Szia Kispuppám!
Vagy cukorbékám, erre ezt válaszolnád, hogy nem vagyok cukolbéka, kutya vagyok! Vagy ilyesmit.
Az utóbbi hónapok legnagyobb újdonsága, hogy testvéred született.
Kicsit aggódtam, hogy mit fogsz hozzá szólni, de minden várakozást felülmúltál, pozitív értelemben. Már az első találkozásotok is megható volt a kórházban: felmásztál az ágyra, és megpuszilgattad meg beszéltél hozzá percekig. Aztán itthon rájöttél, hogy milyen jó pihepuha, azért simogattad. A bölcsiből egyik nap úgy jöttél haza, hogy nekem van tesvélem, Kismiklós, te vagy a tesvélem. Két napja pedig, mikor érted mentem a Mamához, akkor nem is nekem örültél a legjobban, hanem neki, össze-vissza ölelgetted. Mi kell még egy anyai szívnek, mint egy ilyen látvány…
Persze nem mindig ilyen felhőtlen a viszonyotok, olykor berágsz rá, amikor sír. De megtanítottam neked, hogy ilyenkor add oda neki a cumiját (miattad szoktattuk rá), úgyhogy ilyenkor már mész, bedugod a szájába, és azt mondogatod neki, hogy ne sílj, kicsikém, itt vagyok! Ilyenkor elolvadok.
Ünnepek óta ma mentél először bölcsibe. Decemberben voltam bent nálad kétszer is, mármint hosszabb időre, mert volt Mikulás- és karácsonyi ünnepség. Érdekes volt megfigyelni téged abban a közegben is, egész más vagy ott. Csendes, nyugodt, szemlélődő. A verseket, dalokat – hiába fújod kívülről – nem is énekled a többiekkel, csak nézel mindenkit, figyelsz. És csodálatosan szótfogadsz. Khmm.
Ez itthon nincs így, naponta közelharcot vívunk, vagy vívnánk, de inkább én vívom belül, veled meg igyekszem üzletelni: elterelni a figyelmed, meggyőzni, rábeszélni, motiválni. És persze rád hagyni is és megérteni. Mert legtöbbször mindketten mást akarunk. Én valamit akarok, te pedig semmit sem. Tudom, így tesztelgeted a saját akaratodat és ráhatásodat az életre, de ez meglehetősen kimerítő. Olykor olyan vagy, mint egy kis kamasz: semmi nem jó, és semmihez sincs kedved. Költöttünk is neked egy Nem szeretnék című dalt, a kedvenc mondásaidból. Valahogy úgy kezdődik, hogy nem szeretnék lefeküdni és nem szeretnék felkelni, nem szeretnék kimenni és nem szeretnék bejönni, nem szeretnék fürdeni és nem szeretnék kiszállni, nem szeretnék vetkőzni és nem szeretnék öltözni. A folytatás ennek mintájára a végtelenségig folytatható. Persze megértem én, de hát vannak dolgok, amiket meg muszáj. Azért viccel el lehet ütni a legtöbbet, szóval dűlőre jutunk mi, csak rengeteg energia.
Másrészt van egy csomó nagyon aranyos új dolgod is a régiek mellett. Például mindig is szeretted a puha dolgokat, játékokat. Most egy bébiplüss, puha plédet választottál ki magadnak, azzal fekszel és kelsz. Királypalástosat vagy krumliszsákot játszol vele, és gyógyításra is használod (itt bibis, hozom a pihepuhámat, így ideteszem rá, látod, meg is gyógyult!). Továbbra is imádsz takarítani, már hatékonyan porszívózol és értékelhető a felmosásod is. Előszeretettel törölgeted le a konyhaszekrényt, magad készíted reggel a müzlidet, és bármit összecsavarozol, ha csavart és anyát látsz. Új kedvenc a gyurma és a vízfesték, és rajzban is egyre ügyesebb vagy. Nem szoktalak irányítani vagy befolyásolni – nem is hagynád – mégis látom benne a fejlődést. Például már nem csak firkálsz, hanem pontosan záródó idomokat is rajzolsz, és “írsz”, vagyis folyékony kézírást szimulálva firkálod tele a papírt, és közben tudósítasz is a mondandódról. Felismersz egy csomó betűt is, a karácsony laptopodnak köszönhetően. Érdekelnek a közlekedési táblák, az autó belsők, minden ami szerelés. Szívesen sportolsz és tornázol – az előbbi Apával folytatott akrobatikus hancúrozást jelent, az utóbbi pedig a játékmatracon való tigrisbukfencelést. Ezt szintén magadtól tanultad meg, és már nekifutásból is megy. Az embereket is aszerint osztályzod, hogy tud-e tornázni. Aki tud, az már nagy. Készpassz. Ehhez képest tegnap az egykorúak között te voltál az, aki nem tudott leugrani a kisszékről, csak lelépni. Hát ki mit gyakorol, mi érdekli, ugye.
A beszédfejlődésed olyan gyors, hogy csak kapkodom a fejemet meg nem győzök nevetni. Egyre választékosabban beszélsz, már a szórended is egész jó, az elváló igéket is beleértve. Természetesen a legszebb mondatod az, hogy Anya, én nagyon szeretlek téged (napjában többször). De olyanokat is eltanulsz, hogy az isten áldjon meg (tőlem), azta kutyafáját (Papától), ne nevess, mert kifut a bableves (Mamától), tök jó (Apától). És még sorolhatnám. Aztán beköszöntött a miért korszak is, úgyhogy álló nap be nem áll a szám. Miért kell lekapcsolni a reflektort, ha jönnek szembe. Apa miért szereti a csípőset. Miért csak télen esik a hó. Miért ásítasz. Az első körre még legtöbbször könnyű válaszolni, de arra is csak további miérteket kapunk, úgyhogy erősen meg kell tornáztatnom az agyamat. De igyekszem mindenre becsülettel válaszolni, van amikor még az internetet is segítségül hívom, hogy nem mondjak hülyeséget.
Társaságban szívesen és nagyon szépen eljátszol a nagyobbakkal, de az egykorúakkal most nem egyszerű, mert mindannyian az enyém korszakban vagytok. Mindig az kell, ami a másiknál van, akkor is, ha egyforma a két játék. Nem mondom azt, hogy add oda a tiédet másnak, de azt igen, hogy nem szabad a másik kezéből kitépni, akkor sem, ha az a te játékod. Maximum próbáld meg elkérni, vagy felajánlani neki helyette mást. Ezt nagyon szépen megtanultad, olyannyira, hogy Apa kezéből is megpróbálod kivenni a szerszámot, miközben a másik kezeddel egy kismacit kínálsz neki, hogy cseréljünk.
Az év végi ünnepek természetesen tetszettek neked, főleg a karácsonyfa, mint cukorka nő, meg az ajándékok, meg a sok szép fény egész hónapban. Én nem vagyok híve a Jézuskának, a férjem is hülyeségnek tartotta gyerekkorában, úgyhogy egyenlőre abban maradtunk, hogy megajándékozzuk azt, akit szeretünk. De hogy legyen benne egy kis varázslat is, a fát az Angyal hozza. Úgyhogy a délutáni alvás alatt díszítettük fel, mire felkeltél már minden készen volt. Úgy meg voltál hatódva, hogy hosszú percekig csak szótlanul nézted, és utána is csak lassan, áhítattal kezdtél el araszolni felé, nagyon aranyos volt. Aztán tegnap délben is megkérdezted – a lefektetős alkudozás részeként – hogy ha szépen alszom, akkor az angyal hoz egy karácsonyfát az emeletre is?
Karácsony után néhány napot a Papáéknál maradtál, ezt is nagyon vártad már, legalább annyira, mint a karácsonyt. Itt aztán – hiába kértem őket egyértelműen az ellenkezőjére – jól el lettél kapatva, főleg ami a napirendet, az étkezést meg a filmnézést illeti. Szaloncukor reggelire, délután négykor alvás, mesenézés orrvérzésig. Úgyhogy most kell egy kis idő a visszaállásra, de úgy látom, hogy megérted, hogy itthon másként vannak a dolgok.
Evés ügyben nem vagy már olyan lelkes, de azért nincs baj. Kedvenced a reggeli műzli, a tejföl, a sárgarépa, a kukorica, a rizs, a mandarin, és természetesen a házi kolbász. Karácsonykor az egyik ajándékod egy nagy hengeres csomagban volt (akkora, mint az alkarom). Érdeklődve vizsgálgattad a csomagolást, majd nagy lelkesen kibökted: biztos egy nagy kóbász van benne. Szépen eszel egyedül, mostanában már akár késsel-villával is, ha úgy van kedved.
A mesekönyvek most kissé háttérbe szorultak, viszont rengeteg verset és dalt tudsz, gyakran énekled és énekelteted is őket. Sajnos a zeei hallást nemúgy tűnik, hogy megörökölted volna tőlem, mert inkább fahangon kántálsz, mintsem énekelsz. Sajnos bekúsztak a mesefilmek is az életedbe, főleg a nagyszüleidnek és Édesapádnak köszönhetően. Mondjuk csak Babócát meg Frakkot nézhetsz, meg dalokat, de azt is csak ritkán. Viszont így is folyton azért könyörögsz, nem tuom, mi tévő legyek. Szerencsére a filmeknél is jobban szereted azokat a meséket, amelyeket én találok ki. Nem, nem leszek mesekönyv író, mert elég banális, mindennapi kis történetek ezek, de te imádod. A rókát, akinek lámpát szereltek a barlangjába, a hét kismókust, akik a hörcsögnek segítettek magocskákért cserébe, a kismedvét, akinek folyton beleakadt a pelenkája a bozótba. Ráadásul ragaszkodsz is hozzájuk, legszívesebben mindig ugyanazokat hallgatnád.
Más most hiretelen nem jut eszembe, de nem is várok rá, mert akkor megint hetekig nem lesz időm írni, és lassan meg három éves leszel.
Ez már az az időszak, amikor végleg kiszakadtál a baba korból, és öntudatos kisgyerek lettél. Ez tőlünk is megköveteli az alkalmazkodást. Igyekszünk okosan lavírozni az önállóságod meghagyása és a kerítések húzása között, és remélem, hogy legalább az esetek többségében helyesen járunk el. Én pedig nagyon igyekszem türelmesnek lenni, ami manapság nem könnyű. Úgyhogy most nem is gyereknevelés, hanem ön-nevelés zajlik. De mindezek mellett ott a sok viámság és huncutság és nevetés, ami átsegít a nehezbb időszakokon is. Remélem, te is megtalálod a magad biztonságos, szeretetteli helyét ebben az új élethelyzetben is, és boldog, kiegyensúlyozott kisgyermek maradsz továbbra is.
