Megoldó ember

Nem tudom, mikor csalódtam utoljára valakiben akkorát, mint most. Nem is csalódás, csak egyszerűen nem értem, nem fér a fejembe, nonszensz.
Jónás az egész karácsonyt azért várta, mert tudta, hogy akkor megyünk a nagyszüleihez. Szinte minden nap megkérdezte, hogy ma van karácsony, ma megyünk a papáékhoz? Együtt számoltuk hetek óta, hogy mennyit kell még aludni. Cserébe megígértem, hogy majd ottmaradhat sokáig, mert a nagyszülők kérték, had maradjon ott egyedül is pár napot. Először arról volt szó, hogy harmincegyedikéig, majd mindig alkudtak még, végül abban egyeztünk meg, hogy legkésőbb másodikáig. Erre hazamenetelünk előtti este kiderül, hogy nem tudják vállalni, mert a megkérték apósomat, hogy hozza-vigye át a papot a szomszéd faluból. És mostanában szinte minden nap mise lesz. És egy napot sem lehet kihagyni. És a papnak sem lehet nemet mondani, és más nem tudja elhozni. Ergo egy nyüves papot többre tart, mint a saját unokáját. Én meg magyarázom a gyereknek, hogy mégsem maradhatsz itt, mert a papa – mit? Mit mondjak neki?

Ami jó az egészben, hogy (egy nagy veszekedést után ugyan, de ezt a férjem művelte az apjával) félre tudtam tenni a bosszúvágyamat, és képes voltam tárgyilagosan és konstruktívan tekinteni a helyzetre, mert végülis nekem a gyerekem jókedve fontosabb, mint a saját kicsinyes bosszúm, és találtam egy megoldást: másodikán én lemegyek Kismiklóssal kettesben, és még aznap vissza is jövünk. Bő hatszáz kilométer, de nem baj.
És ettől végre mindenki boldog volt, és újra kivettük Jónás cuccait az autóból, és mindenki úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Én meg büszke vagyok magamra, hogy képes voltam meghaladni önmagam, és igazi megoldást találni. Pedig régebben ilyenkor inkább nem beszéltem az illetővel egy évig.

Egyébként már ott is meg újra itthon is élvezzük az egy gyerekesek könnyű életét: voltunk wellnessezni (csak felváltva, de így is jobb, mint mondjuk a felmosás), Bécsben csavarogni, barátokkal garázs-zenélni, hegyikerékpározni, ma meg grúz étterembe nosztalgiázni.
Holnap futok egy kilátót, meg tábortüzezünk, meg alvó gyerekekkel a hátsó szobában baráti szilveszterezünk.

Reklámok

Tegnap, a halászlére várva

A sok munka elkerülése végett megrendeltem a halászlevet a helyi csárdából.

Lassan már annyi ideje állok a sorban, amennyi idő alatt meg is főzhettem volna, és még vannak előttem húszan. Az a gyanúm, hogy komplett Pest megye ugyanazt a levest fogja enni ma este.
Egy négy méteres fenyő meg Kismiklós a kocsiban várnak, ez utóbbi szerencsére alszik.
Ami jó az egészben, hogy egy csomó apuka van itt a nagyobbacska vagy tini gyerekével, és olyan jókat beszélgetnek, talán egész évben nincs ennyi zavartalan idejük egymásra mint most, a sorbaállás órái alatt. Lehet,hogy ez is az ünnep felejthetetlen pillanatai közé tartozik.

Geometric

Olyan jól indult ez a nemstresszelős karácsonyi időszak, hogy jó dolgomban belekezdtem még egy festős projektbe is, és ma délután kettőkor, fülig Héra Prémiumban, a takarófóliás – sitthalmos nappali közepén megállapítottam, hogy a no stress-nek lőttek. És hogy még nincs fenyőnk sem.

Viszont a nappali csodaszép lett, még szebb mint gondoltam, pedig irtóra féltem ettől a mintától, elég durva (kb ilyen lett, csak az az arany helyett okker háromszögekkel, mert az megy a szőnyeghez). Van egy beugró falrészünk, folyton azzal szemben ülök, mivel folyton szoptatok, és már nagyon untam a kórház zöld (elnézést, divatos menta) színét, ezért hónapok óta azon agyalok, hogy mivel lehetne feldobni, ami világos, meg megy a lakás többi részéhez. Photoshop terveket szőttem, színmintákat nézegettem, festékboltokba jártam.

Aztán a férjem noszogatására három napja nekifogtam a dolognak. Fél napig pakoltunk a környékén, aztán egy napig számoltam meg vonalaztam (közben olyan rég elfeledett dolgokat is fel kellett frissítenem, hogy hogyan számoljuk ki a háromszög magasságát, és iskolás korom óta most először használtam a körzőt meg a gyök gombot a számológépen). Második nekifutásra kijött a falon is a minta, úgyhogy már csak maszkolni kellett. Megvettem a festékboltban a maszkolószalagok Ferráriját, a szokásos párszáz forinthoz képest kétezer öt volt, de nem baj csak ne jöjjön fel az eredeti festék, meg tapadjon a tapétára. Merthogy nemcsak a minta nehéz, meg a számolgatás – rajzolgatás, hanem ráadásként a falat üvegszálas tapéta fedi, melynek felülete rücskös, ergo simán befolyik a szalag alá a cucc. Gondoltam, majd ez alá nem fog, de fogott. Hálistennek csak minimálisan, és csak közelről látszik. Merthogy az eredeti zöld festékből nincs egy gramm sem, színe és márkája ismeretlen, az előző tulaj műve. Úgyhogy javítási lehetőség nincs.
Maga a festés ehhez képest már bakkfitty volt, néhány óra alatt végeztem is. Az egész meló takarítással együtt három napig tartott. Jó, nem csak a meló, hanem az is, hogy van mellette két gyerekem, akikkel foglalkozni / etetni / itatni / pelenkázni kell.
A végeredmény állat jó lett, imádom nézni. Még a férjemnek is tetszik, pedig a félkész munka láttán csak annyit mondott, hogy furcsa dolgot találtál ki ide.

A következő kreatív munka a hátsó kertben lévő beton támfal lesz, valami olcsó és látványos borítás kell neki, mert pár év múlva úgyis elbontjuk. De először kipihenem ezt. Meg megvárom a tavaszt.
Holnap pedig itt a karácsony!

Gyerekek

Én nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a gyereket, Kismiklóst – nem mintha a gyerekeket ki lehetne érdemelni – de ez valami csoda. Este fél tizenegykor lefektetem, alszik reggel fél nyolcig, majd degeszre eszi magát, fülig érő szájjal mosolyog pelenkázás közben, aztán a játszószőnyegen gügyörészve püfölgeti a csörgős játékot, majd szépen elalszik.
Egy álom.

A másik bezzeg rossz, mint az ördög borzasztó kreatív, folyton beszél és folyton kérdez, és olyan módon le tud fárasztani egy óra alatt, hogy azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Mellette viszont nagy egyéniség, jókat lehet már vele játszani, és zseniális a dumája. Leggyakrabban használt szavai: miért, nem.

-Jónás, milyen színű a szemed?
-Baana.
-És apáé?
-Ződ.
-És anyáé?
-Az is baana.
-És kismiklósé?
Világoskép!
-Milyen?
-Vi-lá-gos kéép!

A spirituális nő és a karma kereke

Az utóbbi napok komikumba hajló eseményeit valamint az emberek igen érzelemdús reakcióit (természetesen a sajátomat is) figyelve nem állhattam meg, hogy ne töprengjek többet a kérdésen.

Az, hogy ilyen hangos visszhangja lett néhány megjegyzésnek, az azt jelzi, hogy itt komoly problémák vannak, sokkal komolyabbak, mint hogy mennyi pénzt keresünk, szülünk-e, és szülünk-e testvért. Én szinte az összes felszólaló félnek átérzem a problémáját és álláspontját, a vétkeseknek és az áldozatoknak egyaránt. És megszámlálhatatlan cikket és nyílt levelet végigolvasva nagyon határozottan körvonalazódik, hogy milyen nagy a résztvevők fájdalomteste, és milyen hatalmas az egyensúlytalanság.

Fellapoztam R. Dahlke könyvének az elejét (Margit és Ruediger Dahlke, Volker Zahn – Női egész-ség), mert emlékeztem, hogy ír benne az egyensúlytalanság ősi keletkezéséről. Levezet egy lehetséges történetet az ősi matriarchális társadalmakról, illetve hogy ez hogy szűnt meg, és mint hajtották a férfiak az uralmuk alá a nőt.

Abban pedig, hogy a férfiak a mai napig elnyomják a női energiákat mind magukban, mind a társadalomban, erőteljesen utal arra, hogy valaha matriarchátus létezhetett. A polaritás törvénye alapján arra lehet következtetni, hogy ez a túlzott reakció valójában kompenzáció. Mi más miatt harcolna az emberiség fele ilyen mértékben a másik fele ellen – méghozzá világszerte?

A világ összes hagyománya megegyezik abban, hogy kétpólusú világban élünk. A taoizmus viszonylag ítéletmentesen beszél jinről és jangról, úgy, hogy első helyen a női elvet említi meg. A kereszténység Ádámról és Éváról, a jóról és a rosszról beszél.
(…)
Ezzel már el is jutottunk a problémához, mivel a mi keresztény kultúránk a női oldalt automatikusan azonosítja a rosszal. A taoizmus teljesen a tudatában van annak, hogy a jinnek szüksége van a jangra, és megfordítva, hogy a teljesség létrejöjjön. Ezzel szemben a kereszténység azt szuggerálja, hogy ha a női minőség Éva és a kígyó alakjában nem esett volna kísértésbe, akkor minden jobb lett volna.
(…)
Problémák csak akkor keletkeznek, ha az értékítéletek is közrejátszanak benne, ahogy ez nálunk szokás. Ameddig nem fűzünk értékeket a jobb és bal oldalhoz, addig nincs probléma.
(…)
Ezzel a könyvvel szeretnénk hozzájárulni a női oldal kiszabadításához. Ha valóban sikerülne közösen, fokozatosan egyre jobban elmélyülni a női pólusban, akkor jó lenne már a kezdet kezdetén odafigyelni, hogy ne kövessük el kétszer ugyanazt a hibát, és most ne a férfi pólust nyomjuk el. Ugyanis nem a férfi pólus veszélyes, hanem a két pólus egyensúlytalansága, az egyoldalúság, amiből mindig nyomorúság és szenvedés fakad.

Ma azt éljük meg, hogy az elnyomott nőiség kezd fellázadni, de sajnos nem az egyensúly irányába mozdulunk el, hanem egy másik egyensúlytalanságéba. A feminizmusnak sok negatív hozadéka is van a vitathatatlan pozitívak mellett, hiszen most a férfi energiákat kezdi el támadni. Jönnek az anyámasszony katona férfiak, a nők  kezdeményeznek, kikérik maguknak. Olyan fals és abszurd dolgok alakulnak ki, mint hogy egy férfit nemi zaklatással akarjon megvádolni egy kolléganő, mert megdicséri, hogy milyen jól áll neki egy csizma (megtörtént eset, ártalmatlan férfi), vagy hogy egy német újságban nem lehet kiírni, hogy buszsofőr, mert akkor mi lesz a nőkkel, oda kell írni a buszsofőr nőt is. Teljes tévút, hiszen nem ettől lesz harmonikus a világunk. Nem ettől leszünk mi nők nők, a férfiak pedig férfiak. A problémákat ez nem szünteti meg, csak tesz rájuk egy szép csomagolópapírt.

Mára olyan sok lett már mindkét félben a felgyülemlett fájdalom (mert igen, az utóbbi idők túlkapásai miatt már a férfiakban is), hogy már nem lehet semmit mondani, mert valaki mindig ugrik. Valakibe mindig tüske megy, vagy kard, és felszakadnak a sebek. Most mi nők ugrottunk, és teljesen jogosan. Én is. Nekem is fáj, nekem is vannak sérelmeim, én is érzem a nemünket érő igazságtalanságot és kiszolgáltatottságot. De azt gondolom, hogy nem jól reagáltunk. Mert agresszióval nem tudjuk megszakítani a karma körforgását.

A spirituális tanításokban létezik a tettes és áldozat fogalma (nem összekeverendő a büntetőjogi megfelelőjükkel). Mindannyian lehetünk tettesek és áldozatok is. Ez a szerep vándorolhat generációról generációra, míg meg nem oldódik. De lehetünk egyszerre is tettesek és áldozatok, más – más szituációban. Mindannyian voltunk mindkét oldalon, ha máskor nem valamelyik előző életünkben. Úgy gondolom, a női nem nagyon sok ideje áldozat szerepben van már. Talán régebben mi voltunk a tettesek, mondjuk egy matriarchátus alatt, ha volt ilyen. De ha most a férfiakból csinálunk áldozatot, akkor ugyanolyan szar lesz a világ, csak most a másik felének. Már most áldozat a férfi nem is. Sok férfi már most tanácstalanul néz, mert nem találja a Nőt. Igen, mondhatjuk, hogy az ő hibájuk. Meg megpróbálhatunk férfiak lenni. Vagy  megbüntetni őket. De kérdem én, jobb hely lesz ettől a világ?
Az jutott eszembe, hogy valamelyik tárgyalástechnikai tréningen tanultunk, hogy vizsgáld meg a tárgyalópartnered valós motivációit. Néhány alaptípust említettek. Az egyik ezek közül az volt, hogy a partner fél. Fél a következményektől, fél döntést hozni, fél hogy leszidják, etc. És aki fél, annak nem eladni kell, meg termékbemutatókat csinálni. Aki fél, azt meg kell nyugtatni.
A férfiak most félnek. Félnek, hogy elveszítik a hatalmukat, hogy nem születik elég gyerek, hogy nem találnak igazi nőt – és nem tudják, hogyan reagáljanak. Ijedtek és dühösek. És szerintem meg kellene őket nyugtatni. Nem a hatalmukban, hanem a férfiasságukban.
És a férfiaknak félelmükben nem parancsolgatniuk meg előírniuk kellene a nőknek, sem elnyomni, megalázni és lealacsonyítani őket, hanem ugyanúgy megnyugtatni. Szeretni, befogadni és elismerni a nőiséget, a szó spirituális értelmében.

Hogy hogy lehet ezt a gyakorlatban megvalósítani? Nem tudom. Mindenesetre nekem törekednem kell arra, hogy én magam merjem megélni a saját nőiségem minden mélységében és minden korlát ellenére. Hogy megbocsássak a férfiaknak és ne akarjak bosszút állni. Hogy olyan férfit válasszak magam mellé (nem, nem fölé), aki Férfi, és aki szereti és tiszteli azt, hogy én Nő vagyok. Hogy így neveljem a gyermekeimet, jelen esetben a fiaimat. És ha mind ezt tesszük, akkor talán valóban megváltozhat ez a világ.

A somlóiért

Ma beállított a szomszéd lány egy nagy tányér somlóival, úgyhogy kénytelen voltam este elmenni futni, pedig nagyon nem akaródzott, de szülés óta inkább hízok mint fogyok, úgyhogy kénytelen vagyok ilyen megszorító intézkedéseket hozni. Az Endomondo 470 kalóriát kalkulált, a pulzusérő övemet valahol eltökítettem, úgyhogy csak közelít, mert nem tudja, hogy valójában mennyire adtam bele apait-anyait abba a hét kilométerbe – nem tudom, egy somlói hány kalória, de jó étvággyal befaltam. Két szendvics után.

A téli futást egyébként utálom, leginkább az öltözködés okán. Nem úgy van, hogy letolom a kisszoknyát, felhúzom a kisnadrágot és indulok, mint nyáron. Hanem ruha halmokat veszek magamra, tíz perc maga az öltözködés, és a végén úgy nézek ki, mint egy hajléktalan, aki épp kipakolta a ruhás konténert. Még szerencse, hogy kint sötét van, nem látszik belőlem semmi, csak a piros villogó ledszalag a térdemen.

Ami viszont nagyon jó, az egyrészt a kintlét (minél kiakasztóbbak voltak aznap a gyerekek, annál jobban futok), másrészt az a földöntúli érzés, amikor szaladok bele a decemberi, nulla fokos ködbe, és a felhangosított zenétől a saját lélegzetemet se hallom, és nem látok semmit, de semmit, csak a nagy sötétet, néha a közvilágítási lámpák elsuhanó fényét, az arcomba visszaszáll a kifújt pára, és olyan, mintha egy helyben futnék, mintha a világ jönne én felém és nem én őfelé, és fúródnék bele valami sötét origóba, egy örvénybe, az univerzum közepébe. És akkor beúszik a fülembe a trombitaszóló. Sírvafakasztóan gyönyörű.

Késő este pedig ülök a kanapén, és KisMiklós alszik rajtam, és szerintem a világon az egyik legjobb érzés, mikor alszik rajtad egy gyermek.

Még nők

És ezzel is egyetértek. Ráadásul Ákosnak már ez a második teljesen elfogadhatatlan nyilatkozata nő ügyben, amit olvasok, hallgatok. Megyek is, megkeresem a régi Bonanza kazettákat, és feltépem a szalagot.
Á, nem.

Női önmegvalósítás

Ez valami bámulatos, hogy nálunk időről időre milyen nagy bölcsességeket tudnak mondani a politikusok nő- és szaporodás ügyben, komolyan büszkék lehetünk a válogatott ordas baromságaikra.
Isten látja lelkem, én nem vagyok radikális feminista, de ezek még nálam is rendre kiverik a biztosítékot.

És az összes tököm tele van azzal, hogy a hülye politikus férfiak (elnézést az általánosításért, tudom, hogy nem így van) folyton születni kíván bennünket, szívük szerint beállítanák a nőket olyan kétsoros istállókba, mint a teheneket, megtermékenyítenének mindenkit valmi fecskendőből, aztán szüljetek szép sorba. Aki meg nem, az mehet a húspultba, helló.

Én világ életemben szerettem volna gyereket. Egy kisebb csoda folytán lett is már kettő. De ehhez a férjemen kívül senkinek semmi köze. És nem azért szülök, hogy a szüleinknek legyen unokájuk, de pláne nem azért, mert így valósítom meg önmagam. Szerintem a gyerekszülésnek nem kell semmi köze legyen az önmegvalósításhoz. Néha van, nem tagadom, vannak ilyen nők, akiknek az ez életfeladatuk. De alapvetőn a megvalósult önmagunk nem szabadna semmi mástól függjön, csak önmagunktól. Ha mi, emberek (és nem csak nők) nem valósulunk meg, önállóan és egyedül, akkor nem leszünk sem jó társak, sem jó feleségek, sem jó anyák.
Kövér László logikája szerint ugyanis nem valósíthatja meg önmagát – ergo nem teljesértékű – az a nő, aki nem szül, akár azért mert nem szeretne, akár azért, mert szeretne, esetleg iszonyúan szeretne, de nem jön össze?

A személyes véleményem az, hogy a nők legnagyobb többsége szívesen szül(ne), legalább egyszer. Igen, vannak olyanok, akik nem szeretnének, de miért is volna ez kötelező? Miért ne dönthetnék el saját maguk? Engedtessék már meg a nőknek gyerek nélkül is kiteljesedni!

De ha körülnézek, a szűk környezetemben belőlük van a legkevesebb. Konkrétan kettőt ismerek személyesen. Viszont tudok több tucat olyanról, aki rohadtul szeretne, de nem tud. Mert nincs párja, mert nem jön össze, mert nem jön össze a második / bárhanyadik. (Gondolom, a politikusaink azzal sincsenek tisztában, hogy manapság mennyire megnövekedett azon párok száma, akik rohadtul szeretnének gyereket, évek óta próbálkoznak, kezelésekre járnak és barátfű cserjét esznek, de nem jön össze.) És ismerek még jópár olyat is, ahol már van egy – két gyerek, de nagyon gondolkoznak, hogy vállaljanak-e még egyet. És tudod, mi a durva? Hogy itt legtöbbször a férfi még szeretne, a nő pedig ódzkodik. Csak itt a mi utcánkban tudok három ilyet (és magamat is ide sorolom, ha már skatulyázni kell).
Tehát itt van két nagy probléma, amivel foglalkozni lehetne (szerintem valósabbak annál, minthogy a nők nem akarnak szülni, mert önmegvalósítani akarnak): miért nem jön össze azoknak, akik szeretnének, és miért nem akarnak a nők második / harmadik / negyedik gyereket szülni.
Az első esetben foglalkozhatnának a környezetszennyezés, az egészségtelen táplálkozás (szinte minden modern, feldolgozott (nem bio) élelmiszer egészségtelen valamilyen mértékben, ne legyenek illúzióink), a stressz, a fogamzásgátló hormonok, a hormonok a vizekben (a férfiak megtermékenyítő képességének drasztikus hanyatlása ismerős?), a lelki blokkoló tényezők kérdésével.
A második esetben meg azzal, hogy ezek szerint valamiért sok nő érzi úgy, hogy annyira nem nagy buli manapság a gyerekvállalás. Hogy az egy vagy a kettő az untig elég. Itt vizsgálgathatnák a családok anyagi biztonságát, a nők kiszolgáltatottságát (gyakori válások, munkaerőpiacra való visszalépés nehézsége, részmunkaidő hiánya, etc), a nőkkel szemben támasztott irracionális elvárás halmazt (legyél jó anya, jó munkaerő, jó feleség, jó háziasszony, csinos feleség, szexi társ, sorolhatnám), illetve az anyaság és gyereknevelés státuszának lenézését. Mert még mindig nem elismert státusz ez, még mindig némi lekicsinylés övezi, még mindig megkérdezik, hogy jó, de egyébként mit csinálsz? Én mondjuk soha életemben nem melóztam ennyit, és soha ennyi felelősségem nem volt, mint most. És a köz szemében soha nem voltam még ilyen érdektelen (gondolom). Szerencsére már nem ezen keresztül definiálom önmagam, de egy kicsit még számít. És a férjem szerencsére messzemenőkig elismeri a tevékenységem, de nem mindenki ilyen. Látom, hogy a barátnőmre teljesen másként néz a férje, mióta újra dolgozik, és mondjuk külföldi meetingekre jár. És látom, hogy a barátnőm még soha életében nem volt ilyen nyúzott, mióta külföldi meetingekre jár, aztán meg rohan a gyerekeiért meg a különórára meg a boltba meg  főzni meg mosni meg legózni meg mindenhová, és szilveszterkor semmi mást nem akar, csak egy kicsit lerogyni a kanapéra.
Na mindegy, elkalandoztam már nagyon. Igazából nem is tudom, miért csépelem ezen a számat. Talán azért, mert csépelni kell, mert ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Magamért se, másokért se. Negatív terhes tesztet küldeni nem fogok (remélem, hogy negatív, különben falnak megyek), viszont volt itthon úgy húsz darab pozitív, most dobtam ki. Még abból az időből, amikor minden másnap teszteltem, remélve, hogy ez a gyerek most végre valahára megmarad.

Szóval tessék a nőknek szép és jó körülményeket teremteni, és akkor zokszó nélkül teliszülik nektek az országot. De még akkor sem lesz semmi közötök ahhoz, hogy ki hányat szül vagy nem szül, drága politikusok.

 

/A nők világban elfoglalt szerepének – meglátásom szerint – évezredekre visszanyúló spirituális háttere van, és amíg ez nem változik meg, amíg a félelem motivál, addig nem történik érdemi változás. A felszíni kényszerítés káros, ezzel más területeken árthatunk, például a férfiak kerülhetnek ugyanilyen sérült helyzetbe. Éppen ezért a női kvóták és egyéb kényszerű intézkedések bevezetését sem látom célravezetőnek. A probléma a gyökereknél van. Ha ott elsimul, máshol is el fog. /

Fényképválogatás

Nézegetem a fényképválogatásaimat. Nézem a gyermektelen időket, főleg 2003 után. Hű de kurvajó életem volt. Nézegetem az újabbakat, Jónással. Hű de kurvajó életem volt. Valószínű, hogy egy kis távolságból nézve erre a mostanira is ezt fogom mondani hogy hű, de kurvajó.
Bár hihetetlennek tűnik, mert például vasárnap van, és ma sem történt semmi, jó, voltunk a játszótéren a gyerekekkel (és ott megismerkedtem egy érdekes emberrel és a történetével), meg futottam hat kilit, meg kitakarítottam a budit, de mi ez a régiekhez képest… Lehetne mást is csinálni, de szervezni kéne, és én valahogy nem vagyok motivált, nincs kedvem. Jónás mire három hónapos lett, már bejártuk vele fél Erdélyt. Most meg? Adventi vásár Óbudán? Ugyan.
De aztán az is van, hogy a minap dajkálták olyan lányok a gyerekeimet, akiknek nincs sajátjuk, és már nem is lesz, és ilyenkor azért messzemenőkig értékelem a kiváltságos helyzetem. És tudom, hogy a nehéz napok is elmúlnak (jön helyettük másik).
És az is igaz, hogy egy fényképválogatás a múltból ugyanúgy hamis képet fest. Mert ott a gyönyörű tengerparton épp egy szakításon törtem a fejem, a másik városban épp összevesztem valakivel, a hegyek közt meg már sokadszor fakadtam sírva, hogy megint megjött, megint nincs baba.

Bármennyire is úgy tűnik manapság, de az életünk boldogságának nem fokmérője az, hogy milyen szépen fényképezhető.

Csapda

Rendre a sürgős dolgokkal foglalkozom a fontosak helyett.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum