Memória

Még nincs egy hete, hogy a Könyvhéten megvettük A legcsinosabb óriás illetve A zsúfolt házikó című könyveket. Azóta minden este elolvastuk őket Jónásnak (mindig ezeket kérte). Hat nap után kívülről tudja mindkettőt. Szó szerint. Még az olyan szavakat is, hogy szenzáció.
Én még félig sem tudom őket, pedig egyrészt értek minden szót, másrészt én olvasom.
Félelmetes agyuk van ezeknek a három éveseknek. (Gondolom a többinek is, nem csak az enyémnek.)

#megzabálom

Jónás folyton tanul. Most például a számok és a betűk érdeklik, illetve a szobatisztaság volt az elmúlt hónapok sikere. E kettő kombinációjából születnek az ilyen helyzetek.

Áll a bili fölött, csillogó szemmel és hatalmas lelkesedéssel magyaráz:

-Anya, én mindig valamilyen betűt kakilok! Nézd, ez itt egy U betű. Tegnap S betű volt, de aztán még rácsináltam egy nagy tornyot.

 

Képzeld, anya!

-Anya, halkítsd le magad!

-Anya, ha lebukik a napocska, akkor eltűnik a föld alá?
Következett egy kis bolygó-tan, a három évesek nyelvén. Nem egyszerű.

-Anya, nézd, milyen szép százlábú! Nagyon aranyos, neked adom ajándékba! – nyújtja felém. A komposztból olyan örömmel szedegeti ki a rózsabogár lárvákat, mint a müzliből a mazsolát.

-Anya, nekem mikor lesz akkora cicim, mint neked?

-Képzeld, anya, kint locsoltam a málnát, és egyszeribe: megsebesültem! – mutatja a karcolást a lábszárán.

-Nézd, anya, találtam egy pillangót, meghalt – hozza oda a tenyerén a kis kék lepkét – Biztos szegény megfázott, be kell takargatni, jaaj, most meg leesett. – keresgél a fűben.
-Na, megtaláltad?
-Nem, mert elrepült.
-De hát meg volt halva!
-Inkább mégis jó volt!

Most múlik

A kisebbik ma ebédnél mellettem ült (!) az etetőszékben és a bátyja által tegnapról otthagyott kenyérhajat rágcsálta (!).
Én meg csak néztem ezt az immár nagyranőtt csecsemőt, és arra gondoltam, hogy ki lehetne írni a ház falára nagy betűkkel, hogy ELMÚLIK, ELMÚLIK, ELMÚLIK.
És ezért inkább hagytam a gépben rohadni a ruhákat, és leültem vele a büfi-foltos szőnyegre, hogy még elkapjam a pillanatot, azt, amikor még kicsi.

Ikea és a nők

Tegnap voltam az Ikeában – csak egy gyerekkel, éjjáááéjjjáááóóóó – és az alábbi megállapításokat tettem a nők anyaságához kötődően:

  1. A nők, ha pici gyerekük / babájuk van, a társadalom többi tagja számára értelmezhetetlen módon meggárgyulnak. Efelől akkor bizonyosodtam meg, amikor eltöltöttem egy röpke félórát a földszinti baba-mama szobában, ahol egymást váltogatták az anyukák pelenkázás meg szoptatás céljából. És hát booorzasztó, még nekem, anyaként is hallgatni. Mint az idióták. Senki nem képes normálisan, normális hangon beszélni a gyerekével. Azt hiszed, kivétel vagy? Nem. Sőt, mondok egy durvát: én sem, pedig szentül megfogadtam, hogy nem fogok gügyörészni a gyerekhez. (Mondjuk legalább nem többesszámban élem az életem – kakikáltunk, büfikéztünk.) Ha nem is gügyörög az ember, biztos kismanócskázik vagy aranybogárkázik, meg tedd fel a lábacskád, meg szijaszija, mondjadmondjad. Figyeld meg, magadon vagy máson: egy egy év alatti babához szerintem minden anya más hangnemben beszél. És ez csodálatos és helyánvaló és szép. Tényleg. Amikor benne vagy. Csak aki nincs benne, az nem érti. De végülis ez nem is baj (bizonyos határig). Meg jó esetben egy – két éven belül elmúlik.
    Nem ide tartozik, de ha már itt tartunk, szentül megfogadtam azt is, hogy én a gyerekemmel hoch-magyart fogok beszélni, és nem fogok olyan szavakat használni, hogy hol az iszikéd (ivókulacs, innivaló – ha valaki nem tudná). Ehhez szentül tartom is magam, a gyerek szépen és választékos magyarsággal beszél, ellenben valami miatt imádja a kicsinyítő képzőket, és maga is alkot – és előszeretettel használ is – ilyen szavakat. Én persze elolvadok, amikor olyanokat mond, hogy lábikóm meg szörpike, mert annyira édes. De lehet, hogy már ez is csak egy jottányira van az iszikétől, nem tudom.
  2. A másik megállapítás, hogy a nők öltözködését alapul véve 80%-os valószínűséggel ki lehet jelenteni, hogy melyiknek nincs gyereke. (A 25-40 év közötti korosztályra gondolok). Azt nem, hogy melyiknek van biztosan, csak hogy melyiknek nincs. Az anyák másként öltöznek. És itt nem  arra – a sajnos nagyon széles – rétegre gondolok, aki tökre elhanyagolja magát, és mindig van két büfifolt a kinyúlt szoptatós trikóján, hanem arra a rétegre, aki az anyaság után / mellett / ellenére is igényesen, normálisan öltözik, ápolt és vonzó a megjelenése. Megfigyelésem szerint a férjezetlen / gyermektelen nők sokkal inkább előnyben részesítik a szexi de kényelmetlen, a divatos anyák meg a stílusos de kényelmes darabokat. Mintha jobban lenne saját stílusuk, talán mert már nem a férfiaknak öltöznek, hanem saját maguknak. Lehet, hogy itt nem is a gyerek számít, hanem már a házasság is. Melyek után a nők egy része elkényelmesedik és eltunyul, a másik része azonban magabiztosabb lesz, és elkezdi felfedezni, megtalálni önmagát. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy akinek van gyereke, van stílusa is (milyen szép is lenne), hanem hogy akinek nincs stílusa, annak másként nincs gyerekkel, mint gyerek nélkül. Vagy már nem is tudom, mit akartam mondani, csak az all in hotdog evése közben bámultam a vásárlókat és ilyeneken gondolkoztam. Aztán kértem még egy hotdogot.

A vasárnap sehogy sem jó

Az egyik dolog, ami legjobban zavar úgy általánosságban a magyarokban, vagy az emberekben, hogy / ha mindig csak a negatívumokról beszélnek. Csak akkor hallatják a hangjukat, ha valami nagyon rossz.
Itt van például ez a vasárnapi boltbezárás. Most a jogosságától és szükségességétől teljesen eltekintve az a vicces dolog állt elő, hogy eddig a csapból is az folyt, hogy ez milyen rossz, most meg, hogy eltörlik, ezrek írogatnak (legalábbis az összes kereskedelemben dolgozó ismerősöm), hogy milyen kár, és micsoda szemétség, mert eddig legalább volt egy fix szabadnapjuk, és legalább el tudtak menni a nagyihoz vasárnap ebédre, vagy mittudomén.

De ezek az emberek miért nem konfrontálódtak eddig, miért nem írtak eddig, hogy basszus, nekünk mégiscsak jó ez a zárva tartás, kedves vásárlók, értsétek meg, hogy mi ennek örülünk. És lehet, hogy sokan meg is értették volna. Vagy legalább ismerték volna ezt az aspektust is, hogy ez valós, nem csak propaganda.
De nem. Mindig csak akkor nyílik ki a száj, ha panasz fordul ki róla.

Pampogás helyett

Otthon illemtudó, udvarias, megfelelni vágyó gyerekeket neveltek belőlünk. Nem tudom, hogy érték el, de a legfontosabb mértékadó az lett számomra, hogy mit szólnak mások. Valószínűleg nem direkt csinálták, de így lett. Plusz társult hozzá az az útravalójuk, melyet elköltözésem (szökésem) előtt kaptam: te sose leszel olyan, mint mások, sose fognak befogadni, mindig más leszel. Ebből aztán egy óriási adag megfelelve- és szeretve lenni vágyás alakult ki. Azóta pedig rengeteg melómba került és kerül, hogy ettől az igától megszabaduljak. Hogy teljesen más irányelvek mentén éljem az életem. Hogy legyek elég magabiztos, hogy merjek neszeretve lenni. Nem tökéletes lenni. A kívül állást akár előnyként megélni.

Ami mostanában zavart saját magamban, hogy noha már sokat javultam, a fontos és nagy dolgokban még mindig nem mertem megmondani a -negatív – véleményem. Maximum a családomnak. Inkább hallgattam és udvariasan jópofát vágtam. Otthon persze, a négy fal között ki voltam akadva, de szemtől szembe mosolyogtam.
Ezzel párhuzamosan a mindennapi társalgásban sokat okoskodtam, sok mindenbe beledumáltam, megvolt mindenről a véleményem, és túl sokat koncentráltam az én-én-én-én dolgaimra. Ezzel sikerült elérnem azt, hogy mondjuk helyi anyuka társaságban én lettem az, aki mindig mindent jobban tud, mindent csinált már, próbált már, volt már. Kibaszott unalmas. Ha mindig te vagy az az én-én-én. És gyakran úgy hagytam el egy társaságot, hogy utólag azt éreztem: már megint mi a fenének beszéltem ennyit magamról. Már megint minek okoskodtam bele, miért nem hagytam rájuk. Legalább a felét.

De új időszámítás kezdődött.
Két dolgon fogok változtatni, és már meg is tettem, teszem. Nem erőszakkal, inkább alázattal. A dolgok eredője ugyanaz lesz, csak felcserélem azokat a területeket, ahol konfrontációt vállalok. A körülöttem lévők így ugyanannyi jót és rosszat kapnak tőlem (ha így vesszük), ellenben nekem, idebent, belül, sokkal jobb lesz.

Ennek jegyében sokkal többet hallgatok, kérdezek, és neadjisten hagyok rá a körülöttem lévőkre, mint eddig. Röviden esetleg ellen vetek, de folytatni már csak akkor folytatom, ha valakit igazán érdekel. És sokkal többet foglalkozom – igazán – másokkal, hogy mi van velük, nem csak velem. Megpróbálom mélyebben megismerni a felületes ismerőseimet is.
Ellenben a – számomra – fontos dolgokban nem otthon fogok pampogni, hanem szépen megmondom, hogy mit gondolok, vagy mi zavar.
Ennek hétvégén volt az első napja.
A helyi lakóközösség szervezeteit már régóta szeretnénk megreformálni. Egyszer nagy elánnal nekifutottam, gyűlés, tervek, jegyzőkönyvek és feladatkiosztások születtek. Aztán a megvalósítási fázisban – rajtam kívül – szépen kihátrált mindenki. És ezt nagyon régen nehezményeztem már, de sose mertem a szemükbe mondani, mert barátok, meg megfelelés, stb. De most újra előhozakodtak a témával, és már megint nagy álmokat kezdtek szőni, és piszkálni engem, hogy miért nem akarom, meg mit kellene csinálnom. És akkor összeszedtem magam, és szépen elmondtam azt, amit eddig mindig csak itthon: hogy menjetek a bús picsába, hogy már megint csak álmodoztok, hogy nekem osztotok ki feladatokat, hogy panaszkodtok – pedig mind szépen kihátráltatok a feladatból, és otthagytatok egyedül. Hogy semmit nem csináltatok, hogy csak kifogásokat hoztatok, hogy csak a másikra vártatok – és vártok még most is. Hogy nekem ne osszatok feladatot, hanem csináljátok meg magatok. Hogy ne azt mondjátok, hogy hiszen ez egyszerű, csak meg kell szerezni ezt, meg be kell kérni azt. Hanem állj fel a székből, hozd el, és kérd be. Nem, nem fogom helyetted megcsinálni. És nem, ne is panaszkodjatok nekem arra, hogy mi a szar. Nem is akarok beszélni róla, futni az unalomig ismert köröket. Inkább kimegyek, megnézem a tüzet.

És utána olyan jól éreztem magam. Olyan érzés volt, mint este bebújni a puha, meleg takaró alá. Otthonos, kényelmes és megnyugtató. Tovább kell gyakorolnom ezt: az odafigyelést a hencegés helyett, és az őszinte szókimondást a nyelés és pampogás helyett.

Hát így állunk most. És mellette megint csinálok valamit, de most már egyedül, vállalva a felelősséget, tanulva új szerepeket. De ez már egy másik téma.

Gondolkodik

-Kisfiam, olyan büdöset kakiltál, hogy ki kell nyitnom az ablakot!
-De akkor kint is büdös lesz!

Babanapló – 6 hó (Kismiklós)

Szia te kis Aranybogár! Mássz ki a billentyűzetemből, mert így nem tudok írni, és én magamtól bizisten nem fogok emlékezni rád, hogy milyen voltál fél éves korodban, ha nem jegyzetelek olykor. Márpedig kár lenne bármit is elfelejteni, olyan kis cukorzsák vagy. Hét és fél kiló cukor.
Ugyanis az utóbbi két hónapban csak még édesebb lettél, elnézést az ömlengésért, de ha egyszer ez van. Ma mondjuk annyi van a rovásodon, hogy korán keltettél, hatkor már nyikorogtál, felébresztve a bátyádat is, kösszépen. De azóta csodásan elvagy, ettél már jópárszor, szunnyantottál is háromszor, egy hosszabbat délelőtt, amíg futottunk.
Most délután már almát kapsz gabonapéppel, egy jó hete kezdtük ez a szilárd ételt. Először szinte személyes sértésnek vetted, hogy miféle fura ízű dolgot dugok a szádba azzal a rém furcsa eszközzel, amit kanálnak hívunk, és bosszúból szétmaszatolál mindent (úgy kapálózol, hogy képtelenség normálisan etetni), de mostanra már úgy betolod fél perc alatt a tányér pépet, mintha mindig is ezen éltél volna. Ezen kívül csak anyatejet kapsz, ezt is csak a glutén miatt, hátha számít. (A háztartási kekszes védőnői ajánlásra már kifakadtam Jónás idején.) Ennyit az élelmezésedről. Sok hiba nem lehet benne, mert kis pufi vagy.

Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy milyen kis boldog baba vagy, az eszem megáll. Napi sírás mennyiséged valahol négy és hat perc között mozog, azt hiszem. Az is csak akkor, ha késik valamiért a kaja. Azon túl alapjáraton kis kiegyensúlyozott, icergő-ficergő vagy, ha meg valaki foglalkozik veled, akkor meg nevetsz, bohóckodsz, sikítozol. Komolyan hihetetlen. Sokat vagy kézben vagy hordozóban (már a csatosat is használjuk), de legalább annyit a szőnyegen is. Ott aztán szépen eljátszol magadnak, akár egy órát is. Igazság szerint nem is játszol, hanem komoly mutatványokat hajtasz végre, csak lassan, sok ideig tart egy-egy trükk begyakorlása.
A játszószőnyeged már kinőtted, gurulva közlekedsz mindenfelé, ha pár percig nem figyelek, már az asztal alatt vagy a hifi zsinórjával játszol (itt az ideje, hogy újra baba-biztossá tegyük a lakást). A meleg napok beköszöntével a kerti pokrócon is nagyon elvagy, csak figyelni kell, hogy ne füvezz. Meg ne menj be mondjuk a kertbe. Bárhogy teszlek is le, azonnal hasra fordulsz, és rendesen kúszni ugyan nem tudsz még, de valahogy curükkolva azért mégis közlekedsz.
Mondjuk a bátyád játékaihoz. Aki felfedezte magának a féltékenységet is, mert ilyenkor visít, hogy Anya, vedd el tőle, ne egye meg! És hiába magyarázom el, hogy nem eszed meg, és hogy egy duplo sínben kárt sem tudsz tenni, akkor meg az a baja, hogy de akkor kismiklósos lesz a sín. Úgyhogy mostanában nem egyszerű a kettőtök viszonya. A múltkor meg is harapott az a kis komisz, meg történtek már hasonló turpisságok, de ezeknek igyekszünk elejét venni. És tanítom neki, hogy hogyan játszhat veled. Például szeret föléd hajolni, és gügyörészve bátorít, hogy moondjad, moondjad! – épp ahogy mi szoktuk. Meg énekelni is szokott neked. Te pedig nagyon szereted őt, mindig mosolyogsz rá, még akkor is, ha ő mostanában nem a legkedvesebb veled.

Az éjszakai alvásod továbbra is stabil, de nappal nagyon kiszámíthatatlan vagy, teljesen random módon alszol hosszra és darabszámra egyaránt. Éppenséggel nem nagyon zavar.
A vizet szereted, a medencét élvezted, esténként pedig olyan pacsálást rendezel a kiskádban, hogy fürdetés után át kell öltözni.
Most növeszted az alsó fogaidat, emiatt (gondolom) gyakrabban sírsz (mikor elkezdtem írni ezt a feljegyzést, még nem volt így), de ez sem vészes, és viszonylag könnyen orvosolható.

Az idegenekre is mosolyogsz, ha beszélnek hozzád, ezen mindenki nagyon meghatódik, és személyes sikerélményként könyveli el. Egy-egy órát voltál a babysitterrel is, azt sem bántad, jól elvoltál vele is, csak ő aggódott, hogy minden rendben van-e, hogy ilyen nyugodtan eljátszol, nem ehhez szokott.

Így rohannak el a napok, és én minden elcsomagolt babaruhát meggyászolok, mert nem tudom, hogy valaha használni fogom-e még őket, és mert annyira jó ez a kisbabás időszak. Szeretném megragadni minden pillanatát, minden göndör kacaját, babahaját, fogatlan mosolyát, főzelékes tokáját, mellkasomon elalvását. Talán nincs semmi más, ami ilyen intenzíven tanítaná az elmúlást, és ezen keresztül a pillanat megragadását. Mert minden nap egyszeri és megismételhetetlen.

Hát így állunk, kislegény. Örülünk neki nagyon, hogy vagy, és hogy ilyen jól vagy. Maradj továbbra is ilyen édes kis napsugárgyermekünk!

Csúcsteljesítmény idegből

Életem katartikus élményei mostanában szoros összefüggést mutatnak a sporttal.
Tegnap például a gyerekek úgy felcseszték estére az agyamat, hogy már fényeseket láttam, mire fél tízre végre mindkettő elaludt. És az ideggel valamit tenni kellet, úgyhogy gyorsan futócuccba bújtam, és kiviharzottam a házból. Időm nem volt sok, úgyhogy toltam neki, ami a csövön kifért. Úgy két kili után kezdtem megnyugodni. Háromnál már egész békés voltam. Négynél bizakodó, mert még mindig marha gyorsan futottam. Ötnél már újra fényeseket láttam, de immár az oxigénhiánytól. Végül 27 és fél perc alatt letoltam a szokásos távot. Öt és fél perces átlagtempóval. Ami számomra fénysebesség, alacsonyan repülés. Soha életemben nem volt még ilyen gyors 5 km-em. És ez rohadtul jó érzés.

Vasárnap meg hosszút futottam, az meg életem legszebb futása lett. Itthon megterveztem az útvonalat mindenféle jelzetlen ösvényeken, csak úgy találomra, pusztán kinéztem két csúcsot, hogy fel kéne futni rájuk. Olyan kis mezei csúcsokat, amelyekre még turistaút sem vezet. És olyan de olyan szép volt. Virágszőnyeg, ibolyaillat, óriás kopár sziklák, négykézláb mászás a durva emelkedőkön, ezer madár, sóderhegyi gerincfutás alig tíz centi széles ösvényen. Akkor meg lassú voltam mint a csiga, mert folyton megálltam fényképezni meg virágokat szagolgatni, de nagyon jó volt így.
Nem állítom, hogy nem mennék inkább valami kevéssé felfedezett, egzotikus országba, de itt és most, a jelen életkörülményeimben maximálisan értékelni tudom ezeket a csodákat is, és majdnem ugyanúgy tátom a szám egy szép panorámán, mint a Himalájában.

A sport pedig sokkal jobb anyává is tesz. Egy óra squash után birka türelemmel és fantasztikus viccességgel csinálok végig egy dupla fürdetést is egyedül.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum