Tavasz meg ló meg kilátó

Hiába sütött hétágra a tavaszi nap, valahogy nem akaródzott elindulni. Otthonról valahogy az egész annyira fárasztónak és kicsit fölöslegesnek tűnik. Aztán csak kinézek valami új útvonalat, hogy legyen motiváció, majd megszoptatom a kicsit, felöltözök és elindulok. Kismiklós aludni fog, Jónás meg a kertben szereli az öntözőrendszert a férjemmel. Egy perc múlva már az erdőben vagyok, és hiába a kezdeti homok meg az emelkedő, máris jól érzem magam. Tíz perc múlva már füli érő szájjal és lihegve kaptatok a nyeregbe. Új és régi ösvényeken futok, elérem a következő falut, de rögtön be is vágok az erdőbe. Már megint meredek szakasz jön, egy helyen gyaloglásba is váltok. Fönt a csúcson aztán megállok, mert a lábkörmöm elfelejtettem levágni, így az a másik ujjamba hasít. Papírzsebkendővel elszeparálom őket egymástól. Aztán csak fekszem a fűben a meleg napon, mellettem rovarok zümmögnek, madarak csicseregnek, pillangók szálldosnak. Néhány perc csak az egész, de maga a határtalan, túlcsorduló boldogság. Főleg így a tél után.
Kevés időm van, úgyhogy lassan tovább indulok. Egy helyütt letérek az útról, hogy az erdőben futhassak, a telefonomon nézem a térképet. Egy kiálló gyökérben megbotlok, hatalmasat esek a sárba, de a telefonom megússza, csúnya lett volna még egyszer összetörni. Nincs semmi bajom, kis porolás után indulok tovább. Kerítés állja az utamat, de vissza kell térnem az eredeti ösvényre, a visszafordulás helyett inkább átmászom rajta. Végre lefelé futok, még bírok gyorsan, nem fájnak az izmaim, tíz kilométernél járok. Gyakran megállok fotózni: gyönyörűek a virágok, a fények, a táj. Újra jelzést váltok, itt már vannak kirándulók is, sok a gyerekes család, noszogatják a kicsiket, gyere már, épp úgy mint tegnap én a sajátomat. A kicsi akkor a hátamon volt, ott szunyókált édesdeden, a nagy meg folyton kéredzkedett, hogy őt is vigyük. Végre elérkezek a kedvenc szakaszomra, amit nemrég fedeztem fel. Amíg sík, addig valóban gyönyörű, de sajnos túl hamar emelkedni kezd. Túlságosan is. Végül csak feltolom valahogy, egy gyümölcspép adja az energiát. A platón aztán úgy döntök, van még időm és energiám, úgyhogy teszek egy kitérőt a kilátóhoz. Erre szinte már tömeg van, kedélyes családok és nyugdíjas házaspárok sétálgatnak ridiküllel, nyaklánccal. A kilátónál nagy csapat gyerek süti a szalonnát, megkordul a gyomrom, ideje hazaindulni. Innen már csak lefelé visz az utam, de nem vágtázok, mert már be van állva a combom és a fenekem is. Errefelé már nincs senki, csak a sok hóvirág, ibolya, csillagvirág és a többiek – virágszőnyeg az erdő alatt. Lovassal találkozom, az állat fekete szőrén csillog a napfény. Megsimogatnám.
Az utolsó kilométer már csak poros rét, de már itt is vannak a házak, megérkeztem. Épp időben a következő etetésre.
A mai 17 kilométer. Örülök, hogy akkor reggel mégis elindultam.Csodálatos volt, csak most egy napig ne kelljen az emeletre felmennem.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum