A somlóiért

Ma beállított a szomszéd lány egy nagy tányér somlóival, úgyhogy kénytelen voltam este elmenni futni, pedig nagyon nem akaródzott, de szülés óta inkább hízok mint fogyok, úgyhogy kénytelen vagyok ilyen megszorító intézkedéseket hozni. Az Endomondo 470 kalóriát kalkulált, a pulzusérő övemet valahol eltökítettem, úgyhogy csak közelít, mert nem tudja, hogy valójában mennyire adtam bele apait-anyait abba a hét kilométerbe – nem tudom, egy somlói hány kalória, de jó étvággyal befaltam. Két szendvics után.

A téli futást egyébként utálom, leginkább az öltözködés okán. Nem úgy van, hogy letolom a kisszoknyát, felhúzom a kisnadrágot és indulok, mint nyáron. Hanem ruha halmokat veszek magamra, tíz perc maga az öltözködés, és a végén úgy nézek ki, mint egy hajléktalan, aki épp kipakolta a ruhás konténert. Még szerencse, hogy kint sötét van, nem látszik belőlem semmi, csak a piros villogó ledszalag a térdemen.

Ami viszont nagyon jó, az egyrészt a kintlét (minél kiakasztóbbak voltak aznap a gyerekek, annál jobban futok), másrészt az a földöntúli érzés, amikor szaladok bele a decemberi, nulla fokos ködbe, és a felhangosított zenétől a saját lélegzetemet se hallom, és nem látok semmit, de semmit, csak a nagy sötétet, néha a közvilágítási lámpák elsuhanó fényét, az arcomba visszaszáll a kifújt pára, és olyan, mintha egy helyben futnék, mintha a világ jönne én felém és nem én őfelé, és fúródnék bele valami sötét origóba, egy örvénybe, az univerzum közepébe. És akkor beúszik a fülembe a trombitaszóló. Sírvafakasztóan gyönyörű.

Késő este pedig ülök a kanapén, és KisMiklós alszik rajtam, és szerintem a világon az egyik legjobb érzés, mikor alszik rajtad egy gyermek.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum