Kultúra napja

Gondoltam, kiszakadok egy kicsit a pelenkák, vízfestékek és antanténuszok világából, és a következő bölcsis napon – azaz ma – elmegyek Kismiklóssal, és megnézzük a Csontváry kiállítást. A kultúrát már az anyatejjel magunkba lehet szívni, ugye.
Mire túljutottam a városba beérkezésen, várban parkolóhely keresésen meg autóban szoptatáson, addigra kiderült, hogy másnak is hasonló tervei voltak ezen a ködös reggelen, ugyanis a bejárat előtt már nagy sor volt. Órákig sorban állni nem akartam (három óra múlva ugye újra etetni kell), de hát hogy lesz ebből így kultúra, szontyolodtam el. Végül eszembe jutott az El Kazovszkij, hogy az is itt kell legyen valahol. Úgyhogy végül a Túlélő árnyéka című kiállítást tekintettük meg, hogy az igyekezet ne vesszen kárba, majd – ha már egyszer ott voltunk – a Magyar Nemzeti Galériában is futottunk egy kört. Kismiklós a vagány tetkós kendőből nézelődött, meg zsebelte be a nyugdíjas nénik és teremőrök bókjait.
Na most az van, hogy El Kazovszkij biztos nagy művész volt, de tőlem nagyon távol áll, nem fogott meg. Jó volt a kiállítás, de nyomasztott a sok sötétkékre meg feketére festett ég. Igen, leginkább ez. Nem is a kötözött kutyák. Hanem hogy az én világom is tud nyomasztó lenni, de az ég, a távlat az sosem ilyen sötét. Ez enyémben valahogy mindig ott van a a remény. Aztán a Nemzeti Galériában meg volt egy csomó olyan festmény, amelyet anno rajzból tanultunk, a Tér – Forma -Szín című könyvből. És Csók István is, akiből dolgozatot kellett írnom, és utáltam. És nem is értem, hogy általánosban hogy kellett volna felfognom őket, vagy a jelentőségüket. Azért jót beszélgettem Munkácsyról, meg az ő mondandójáról egy orosz sráccal.
De végtére is azt kell mondjam, hogy számomra olyan volt, mint egy nagy Instagram album, mindenféle hétköznapi dolog (például csendélet a reggeliző tányérról #foodstagram, meg önarckép #selfie, ugye), csak akkor még nem volt kamerás telefon, úgyhogy az ügyesebbek lefestették. Kevésbé fogott meg, mint azok a képek, amelyeket az Igazgyöngy Művészeti Alapfokú iskola kisdiákjai készítenek. Mert azok rohadt jók, kár, hogy nem lehet megvenni őket, vagy múzeumban nézegetni. De lehet, hogy csak az a baj, hogy én nem szívtam magamba az anyatejjel a művészetet. (Merthogy anyatejet sem.)

(Mellesleg rohadtul dühös voltam a városra, mert csak itt fordulhat elő, hogy a parkoló autó mellett egyszerre lett kutyaszaros a csizmám meg a babakocsim kereke is, hogy pakoljam be így az autóba. A kultúra itt kezdődne.)

Reklámok

Várás

Az a legnehezebb ebben a két gyerekes (ráadásul téli) létben, hogy semmi másra nem jut idő vagy energia. Nehéz bármilyen extrát beiktatni a napokba a folyamatos roboton kívül. Néha úgy érzem, hogy meggárgyulok,  de tudom, hogy elmúlik ez is, például jön a tavasz, és többet leszünk kint, és jó időben gyakorlatilag bárhol lehet szoptatni is, meg addigra már adhatok Kismiklósnak kanalas kaját is, úgyhogy mobilabb leszek. Mert most például egy rövid kiránduláshoz is sokat kell sakkozni az alvási és etetési időkkel, ugyanis mínusz nyolcban rohadtul nincs kedvem kicsomagolni magam.
A mindennapos favágást azért megpróbálom a lehetőségeimez képest itt-ott megszakítani. Például járok futni, abban nem akadályoz a mínusz tíz meg a hó sem. Aztán úgy alakult, hogy mostanában heti egyszer elmehetek squasholni, ráadásul nem is anyukákkal, hanem hús-vér férfiakkal, ilyeneket ugyanis alig látok a férjemen kívül. Mellesleg sportnak sem rossz, szeretem. Aztán újra kezdtem a spanyolt (harmadszor), és folyton töröm a fejem családkompatibilis, ám számomra is izgalmas programlehetőségeken. Ma például voltunk korcsolyázni a közeli tavon. Meg thai étteremben. Múlt héten kirándultunk a Naszály mögött a Gyadai réti tanösvényen. Vendégeket hívunk és másokhoz is megyünk. Apró kis szösszenetek a mindennapokban, de arra jók, hogy legalább megszakítsák a mindennapi folyamatot, amikor reggel már a déli alvást várom (akkor csak egy gyerek van ébren, juhéé), onnantól meg az esti fürdetést, onnantól meg az alvást.  De ez így nagy tékozlása az időnek, az életnek. A várás. De most pillanatnyilag nem tudok jobbat. Ez egy ilyen életszakasz. Hiányzanak a nagy csúcsok az életemből.

Babanapló – 2 év 8 hó

Szia Kispuppám!

Vagy cukorbékám, erre ezt válaszolnád, hogy nem vagyok cukolbéka, kutya vagyok! Vagy ilyesmit.
Az utóbbi hónapok legnagyobb újdonsága, hogy testvéred született.
Kicsit aggódtam, hogy mit fogsz hozzá szólni, de minden várakozást felülmúltál, pozitív értelemben. Már az első találkozásotok is megható volt a kórházban: felmásztál az ágyra, és megpuszilgattad meg beszéltél hozzá percekig. Aztán itthon rájöttél, hogy milyen jó pihepuha, azért simogattad. A bölcsiből egyik nap úgy jöttél haza, hogy nekem van tesvélem, Kismiklós, te vagy a tesvélem. Két napja pedig, mikor érted mentem a Mamához, akkor nem is nekem örültél a legjobban, hanem neki, össze-vissza ölelgetted. Mi kell még egy anyai szívnek, mint egy ilyen látvány…
Persze nem mindig ilyen felhőtlen a viszonyotok, olykor berágsz rá, amikor sír. De megtanítottam neked, hogy ilyenkor add oda neki a cumiját (miattad szoktattuk rá), úgyhogy ilyenkor már mész, bedugod a szájába, és azt mondogatod neki, hogy ne sílj, kicsikém, itt vagyok! Ilyenkor elolvadok.

Ünnepek óta ma mentél először bölcsibe. Decemberben voltam bent nálad kétszer is, mármint hosszabb időre, mert volt Mikulás- és karácsonyi ünnepség. Érdekes volt megfigyelni téged abban a közegben is, egész más vagy ott. Csendes, nyugodt, szemlélődő. A verseket, dalokat – hiába fújod kívülről – nem is énekled a többiekkel, csak nézel mindenkit, figyelsz. És csodálatosan szótfogadsz. Khmm.

Ez itthon nincs így, naponta közelharcot vívunk, vagy vívnánk, de inkább én vívom belül, veled meg igyekszem üzletelni: elterelni a figyelmed, meggyőzni, rábeszélni, motiválni. És persze rád hagyni is és megérteni. Mert legtöbbször mindketten mást akarunk. Én valamit akarok, te pedig semmit sem. Tudom, így tesztelgeted a saját akaratodat és ráhatásodat az életre, de ez meglehetősen kimerítő. Olykor olyan vagy, mint egy kis kamasz: semmi nem jó, és semmihez sincs kedved. Költöttünk is neked egy Nem szeretnék című dalt, a kedvenc mondásaidból. Valahogy úgy kezdődik, hogy nem szeretnék lefeküdni és nem szeretnék felkelni, nem szeretnék kimenni és nem szeretnék bejönni, nem szeretnék fürdeni és nem szeretnék kiszállni, nem szeretnék vetkőzni és nem szeretnék öltözni. A folytatás ennek mintájára a végtelenségig folytatható. Persze megértem én, de hát vannak dolgok, amiket meg muszáj. Azért viccel el lehet ütni a legtöbbet, szóval dűlőre jutunk mi, csak rengeteg energia.

Másrészt van egy csomó nagyon aranyos új dolgod is a régiek mellett. Például mindig is szeretted a puha dolgokat, játékokat. Most egy bébiplüss, puha plédet választottál ki magadnak, azzal fekszel és kelsz. Királypalástosat vagy krumliszsákot játszol vele, és gyógyításra is használod (itt bibis, hozom a pihepuhámat, így ideteszem rá, látod, meg is gyógyult!). Továbbra is imádsz takarítani, már hatékonyan porszívózol és értékelhető a felmosásod is. Előszeretettel törölgeted le a konyhaszekrényt, magad készíted reggel a müzlidet, és bármit összecsavarozol, ha csavart és anyát látsz. Új kedvenc a gyurma és a vízfesték, és rajzban is egyre ügyesebb vagy. Nem szoktalak irányítani vagy befolyásolni – nem is hagynád – mégis látom benne a fejlődést. Például már nem csak firkálsz, hanem pontosan záródó idomokat is rajzolsz, és “írsz”, vagyis folyékony kézírást szimulálva firkálod tele a papírt, és közben tudósítasz is a mondandódról. Felismersz egy csomó betűt is, a karácsony laptopodnak köszönhetően. Érdekelnek a közlekedési táblák, az autó belsők, minden ami szerelés. Szívesen sportolsz és tornázol – az előbbi Apával folytatott akrobatikus hancúrozást jelent, az utóbbi pedig a játékmatracon való tigrisbukfencelést. Ezt szintén magadtól tanultad meg, és már nekifutásból is megy. Az embereket is aszerint osztályzod, hogy tud-e tornázni. Aki tud, az már nagy. Készpassz. Ehhez képest tegnap az egykorúak között te voltál az, aki nem tudott leugrani a kisszékről, csak lelépni. Hát ki mit gyakorol, mi érdekli, ugye.

A beszédfejlődésed olyan gyors, hogy csak kapkodom a fejemet meg nem győzök nevetni. Egyre választékosabban beszélsz, már a szórended is egész jó, az elváló igéket is beleértve. Természetesen a legszebb mondatod az, hogy Anya, én nagyon szeretlek téged (napjában többször). De olyanokat is eltanulsz, hogy az isten áldjon meg (tőlem), azta kutyafáját (Papától), ne nevess, mert kifut a bableves (Mamától), tök jó (Apától). És még sorolhatnám. Aztán beköszöntött a miért korszak is, úgyhogy álló nap be nem áll a szám. Miért kell lekapcsolni a reflektort, ha jönnek szembe. Apa miért szereti a csípőset. Miért csak télen esik a hó. Miért ásítasz. Az első körre még legtöbbször könnyű válaszolni, de arra is csak további miérteket kapunk, úgyhogy erősen meg kell tornáztatnom az agyamat. De igyekszem mindenre becsülettel válaszolni, van amikor még az internetet is segítségül hívom, hogy nem mondjak hülyeséget.

Társaságban szívesen és nagyon szépen eljátszol a nagyobbakkal, de az egykorúakkal most nem egyszerű, mert mindannyian az enyém korszakban vagytok. Mindig az kell, ami a másiknál van, akkor is, ha egyforma a két játék. Nem mondom azt, hogy add oda a tiédet másnak, de azt igen, hogy nem szabad a másik kezéből kitépni, akkor sem, ha az a te játékod. Maximum próbáld meg elkérni, vagy felajánlani neki helyette mást. Ezt nagyon szépen megtanultad, olyannyira, hogy Apa kezéből is megpróbálod kivenni a szerszámot, miközben a másik kezeddel egy kismacit kínálsz neki, hogy cseréljünk.

Az év végi ünnepek természetesen tetszettek neked, főleg a karácsonyfa, mint cukorka nő, meg az ajándékok, meg a sok szép fény egész hónapban. Én nem vagyok híve a Jézuskának, a férjem is hülyeségnek tartotta gyerekkorában, úgyhogy egyenlőre abban maradtunk, hogy megajándékozzuk azt, akit szeretünk. De hogy legyen benne egy kis varázslat is, a fát az Angyal hozza. Úgyhogy a délutáni alvás alatt díszítettük fel, mire felkeltél már minden készen volt. Úgy meg voltál hatódva, hogy hosszú percekig csak szótlanul nézted, és utána is csak lassan, áhítattal kezdtél el araszolni felé, nagyon aranyos volt. Aztán tegnap délben is megkérdezted – a lefektetős alkudozás részeként – hogy ha szépen alszom, akkor az angyal hoz egy karácsonyfát az emeletre is?

Karácsony után néhány napot a Papáéknál maradtál, ezt is nagyon vártad már, legalább annyira, mint a karácsonyt. Itt aztán – hiába kértem őket egyértelműen az ellenkezőjére – jól el lettél kapatva, főleg ami a napirendet, az étkezést meg a filmnézést illeti. Szaloncukor reggelire, délután négykor alvás, mesenézés orrvérzésig. Úgyhogy most kell egy kis idő a visszaállásra, de úgy látom, hogy megérted, hogy itthon másként vannak a dolgok.

Evés ügyben nem vagy már olyan lelkes, de azért nincs baj. Kedvenced a reggeli műzli, a tejföl, a sárgarépa, a kukorica, a rizs, a mandarin, és természetesen a házi kolbász. Karácsonykor az egyik ajándékod egy nagy hengeres csomagban volt (akkora, mint az alkarom). Érdeklődve vizsgálgattad a csomagolást, majd nagy lelkesen kibökted: biztos egy nagy kóbász van benne. Szépen eszel egyedül, mostanában már akár késsel-villával is, ha úgy van kedved.

A mesekönyvek most kissé háttérbe szorultak, viszont rengeteg verset és dalt tudsz, gyakran énekled és énekelteted is őket. Sajnos a zeei hallást nemúgy tűnik, hogy megörökölted volna tőlem, mert inkább fahangon kántálsz, mintsem énekelsz. Sajnos bekúsztak a mesefilmek is az életedbe, főleg a nagyszüleidnek és Édesapádnak köszönhetően. Mondjuk csak Babócát meg Frakkot nézhetsz, meg dalokat, de azt is csak ritkán. Viszont így is folyton azért könyörögsz, nem tuom, mi tévő legyek. Szerencsére a filmeknél is jobban szereted azokat a meséket, amelyeket én találok ki. Nem, nem leszek mesekönyv író, mert elég banális, mindennapi kis történetek ezek, de te imádod. A rókát, akinek lámpát szereltek a barlangjába, a hét kismókust, akik a hörcsögnek segítettek magocskákért cserébe, a kismedvét, akinek folyton beleakadt a pelenkája a bozótba. Ráadásul ragaszkodsz is hozzájuk, legszívesebben mindig ugyanazokat hallgatnád.

Más most hiretelen nem jut eszembe, de nem is várok rá, mert akkor megint hetekig nem lesz időm írni, és lassan meg három éves leszel.
Ez már az az időszak, amikor végleg kiszakadtál a baba korból, és öntudatos kisgyerek lettél. Ez tőlünk is megköveteli az alkalmazkodást. Igyekszünk okosan lavírozni az önállóságod meghagyása és a kerítések húzása között, és remélem, hogy legalább az esetek többségében helyesen járunk el. Én pedig nagyon igyekszem türelmesnek lenni, ami manapság nem könnyű. Úgyhogy most nem is gyereknevelés, hanem ön-nevelés zajlik. De mindezek mellett ott a sok viámság és huncutság és nevetés, ami átsegít a nehezbb időszakokon is. Remélem, te is megtalálod a magad biztonságos, szeretetteli helyét ebben az új élethelyzetben is, és boldog, kiegyensúlyozott kisgyermek maradsz továbbra is.

A szórakoztató elektronika, az oktatás és az afrikai gyerekek

Időnként felbukkan itt-ott egy hír vagy kutatás, hogy fejlődő országokba, oktatás nélküli régiókba számítógépet vagy tabletet adtak a gyerekeknek, akik azon rövid idő alatt csomó bámulatos dolgot megtanulnak, maguktól. Klassz, meg egy kicsit mese-szerű is, gondoltam mindig.

Aztán Jónás kapott karácsonyra a nagyszüleitől egy ilyen kis gyerek laptopot. Ronda mint az állat, és amúgy sem vagyok híve az ilyen zenélő bigyóknak, nem veszünk ilyesmit. De hát mindegy, belefér.
A laptop három vagy négy funkciót tud – betűk, szavak, számok, dallamok, és egy tíz centi átmérőjű fekete-fehér pixeles kijelzővel rendelkezik, illetve székely női hangon beszél. A használati utasítást nem volt időnk elolvasni, meg Jónás nem is hagyta, úgyhogy hagytuk, hogy csak nyomogassa kedvére. Ez volt december huszonötödikén.

Ma január tizenkilencedike van. A gyerek azóta se hagyja, hogy babráljunk vele, nem is volt ingerenciám. Viszont azt mondta reggel a dvd borítóra bökve, hogy az ott a zé betű. A gépemen pedig mutatja a többit. Úgy a felét megtanulta magától, anélkül, hogy én valaha egy betűt mutattam volna neki. Kicsit ellenzem is, mert szerintem az iskolában másképp tanítják, és nem akarom, hogy összezavarodjon. Meg amúgy is, most ne a betűkkel foglalkozzon, hanem a fára mászással meg torony építéssel meg fülig maszatos vízfestékezéssel. De most mit csináljak? Ha így folytatja, megtanulja az összes többit is még két hét alatt. A gombok kezeléséről már nem is beszélek, két nap alatt rájött mindenre, keni-vágja.

Azt gondolom, hogy az oktatás lassan (vagy már teljesen) le van marada, el van szakadva a mai modern világtól. Nem, én nem akarom, hogy csak gépelni tanuljanak a gyerekek, és kézzel írni nem, mert azt az emberiség sorvadásának tekintem. De azt a módszert mégiscsak lehetne adaptálni valahogy, amivel egy két és fél éves gyerek pár hét alatt megtanulja az ábécét, szórakozva, fekete pontok meg iskolapadban senyvedés nélkül is.

Mester

Csernus doki a párkapcsolatokról tart előadást, röhögök, jó hogy nem rögtön szülésfelkészítőt, mondjuk.

Gyalog galopp

-Anya, tudod mint rajzolok?
-Mit, kisfiam?
-Sövééényt! (röhögés, új szó, sosem hallottam még tőle)
-Miért nem inkább rögtön rekettyést?

Hétfő

Nyáron, mikor este nyolckor is 27 fok és világos van, el nem tudom képzelni, hogy milyen lehet mínusz nyolcban, hóban futni.
Sokkal kevésbé romantikus, mint ahogy hangzik.
Épp úgy, mint a tengerparti futás.
Gyönyörű, gyönyörű, de mocsok nehéz.

2015 / 2016

Hát ezen a 2015-ös éven nincs mit rugózni, ez ráment Kismiklósra. Nem mintha kár lenne, csak úgy mondom.
Meg kellett csinálni, ki kellet hordani, meg kellett szülni, fel kellett épülni, életben kell tartani.
Jó, persze, volt még egy csomó minden más is, de azokról írtam év közben, amikről meg nem, azokról most sem fogok.

A 2016-ot sem bonyolítom túl. Neveztem egy nyári terepfutó versenyre, meg kizummoltam a google térképen, ugyanis a családi büdzsénkben 2016-ra is van utazás feliratú rubrika.
A többi meg majd jön. Két kisgyerekkel az ép elme megőrzése is nagyra törő cél.

De tegnap felfutottam a kilátóba, és ettől úgy érzem, hogy bármit meg tudok csinálni.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum