Egyszerre fent több hegyen is

A húsvéti hétvége kiemelkedő eseménye a VTM futás volt, rövid táv, barátnővel. Na most ez úgy van, hogy ha itthon egyedül elmegyek futni, akkor általában úgy jövök haza (főleg a hétvégi hosszúkról), hogy hűdeistenkirály vagyok, már megint többet / gyorsabban / magasabbra futottam, azannyadejó. Aztán elmegyek egy versenyre, és jellemzően azzal szembesülök, hogy nagyjából mindenki jobb nálam, egykalapszarvagyok. Na jó, ez így nem igaz, középmezőny általában meg szokott lenni, most mondjuk inkább csak a második harmad vége. Ez egyrészt rossz érzés, mert ki ne akarna jó lenni, másrészt viszont hasznos, mert motivál a hétköznapi edzésmunkában. Harmadrészt meg miaszart akarok, hat hónapja szültem, átvágták a hasam, még otthon kéne terhesjógáznom, maximum. Szóval nem vagyok csalódott egy csöppet sem, inkább motivált. Azon mondjuk tényleg csodálkozom, hogy miért volt ugyanolyan az átlagtempóm, mint itthon szokott, amikor megállok fotózgatni meg kilátózni, és egyáltalán nem hajtom magam. Talán az volt nehéz, hogy félútig csak fölfelé, utána meg csak lefelé futottunk, nem volt meg az itthoni változatosság.
A Vértes meg az erdő viszont csodaszép volt, napsütéssel meg virágillattal, élmény volt a futás.

A befutó után mire megettem a levesem, megjött a férjem és a gyerekek is, az feltette az i-re a pontot, Jónással mégegyszer befutottam a célba – úgyis mindig futni akar velem. Aztán megszoptattam Kismiklóst a kocsiban, és vezettem még bő két órát anyósékig, amíg a fiúk a kocsiban aludtak. (Ígyszépazélet)

Vezetés közben (sajgó izmaimat masszírozgatva) pedig azon a mondaton gondolkoztam, amit a férjem mondott előzőleg, amikor a teljesítményemre panaszkodtam. Azt mondta, hogy (jó, de a többiek nem most szültek, meg azt is, hogy) egy trénere egyszer azt mondta, hogy nem az a nehéz, hogy egy hegyet megmássz, hanem hogy egyszerre fent légy több hegyen is.
Na mármost ez egy teljesen hülye mondás (szerintem, hegyre mászó ember szerint), de értem a mondandóját. Simán tudnék jó futó lenni. De nem ez a művészet. Hanem egyszerre több helyen is jól helytállni. Jó futónak, jó anyának, jó feleségnek, jó szeretőnek, jó embernek, jó nőnek, jó kertésznek, jó barátnak, jó testvérnek, jó… soroljam még? De ha belegondolok, én most – a hülye mondás szerint – egyik hegycsúcson sem vagyok fönt. Mindegyiknek csak a teteje körül. Ismerek sokkal jobb anyákat, sokkal jobb feleségeket, sokkal jobb embereket. Mondjuk vígasztalhatom magam azzal, hogy ők valószínűleg rossz futók. Vagy szeretők. Vagy mittudomén. Mindig minden valaminek a rovására megy, csúcsügyileg.
De mi a jobb? Egy valamiben jeleskedni, és a többiben elég jónak vagy rossznak lenni, vagy sok mindenben közepesen jónak lenni? A hegycsúcsok száma mennyit számít? Ha csak két hegy érdekel, az jobb, mintha húsz? Az én bajom azt hiszem az, hogy a világ számos hegyének szeretnék egyszerre a tetején lenni. Ami valószínűleg elég nagy hülyeség.

Reklámok

Tüntetés a … miért?

Szívemből szól:

...Ha megírja a világsajtó, hogy a szabad könyvválasztás miatt kitört Budapesten a forradalom, azt mindenki érti. De azt senki nem érti, hogy kitört a forradalom, mert Orbán nem kért bocsánatot. Miért is? Azt nem tudjuk, ezért csatolni kell egy tízoldalas listát, mert mindenki mást mond. De fordítsuk meg a kérdést. Ha Orbán bocsánatot kérne, a nem tudom miért, minden rendben lenne? Akkor vége a forradalomnak? Akkor maradhat a rendszer?…

Álljon már valaki értelmes ember értelmes követelésekkel a megmozdulás élére, könyörgöm! Nagyon megérdemelné az ügy! Nekem sajnos nincs időm: nem ismerem eléggé az oktatás valós problémáit, és üvöltve fogzik a gyerekem. Meg én sem vagyok elég értelmes. Ehhez.

Tavasz meg ló meg kilátó

Hiába sütött hétágra a tavaszi nap, valahogy nem akaródzott elindulni. Otthonról valahogy az egész annyira fárasztónak és kicsit fölöslegesnek tűnik. Aztán csak kinézek valami új útvonalat, hogy legyen motiváció, majd megszoptatom a kicsit, felöltözök és elindulok. Kismiklós aludni fog, Jónás meg a kertben szereli az öntözőrendszert a férjemmel. Egy perc múlva már az erdőben vagyok, és hiába a kezdeti homok meg az emelkedő, máris jól érzem magam. Tíz perc múlva már füli érő szájjal és lihegve kaptatok a nyeregbe. Új és régi ösvényeken futok, elérem a következő falut, de rögtön be is vágok az erdőbe. Már megint meredek szakasz jön, egy helyen gyaloglásba is váltok. Fönt a csúcson aztán megállok, mert a lábkörmöm elfelejtettem levágni, így az a másik ujjamba hasít. Papírzsebkendővel elszeparálom őket egymástól. Aztán csak fekszem a fűben a meleg napon, mellettem rovarok zümmögnek, madarak csicseregnek, pillangók szálldosnak. Néhány perc csak az egész, de maga a határtalan, túlcsorduló boldogság. Főleg így a tél után.
Kevés időm van, úgyhogy lassan tovább indulok. Egy helyütt letérek az útról, hogy az erdőben futhassak, a telefonomon nézem a térképet. Egy kiálló gyökérben megbotlok, hatalmasat esek a sárba, de a telefonom megússza, csúnya lett volna még egyszer összetörni. Nincs semmi bajom, kis porolás után indulok tovább. Kerítés állja az utamat, de vissza kell térnem az eredeti ösvényre, a visszafordulás helyett inkább átmászom rajta. Végre lefelé futok, még bírok gyorsan, nem fájnak az izmaim, tíz kilométernél járok. Gyakran megállok fotózni: gyönyörűek a virágok, a fények, a táj. Újra jelzést váltok, itt már vannak kirándulók is, sok a gyerekes család, noszogatják a kicsiket, gyere már, épp úgy mint tegnap én a sajátomat. A kicsi akkor a hátamon volt, ott szunyókált édesdeden, a nagy meg folyton kéredzkedett, hogy őt is vigyük. Végre elérkezek a kedvenc szakaszomra, amit nemrég fedeztem fel. Amíg sík, addig valóban gyönyörű, de sajnos túl hamar emelkedni kezd. Túlságosan is. Végül csak feltolom valahogy, egy gyümölcspép adja az energiát. A platón aztán úgy döntök, van még időm és energiám, úgyhogy teszek egy kitérőt a kilátóhoz. Erre szinte már tömeg van, kedélyes családok és nyugdíjas házaspárok sétálgatnak ridiküllel, nyaklánccal. A kilátónál nagy csapat gyerek süti a szalonnát, megkordul a gyomrom, ideje hazaindulni. Innen már csak lefelé visz az utam, de nem vágtázok, mert már be van állva a combom és a fenekem is. Errefelé már nincs senki, csak a sok hóvirág, ibolya, csillagvirág és a többiek – virágszőnyeg az erdő alatt. Lovassal találkozom, az állat fekete szőrén csillog a napfény. Megsimogatnám.
Az utolsó kilométer már csak poros rét, de már itt is vannak a házak, megérkeztem. Épp időben a következő etetésre.
A mai 17 kilométer. Örülök, hogy akkor reggel mégis elindultam.Csodálatos volt, csak most egy napig ne kelljen az emeletre felmennem.

Mérgező gyerekvitaminok

Arra lennék kíváncsi hogy miajókurvaéletet keres a gyerek vitaminokban (bármiben) aszpartam???
Tegnap egy szűk félórát töltöttem a gyerekvitaminok összetevőinek tanulmányozásával, és elkeserítő eredményre jutottam. A fentiek mellett tele vannak minden más szarral, aztán mellesleg tartalmaznak úgy 20mg C-vitamint.

Igen, tisztában vagyok a mesterséges vitaminpótlás fölöslegességét és neadjisten veszélyeit hangoztató elméletekkel, és részben egyet is értek, de az a nagy helyzet, hogy Jónás egész télen C vitamint szopogatott, és – vagy ezért, vagy másért – egész télen nem volt beteg. Volt két kis nátha és egy éjszakányi láz, és annyi. Pedig idén volt először rendszeresen közösségben. Körülöttünk meg hullottak egész télen a gyerekek, mármint egészségileg.
Szóval tudom, itassam vele a papa csipkebogyó teáját meg egyen sok saját zöldséget, de akkor is. Vitaminban. Aszpartam. Ezek nemnormálisak.

Well-ness

Voltunk wellnessezni (micsoda szép magyar szó), és azóta próbálom kipihenni magam.

Amíg régebben ezek az évi egyszer hétvégék a pihenésről, fürdésről, szaunáról, olvasásról, evésről és szexről szóltak, addig a két gyerekes verzió inkább a Mátrabérc teljesítménytúrára hasonlít: hiába a szép környezet, egy idő után már a túlélés a legfőbb motivációd.
Persze a csillogó gyermekszemek mindenért kárpótoltak, meg a szaunába is bejutottam, és mosogatnom sem kellett három napig. A szálloda pedig igazán csodálatos és maximálisan gyermekbarát (szülőbarát) volt, csak a saját fiaim nem azok még. Például mikor Jónást még este tízkor sem lehet elaltatni, mert minden mese meg ringatás ellenére is ordibálva ugrál az ágyon, akkor az egyetlen pozitívum a jól hangszigetelt fal: így nem zörögnek be tíz percenként a szomszédok, és nekem is csak a saját kölkömet kell hallgatnom.

Utolsó nap Tapolcán voltunk, inklúding barlanglátogatás, és én már a napsütötte Balaton-felvidéket látva is jobb kedvre derültem (éjjel a túlfűtött szobában álmatlanul forgolódva még esküdöztem, hogy törlöm az idei összes nyaralásos foglalásunkat, és az így felszabaduló összeget bébiszitterre költöm, én pedig kiveszek három nap szabadságot). Hiába a szép wellness részleg, nekem mégiscsak a természet a közegem. A virágzó mandulafák mellett én magam is kivirágzom, türelmes és megbocsátó leszek, és csodás nap kerekedik. Ilyenkor minden valahogy egyszerűbb és gördülékenyebb lesz, talán épp én miattam.
Szerencsére a következő hónapokra olyasmiket tervezek, mint hétvége barátokkal egy kulcsosházban a Bakony közepén, vagy Pünkösd a Vaskapu szorosnál a Dunán, meg kemencei táborozás a Börzsönyben, szintén barátokkal.

A nagy nyaralással kapcsolatban teljesen tanácstalan vagyok. Amit évekkel ezelőtt kinéztem (Azori-szigetek) hiába érhető el olcsó(bba)n repülővel, négy emberre már elég húzós. És ha hozzáadom még a szállást, az autóbérlést meg a költőpénzt, akkor már súroljuk a milliót, ami meg már túl sok. És ugyanez igaz az összes többi repülős célpontunkra is.
Vagy mehetünk autóval, ami félig ingyen van, de a környéket már elég sokszor bejártuk, távolabbra meg a kölkök miatt necces: mostanában a nagyszülőkhöz vezető három órás út is tortúra. Jobb híján megyünk a Balatonra, vagy Horvátországba, Erdélybe. Tudom, a világban ennél sokkal nagyobb problémák vannak, de nekem fontos az utazás. Egy jó út már előtte két hónapig meg utána egyig még éltet. És az az évnek az egynegyede. Nem elhanyagolható.

Fizika

Egészen a mai napig nem tudtam, hogy minek kellett nekem valaha is fizikát tanulnom, nem sok hasznát vettem, és igen utáltam. De ma eljött a pillanat, hogy valódi hasznát vegyem.

Ugyanis el kellett magyaráznom Jónásnak, hogy a porszívó a tetején miért fújja ki a levegőt. És én mindig igyekszem a lehetőségekhez és a tudásomhoz mérten korrekt és kimerítő válaszokat adni, úgyhogy a gyerek kérdése nyomán belementünk abba is, hogy miért nem tud – térfogatnövekedés nélkül – csak szívni, és még a levegő űrtartalmának mérésén is elgondolkodtam.

Azt kell hogy mondjam, hogy Jónás megértette (a maga módján), és vissza is mondta (a maga módján), amiből az alábbiak egyikére következtethetek:
vagy jobban magyarázok, mint anno a fizikatanárom, vagy a hároméveseket sokkal jobban érdekli a fizika, mint a tizenhárom éveseket, tehát ilyenkor kellene tanítani, vagy az én gyerekem különlegesen okos, esetleg mindketten különlegesen okosak vagyunk – muhaha.

Kicsit félek, hogy nemsokára sorra kerül a kémia, pedig azt még a fizikánál is jobban utáltam.

Öröm és boldogság

Jónás megtanult beszélni, ami egyrészt nagyon cuki, és naponta ad némi mulatozásra okot, másrészt nagyon fárasztó is, mert egész nap be nem áll a szám, mert folyton kérdez.
De a legtutibb az egészben, hogy tud ilyeneket mondani:

-Anya, én tégedet annyila szeletlek!

-Anya, most elmegyek a bölcsibe, jó legyél!

-Hogy te micsoda jó anyukám vagy!

-Gyele ide, meg akallak ölelgetni. (Ölelget) Jaaaj, te kicsi manócskám. Te kis csipkebogyócskám. (??)

-Anya, hogy te micsoda szép vagy! És milyen jó puha a hajad! Neked is van flizulád?

-Anya, én olyan bódog vagyok veled. Meg a Kismiklóssal. Meg a Apával.

Meg kell zabálni.

Relatív időhiány

A gyerekeim születése előtt gyakran volt olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy rengeteg mindent csinálok, alig bírom összekoordinálni az életem, hogy mindenre jusson idő. Munkára, másodállásra, barátokra, párra, utazásra, önkéntességre, családra, tanulásra.

Aztán megszületett Jónás, és rájöttem, hogy mindez sétagalopp volt a gyerekes léthez képest. Amikor már nem szervezhetem úgy az életem, ahogy tudnám és szeretném, hanem a szoptatási és altatási idők ritmusában robog a gyorsvonat, és mindig van valaki, akinek az igényeit lesem, és nincs segítség, és szalad a ház, és a kertet is csak akkor tudom kigazolni, ha valaki vigyáz rá. Öt perc magány és csönd a vécén felér egy nyaralással. Már ha lenne az az öt perc.

Aztán megszületett Kismiklós is, és azóta elképzelni nem tudom, hogy mi lehetett nehéz az egy gyerekes létben. Ha három napot vagyok zsinórban egyedül a két három év alattival – ami kábé a legfárasztóbb dolog, amit valaha csináltam – utána az egy gyerekes, bölcsis nap olyan gyönyörűen nyugodt és egyszerű, mint a tengerparti vakáció. Mert mostanra eltűnt már az én-időm legnagyobb része is, valamelyik folyton ébren van, akar valamit, kér valamit, mond valamit, csinál valamit. És idejét sem tudom, mikor csináltam csak egy dolgot egyszerre, és nem párhuzamosan ötöt. Este fél tíztől lenne egy órám gyermekmentes dolgokra, de olyankor már semmire nincs energiám.

De ilyenkor arra gondolok, hogy biztos vannak három-, négy- vagy tíz gyermekes (esetleg hármasikres) anyák odakünn, akik sóhajtva gondolnak vissza arra az időre, hogy milyen könnyű és egyszerű is volt, amikor még csak két gyerekük volt.

Egyébként meg de, van időm, például most is írok (egy gyerekkel az ölemben, a másikkal meg közben a vasalók működéséről beszélgetek. De befejezem, és megyek minőségi időt tölteni a gyerekekkel: az egyiket hordozva kötődő-nevelni, közben a másikkal ebédet főzni két napra).

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum