy amikor panaszkodom vagy panaszkodó és elégedetlen emberekkel vagyok körülvéve – akkor ezek a sportolók példaképpé lesznek.. Olyan értelemben, hogy fogjam be és csináljam. Azt, ami a feladatom, amit akarok, ami a célom – bármi is az. Ha egy kosár szennyes, akkor azt, ha egy félmaraton, akkor azt.
Szőnyi Ferencről már írtam. Múltkor a szintén amatőr hosszútávúszó Mányoki Attilával hallgattam egy hosszú interjút, aki valami cápás óceáni szorosban úszott világrekordot, aztán negyvenes, több gyerekes, dolgozó nők, akik ultrákat futnak meg triatlonokat nyernek (már nem találom az interjúkat), vagy Bogár János, akinek futócipőre gyűjtenek a neten, mert nem fussa. Igen, tudom hogy milyen árat fizetnek érte, és hogy cserébe mennyi mindenről lemondanak, tisztában vagyok az összes, általában felhozott kifogással. De nem ez a lényeg, mert nem ez a cél. Meghatnak ezek az emberek, és motiválnak.
És igen, ismerem egy icipicit azt az érzést is, amiről Klein Dávid írt most, a Manaslu oxigénpalack nélküli megmászása után, olyan szépen megfogalmazva az embert próbáló teljesítmény másik hozadékát:

8000 méter felett a létezés határmezsgyéjén járok. Úgy is mondhatnám: alig létezem. Az emberi szervezetnek mindenhez oxigénre van szüksége: a mozgáshoz, emésztéshez, gondolkozáshoz, fűtéshez. A minket körbevevő világ emberidegen: fagyott, éles határú tárgyak, sarkos formavilág, dermedt, élettelen és kristálytiszta közeg, ami körbevesz minket.

A világom egy nehezen megtett lépésből, egy keskeny hó gerincből, sekélyes légzésem ritmusából és pislákoló tudatom zavaros gondolataiból áll. Fizikai értelemben fogoly vagyok: minden tekintetben korlátozott. E szigorú világ szabályai azonban lehetővé teszik számomra, hogy álarcok nélkül találkozhassam önmagammal, pont olyannak látva önmagamat, amilyen valójában vagyok: néha sutának, gyengének, de néha a nemesre és jóra képes embernek. Ez a lehetőség – az önmagammal való közvetlen találkozás lehetősége – számomra mindennél kedvesebbé teszi a hegyek világát. Ott, ahol alig létezem, rátalálok a létezés minőségi, nyers örömére és ezt megpróbálom lehozni ide, a tenger szintjére, és ezzel a minőséggel „vágni a fát és hordani a vizet”. Néha sikerül, néha nem. Egy biztos: e fizikai értelemben szigorú és korlátozó közeg engem, mint embert felszabadít.

Hat ötlet

Gyermeknevelésről szóló könyveket nem olvasok, de ha valami gondom vagy kérdésem adódik, gyakran ütöm fel az internetet némi segítségért, biztatásért. Így rövidebb idő alatt sok nézőponttal tudok találkozni, és összesakkozni belőlük valami sajátot, mintha csak egy szerzőre hagyatkoznék.
Most épp véletlenül kattintgattam egy montessoris ismerősöm cikkei után, és ezt találtam.
Nagyon tetszik, ritkán tudok ennyire azonosulni egy írással. Ráadásul több pont nálunk is így működik – és működik. Mondjuk én tapsolás helyett azt mondtam neki, hogy toppantson a lábával, megvan a kis elvonulós sarka is (maga választotta, oda vonul ha egyedül szeretné kisírni magát, aztán fél perc múlva jön, hogy kipihentem magam, és játszik tovább), és az utolsó pontra is figyelek, hogy jó példát mutassak, de ebből a cikkből több új ötletet is meríthettem. Ja, egyébként Jónásnál napok alatt elmúlt a múltkor említett verekedési fázis, de dühöngeni, mérgeskedni, kiakadni azért szokott.

Az utolsó pontra visszatérve, múltkor a lányokkal arról beszélgettük, hogy ki hogy veszekszik otthon a férjével (igen, időnként mindannyian szoktunk). Van, aki szigorúan házon kívül, a gyerekek jelenléte nélkül. Van, aki veszekedés helyett megbántódik és szomorú, elvonul, esetleg sír is – ilyenkor a lánya megy vigasztalni, de valójában nem szeretné, ha a gyerek látná ilyenkor.  A harmadiknak még kicsi a gyereke, nem foglalkoznak vele.
Én meg azt meséltem, hogy beszélgettünk erről a férjemmel, hogy hogy is van ez. Nem veszekszünk sokat, legalábbis nem nagyot. Általában heves vitáink vannak, melyek nagyon rövid úton megoldás-orientált megbeszélésbe majd békülésbe torkollnak. És ezzel nem is szoktunk elvonulni a sarokba, Jónás is szem- és fültanúja a jelenetnek. De azt beszéltük, hogy ez talán sokkal hasznosabb így, mintha mindennel elvonulnánk vagy megbántódnánk, vagy csak érezné, hogy napokig nincs valami rendben. Most azt gondolom, hogy ezzel mintát állítunk neki arra, hogy egy jó házasságban is vannak viták (nem úgy, mint ahogy én képzeltem a szüleim esetében, akik soha nem veszekedtek, de később kiderült, hogy sok elfojtott feszültség volt a háttérben), de ezeket meg lehet oldani. Ki lehet mutatni az érzelmeidet (a negatívakat is), de látja, hogy mindig megbeszéljük ezeket, és néhány perc múlva ismét mosolygunk és megöleljük egymást. Tehát nem állítjuk, hogy nincs konfliktus, hanem lát egy megoldási javaslatot, egy mintát a konfliktuskezelésre. Lehet, hogy ez az egész baromság, majd kiderül. Nyilván ha lesznek komoly bajaink egymással és hosszú viták vagy veszekedések, akkor azt nem előtte fogjuk intézni.
A szülőségben az a szép, hogy sokszor csak húsz év múlva látod, hogy jól csináltad-e.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum