Kultúra napja

Gondoltam, kiszakadok egy kicsit a pelenkák, vízfestékek és antanténuszok világából, és a következő bölcsis napon – azaz ma – elmegyek Kismiklóssal, és megnézzük a Csontváry kiállítást. A kultúrát már az anyatejjel magunkba lehet szívni, ugye.
Mire túljutottam a városba beérkezésen, várban parkolóhely keresésen meg autóban szoptatáson, addigra kiderült, hogy másnak is hasonló tervei voltak ezen a ködös reggelen, ugyanis a bejárat előtt már nagy sor volt. Órákig sorban állni nem akartam (három óra múlva ugye újra etetni kell), de hát hogy lesz ebből így kultúra, szontyolodtam el. Végül eszembe jutott az El Kazovszkij, hogy az is itt kell legyen valahol. Úgyhogy végül a Túlélő árnyéka című kiállítást tekintettük meg, hogy az igyekezet ne vesszen kárba, majd – ha már egyszer ott voltunk – a Magyar Nemzeti Galériában is futottunk egy kört. Kismiklós a vagány tetkós kendőből nézelődött, meg zsebelte be a nyugdíjas nénik és teremőrök bókjait.
Na most az van, hogy El Kazovszkij biztos nagy művész volt, de tőlem nagyon távol áll, nem fogott meg. Jó volt a kiállítás, de nyomasztott a sok sötétkékre meg feketére festett ég. Igen, leginkább ez. Nem is a kötözött kutyák. Hanem hogy az én világom is tud nyomasztó lenni, de az ég, a távlat az sosem ilyen sötét. Ez enyémben valahogy mindig ott van a a remény. Aztán a Nemzeti Galériában meg volt egy csomó olyan festmény, amelyet anno rajzból tanultunk, a Tér – Forma -Szín című könyvből. És Csók István is, akiből dolgozatot kellett írnom, és utáltam. És nem is értem, hogy általánosban hogy kellett volna felfognom őket, vagy a jelentőségüket. Azért jót beszélgettem Munkácsyról, meg az ő mondandójáról egy orosz sráccal.
De végtére is azt kell mondjam, hogy számomra olyan volt, mint egy nagy Instagram album, mindenféle hétköznapi dolog (például csendélet a reggeliző tányérról #foodstagram, meg önarckép #selfie, ugye), csak akkor még nem volt kamerás telefon, úgyhogy az ügyesebbek lefestették. Kevésbé fogott meg, mint azok a képek, amelyeket az Igazgyöngy Művészeti Alapfokú iskola kisdiákjai készítenek. Mert azok rohadt jók, kár, hogy nem lehet megvenni őket, vagy múzeumban nézegetni. De lehet, hogy csak az a baj, hogy én nem szívtam magamba az anyatejjel a művészetet. (Merthogy anyatejet sem.)

(Mellesleg rohadtul dühös voltam a városra, mert csak itt fordulhat elő, hogy a parkoló autó mellett egyszerre lett kutyaszaros a csizmám meg a babakocsim kereke is, hogy pakoljam be így az autóba. A kultúra itt kezdődne.)

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum