Babanapló – 2. hó

Szia Kicsifiam!

Látod, lassan két hónapos leszel, és még nem is írtam neked. Igaz, az elő hónapról nem volt sok mesélni valóm, az az összecsiszolódásról szólt. Javarészt csak ettél, aludtál vagy sírtál. Én is gyenge voltam még, neked meg esténként fájt a hasad, és azt hittem, hogy ez hónapokig így fog menni, de egy kis probiotikum (vagy más) segített. Mostanra már kezdesz te is kibontakozni, meg én is magamhoz térni és felvenni az élet fonalát.

Egy hét múlva két hónapos leszel, már nagy baba vagy, négy és fél kiló lehetsz, kigömbölyödtél és kis hurkák vannak a combodon. Édes kisfiú vagy, jó kedélyű, és nagyon sokat mosolyogsz. Mikor jóllaktál és beszélek hozzád, akkor folyton mosolyogsz és gügyögsz, fülig ér a szád, kis cukorfalat vagy. Már a föléd lógatott tárgyakat is szívesen nézegeted és szereted a zenét is. Sírni már csak akkor szoktál, ha valami baj van. Rászoktattunk a cumira is, napközben néha megkapod, mert a bátyád rosszul tűri a sírást: ilyenkor kiabál, hogy csö-önd! Nem hallok semmi! Úgyhogy a családi béke miatt feladtam a cumiellenes nézeteimet. Szerencsére az alvás megy nélküle is, naponta csak pár alkalommal, egy-egy kis időre van rá szükség.
A bátyád egyébként nagyon kedves veled, és folyton mutatni akar neked valamit: Nézd, most rajzolok, nézd milyen szép vonatot építek, nézd, most király palástom van.

Napirended még nincsen, de valamilyen ritmus már kialakult: reggel hét körül kelsz, aztán a tízórai után alszol egy nagyot, főleg, ha kint vagyunk. Aztán délután és este is szunyókálsz egy-egy rövidebbet. Nagyjából három óránként eszel nappal, utoljára este tízkor, aztán éjjel három-négy között, majd újra reggel hétkor. Így egész jó az éjszakai alvásod is, ha minden jól megy, akkor egyszer kelsz. Ilyenkor morgással jelzed, hogy ébren vagy, enni kérsz.
A kis pocid még mindig elég gyenge, zuborog benne mindig a tej, ilyenkor szoktál sírdogálni is, aztán nagy dérrel-durral könnyítesz magadon, és utána megnyugszol.

Jól lehet veled jönni-menni is, az autóban mindig bevágod a szunyát, meg a hordozókendőben is.

Egyébként kinézetre tiszta apád vagy, ha meg sírsz, akkor nagyapád – ilyenkor Kismiklósnak nevezlek, ő utána. Lehet, hogy itt is így foglak hívni.
Most is itt beszélgetsz mellettem a nappali bölcsődben, olykor kiköpsz egy kis tejet, aztán mondod tovább a magadét. Grüü, angüü, áóóó. Édes baba vagy, nagyon szeretünk, és örülünk, hogy a családunkban vagy!

Advent

-Anya, mi eeez? – kérdezi egy kiszúróformára mutatva. Mézeskalácsot sütünk.
-Hópihe – mondom.
-Jó, pihe, puha, seeemes?

Pulzustartomány

Félelmetes belegondolni, hogy vannak emberek, sőt emberek tucatja, mitöbb milliói, akik olyannyira a komfortzónájukban élnek, hogy hónapokig – évekig nem emelkedik meg jelentősen a pulzusuk.
Erre a tüdőkiköpős edzés utáni zuhanyzást követően gondolok. Meg arra, hogy mikor kellően magas tartományban van a pulzusom, azaz lihegek és szakad rólam a víz már mióta, akkor úgy érzem, mintha tágulnék. Mintha pattanna le rólam a feszültség, az érfalaimról a mész, átjár az oxigén, az élet, az erő. Ez mondjuk inkább csak utólag tudatosul bennem, zuhany után, mikor már nem csíp az izzadtság sója. Mikor úgy érzem, hogy újjá születtem, megtisztultam, megfiatalodtam, tele vagyok energiával, elviszek egy hegyet is a hátamon, bárhová.
És akkor eszembe jut, hogy van, aki sose csinál ilyet. Mindegy is lenne, hogy mivel érné el a tartósan magas pulzust: hegymászással, edzéssel, kiadós szexszel. Mégis. Vannak, akiknek hónapokig vagy évekig nem emelkedik a pulzusuk 140 fölé. Nem élik meg ezt a megtisztulást, feltöltődést, sosem ég ki a kipufogócső. Ijesztő. Félelmetes.
Mint egy autó, amivel mindig hatvannal mennek ötödikben. A férjem mindig azt mondja, hogy az az autó, amit mindig alacsony fordulatszámon járatnak, és nem nyomnak oda neki időnként, nem égetik ki a kormot, az hamar elromlik.

Mi végre

Csütörtökön még épp azon gondolkodtam (már harmadik napja voltam itthon egyedül a gyerekekkel), hogy mi értelme az életnek, igaza van Salamonnak a siralomvölggyel, minden hiábavalóság. Jó is, rossz is – ha jobban belegondolok, tényleg semmi értelme.

És igazam volt.

Aztán kiszakadtam/tunk egy kicsit itthonról, találkoztam régi barátokkal, munkatársakkal, voltunk gyerekekkel könyvbemutatón meg karácsonyi fényeket nézni meg vacsorázni – és ezektől a kis semmiségektől egyből jól érzem magam, olyan mintha sütne a nap, pedig nem, és minden a helyén lenni látszik. Ilyenkor sem tudom a létezés értelmét vagy célját, csak azt, hogy élni jó, a földön élni jó.

És igazam van.

Elárul minket

-Anya, menjünk be a boltba!
-Mit szeretnél venni, kisfiam?
-Szekrényt.
-És hová tennéd a szekrényt?
-A konyhapultra.
-És mit tennél bele?
-Tiplit.

-Anya, menjünk a pékségbe, vegyünk  egy kis bort!

Egykezes

Annyi mindent szeretnék leírni, de ha gép közelbe jutok, mindig csak (maximum) az egyik kezem szabad, ideális esetben a jobb. A másikban csecsemő. Ideális esetben nem sír. Mert akkor az egy kezemnek is lőttek. És gépelni egy kézzel nem szeretek, nullával meg nem tudok. Talán diktálhatnék. Biztos van erre is valamilyen telefonos alkalmazás. Telefont még tudok kezelni egy kézzel, bár ez az új túl nagy, határeset.

Bármit is tudsz csinálni, ha nem tudod egy kézzel, nem ér semmit.

Feszültséglevezető

Kilinccsel a kezemben vártam, hogy végre leteljen a hat hét.
Vasárnap volt a napja, hétfő este már az utcán voltam. Igaz, hogy csak nagyongyorsgyalooltam öt kilométert, meg kétszer belefutottam egy-két saroknyit, de jó volt újra intenzíven venni a levegőt, kipirulni a hideg őszi estében, nagy hangerőn jó zenét hallgatni, otthon utána lezuhanyozni. Feltöltődés.

Annál is inkább, mert hétvégén a férjem megjegyezte, hogy milyen feszült vagyok mostanában. Ezen először jól kiakadtam, de aztán egy fél nap gondolkodás után arra jutottam, hogy nincs ezen mit tagadni, még jó hogy feszült vagyok. És igen, engem is zavar, zavarom saját magamat. És ezt nem tagadni kell, meg még jobban igyekezni mindent maximálisan ellátni, hanem megoldást találni.

Úgyhogy vasárnap már másként nézett ki itthon a munkamegosztás. Nem mondom, hogy fifti-fifti, de többször passzoltam le valamelyik gyereket a férjemnek. Estére aztán ő is feszült volt. És empatikus (Drágám, ez tényleg durva).
Hogy valós megoldás is szülessen: elgondolkodtam, hogy mire lenne szükségem (bébiszitteren vagy nagyszülőkön és bejárónőn kívül) ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabb legyek. Nekem a sport, az intenzív mozgás mindig nagyon jó feszültséglevezető hatású. A gyerekeimet pedig hiába hogy imádom, azért jóból is megárt a sok, a másfél hónap összezártság és a nulla szabadidő felőröl. A kicsi miatt már a régi délutáni és késő esti szabadidőim is elvesztek. Úgyhogy megbeszéltük, hogy heti két este futni megyek. Tokkal-vonóval-zuhanyzással nincs egy óra, annyit elvan a két gyerekkel, én pedig levegőhöz jutok. Hurrá.
Jövő ősszel pedig újra lefutom a (terep)félmaratont.

Csokipapír helyett

Épp a napokban forgattam a szemem egy helyi anyukán, aki úgy gyűjti a drága hordozókendőket, mintha bélyegek lennének (vagy inkább csokipapírok – én régen azt gyűjtöttem), pedig anyagilag nem állnak túl jól. Hülye egy hobbi, gondoltam.

Aztán most a rendes szövött kendőm mellé vettem egy rugalmasat (pontosabban egy Zsömbit), mert azt könnyebb megkötni, meg kényelmesebbnek gondoltam a pici babának. Úgyhogy már van kettő. Most meg kapok egy hírlevelet 50%-os akcióról, és viszket az ujjam, hogy vegyek egy bordót is.
Szerencsére az anyasági támogatást telefonra kell költenem, mert az előző a vécében úszást nem élte túl.

A vége

Közben arra gondoltam, valószínűleg se ő, se Éva, de talán még Kornél se hinné el, hogy hét év alatt tényleg az volt a legnagyobb hűtlenségem, amikor reggel Éva lement a boltba, és ez a nő az ölembe tette a lábát.
Csak sajnos igaza volt, az még nem hűség, ha gyávák vagyunk a hűtlenséghez.
Ugyanúgy, ahogy igaza volt Adler ezredesnek is, amikor azt mondta, attól még nem leszünk jók, ha nem követjük el a rosszat. Meg persze igaza volt nagyapámnak is, attól, hogy elkövetünk egy aljasságot, még nem leszünk egész életünkben, mindenestül aljasok. Lassan ideje lenne nekem is kitalálnom valami hasonló igazságot.
Bartis Attila: A vége

Emiatt az idézet miatt olvastam el a könyvet (végre használtam az ebook olvasót). Jó volt, Bartis Attila szépen ír, a regénnyé fűzött novella-szerű epizódok ütősek. Bár számomra ez az idézet volt a könyv csúcspontja, ennél mélyebbre nem jutottunk, ide is csak a végére.

Adminisztráció

Már értem, hogy miért alakultak vállalkozások az anyasági papírok és csalási járandóságok intézésére.

Jelenleg ott tartok, hogy már igényeltem újat az elgépelt anyakönyvi kivonat helyett, tegnap az OEP-nél kaptam új, helyesen kiállított tb kártyát is. Ma okmányirodába megyek újra csináltatni a lakcímkártyát, aztán idővel az adókártyát is.
Aztán nekilendülhetek a többinek: TGYÁS helyett CSED a munkáltatónál, családi pótlék a Kormányhivatalnál, egyszeri anyasági támogatás a franc se tudja hol, talán Államkincstárnál. Nyomtatványok, mellékelt dokumentumok, igazolások, aláírások. Két gyerekkel.
Ezeknek el van menve az eszük.