A borosüvegek új élete

Ahogy ütemesen, kis szünetekkel csurog a tölcséren át a bodzaszörp az üvegekbe, erről a hangról hirtelen eszembe jut a gyermekkorom, épp így mertük, ez az a hang, érzem az illatát, a konyha melegét, a befőzésnapi hangulatot. Látom a fehér vödröt, rajta keresztben a nagy fakanál, azon lóg a függönyből vart zsák, tele gyümölccsel, csöpög a vödörbe a leve. Látom, ahogy a már lecsepegett meggy sisteregve melegszik a fazékban, látom anyu kezén a karikagyűrűt, ahogy a dzsemnek valót kavargatja. Látom a teraszon a délelőtti munka emlékét, a magokkal teli tálakat, a gyümölcsfoltokat a betonon. Hihetetlen, hogy mi minden van elraktározva az agyunkban, ami egy ilyen kis mozzanatra előtolul.
Én most csak pár üveg bodzaszörpöt rettyintek, kísérletképp, saját szakállra még sohasem csináltam. Anyu sem emlékszik már rá, hogy kell, hiába hívtam fel. Mióta kirepültünk már nemigen főz be, szörpöt egyáltalán. Talán ha ő is meghallaná ezt a hangot, akkor talán egyszeriben tudná újra ő is.
Így csak kotyvasztgatok, kóstolgatok. Aztán mikor elég jó már, mehet az üvegbe. Sokáig gondolkodtam, hogy honnan szerezhetnék szörpnek való üvegeket, már azon voltam, hogy szégyenszemre befőttesüvegeket fogok használni, mikor jött apósom zseniális ötlete, a csavaros borosüveg. És hát abból nincs hiány itthon sem, meg még ő is adott. Gyönyörű egyforma címkés üvegeket töltöttem meg, persze a címke mind leázott a dunsztolás közben, de így marad majd hely a saját feliratnak, szép grafikával, kinyomtatva, ahogy a lekvároknál is szoktam. Vagy csak simán ráfirkantom az ezüst színű sharpie-val: Bodza, 2016.

Reklámok

Már megint útra keltünk

Már épp elkezdtem magam sajnálni, hogy megint egyedül leszek a gyerekekkel, mert a férjemnek egész héten kül- és belföldi rendezvénysorozata volt kilátásba helyezve, mikor támadt egy jó ötletem: kielégítem a nagyszülők olthatatlan unoka-vágyát, és letranszportálom oda a családot. Ne de azért magammal sem akarok kiszúrni, úgyhogy gondoltam egy szokatlant, és foglaltam három éjszakára szállást Pozsonyba (Bécsbe akartam menni nosztalgiázni, vagy valami alpesi hegyre, de ezeket végül elvetettem). Kismiklós persze jött velem, mert ő még hozzám van nőve, de istenlátjalelkem, egy kis gyerek nem gyerek, legalábbis a kettőhöz képest.
Nem állítom, hogy életem legjobb utazása volt, de azért kikapcsolt. Semmit nem dolgoztam, viszont bejártam Pozsony zsebkendőnyi belvárosát (kivéve a várat, mert azt többszöri nekifutásra sem tudtam megközelíteni babakocsival), ebédeltem egy galériában (melynek mosdójában megtaláltam egy bolond osztrák nő táskáját sok pénzzel, akik később sokat hálálkodott), villamosoztam a külvárosban, meg ananászt eszegetve tévét néztem. Voltam még shoppingolni Parndorfban, ahol mindent vettem, csak órát nem, amiért indultam (még szerencse, mert a férjemtől két nap múlva kaptam egyet előszülinapra). Próbáltam libegőzni a pozsonyi Norma-fára (Kamzík), hogy megnézzem azt az óriási tévétornyot a hegy tetején, ami már az osztrákoktól is látszik. Sajnos Pozsony teljes lakossága is így döntött azon a szép szombaton, úgyhogy inkább egy másik úton mentem fel autóval. Odafent ugyanúgy tömve volt minden, úgyhogy hamar búcsút is intettem nekik, mert nekem a hegy akkor tetszik, ha (szinte) egyedül vagyok. A tévétorony amúgyis be volt zárva, elhagyatva állt egy kis út szélén. Aztán felkerestem még a szintén messziről látszó szörnyszülöttet, a Károlyfalva lakótelepet (Karlova-ves), ahol bő 32 ezer ember ér panel jellegű lakásokban. Van még nekik a Ligetfalu 105 ezer lakossal, mindez egy 400 ezres városban (érdemes a történetnek kicsit utánaolvasni, most nem írom le).
Ezután inkább természetközelibb és emberléptékűbb világra vágytam, úgyhogy Hainburgba mentem egy jó sörre és szép napra. Sajnos ebéd közben a jelenlévők mind egyetértettek abban, hogy babakocsival nem fogok tudni felmenni a várba, bármilyen túrajárgány is az enyém. Az ilyesmi viszont sajnos előhozza belőlem a csakazértist, ennek köszönhetően egy óra múlva már fentről csodáltam a panorámát. Gyönyörű, jó állapotú rom, a falak közt százszorszépes rétekkel, óriás tölgyekkel és panorámával.
Egyszer aztán ennek az útnak is vége szakadt, úgyhogy visszaautóztam a nagyobbik gyerekemhez, ahol apósék kertjében már érik a cseresznye, úgyhogy két napig szinte csak azt ettem.
Vasárnap mise helyett elmentem a természet templomába, a két gyerekkel kirándultunk, és szedtünk rengeteg bodzát meg egy kullancsot (én). A kullancsot kiszedtem, a bodzábol szörp lesz – remélem.
Most pedig folytatódnak az itthoni hétköznapok, szintén hegyekkel, csak ezek szennyesből vannak.

Lépte alatt út születik

Während wir suchen, geht er den Weg, und indem er ihn geht, entsteht der Weg unter seinen Füßen, und diese Bahn ist sein Maß.

Rámugrott ez a mondat. Dúl Antal idézi Rudolf Kassnertől, egy Hamvasról szóló írásában.
Ott ez a fordítás áll:

Amíg mi keresünk, ő járja útját, s amíg előrejut, lépte alatt út születik, és ez az út az ő mértéke.

Rágni, rágni, rágni lehet minden tagmondatát (főleg az eredetinek), két napja folyton ez van a fejemben, a hainburgi hegy tetején, a várban is ezen kérődzöm, míg hátamat az ódon falaknak vetve gyereket szoptatok.

Während wir suchen, geht er den Weg, und indem er ihn geht, entsteht der Weg unter seinen Füßen, und diese Bahn ist sein Maß.

Elmélkedés a nyilvános szoptatásról

Mikor helyzetben vagyok, sosem tudom eldönteni, hogy akkor most nyilvánosan szoptatni zavaró, ámblokk, vagy csak akkor, ha látszik is valami.
Vagyis. Ha a kisbabám megéhezik, akkor egy viszonylag távol eső padon megetethetem úgy, hogy közben egyetlen szabad bőrfelület-centi sem látszik belőle(m), de azért aki történetesen odanéz, az sejtheti, hogy mi van. Vagy el kell vonulnom egy ablaktalon, takarítószertárból átrendezett baba-mama szobába, ennek hiányában mondjuk a vécébe – mert különben zavarok.
Most én ezt nyilván nem teszem meg, vagyis ha van beülök a babaszobába, de jobban szeretem a másik megoldást, és nem is nagyon zavartatom magam, mert számomra az egész valahogy olyan természetes (lenne). Szerencsére most divat – és amúgyis nagyon szeretem – a hippis, fehér blúzokat, az alatt minden feltűnés nélkül meg lehet etetni a kisdedet, nem probléma. Csak ma, egy tágas kerthelyiség hátsó asztalánál mégis olyan érzésem volt, hogy feszegetem a társadalom határait. Nem volt ennek semmi jele, csak mintha.
Én nem vagyok nagy szoptatásos utcáravonulós aktivista, de lehet, hogy annak kellene lennem, míg természetes nem lesz, hogy a gyerekek egy jelentős része anyatejen nő fel, aminek azért anyatej a neve, mert az anyából jön. És ezt nem kell demonstrálni, nem kell mindenkinek az arcába nyomni, de dugdosni meg titkolni se kelljen már.
Az ugyanis nonszensz, hogy egyáltalán átsuhanhat a fejemen az aggodalom, pedig csak a gyerekem akarom megetetni. Dohányozni, részegen mutatkozni lehet nyilvánosan. Szoptatáshoz meg zárkózzak be egy budiba vagy egy kosztól ragadó kis lyukba – mintha drogos lennék – és tegyek úgy, mintha a gyerek egyébként a levegőtől nőne?!

Szex a kertben

Minden ágon dug valaki, négy-öt páros egyszerre. Ha csak a nevükből indulnánk ki, azt hihetnénk, hogy mind leszbikus: Katica hág Katicát.

Csodálatos látni, hogy a vegyszermentes gazdálkodás miatt lassan egyensúlyba kerül a kert: a levéltetves szilvafáinkat megtalálták a katicabogarak, már alig van rajta tetű. A kert végében sün lakik, az ágak tetején sárgarigó énekel, a komposztot a rózsabogár lárva készíti. Sajnos vakond is lakik, ami az egyensúlynak ugyan kedvez, de a gyepnek nem.
Továbbá a veteményes szélén feltűnően nitrogén-dús lehet a talaj, mert fülig ér a csalán (állítólag azt szereti, mármint a nitrogén-dúst), és ha vissza akarom tőle hódítani a területeket, akkor jaj nekem, még a kesztyű sem véd – de talán ez is csak az egyensúly, megvéd a reumától, állítólag.

Most pedig megyek, kiültetem a töméntelen sok paradicsom meg paprika meg padlizsán palántámat, had teljen meg az a kert!

Vaskapu és az Al-Duna vidéke gyerekekkel

Gyermektelen éveimben utazások előtt mindig az időjárást bújtam, hogy csak az jó legyen! Mostanában inkább azon aggódom, hogy csak az utat jól bírják a gyerekek. Az időjárás eszembe se jut. Úgyis kell vinni mindent, és úgysem lehet előre tervezni semmit. Így hát felkészülök minden eshetőségre, időjárásra, lelkiállapotra különböző megoldásokkal és programlehetőségekkel. Meglehetősen sok felkészülést igényel, de megéri.

Egy dologra nem készültem csak: a férjemre. De eztán már rá is fogok. Merthogy – főleg mióta otthon vagyok, és főleg, mióta neki is sokkal több a dolga – kicsit elcsúszott a ritmusunk. Én végre kiszabadulok otthonról, juhééé, menjünk, csináljuk, kinyílt előttem a világ. Ő meg végre nem dolgozik, juhéé, pihenjük ki magunkat. És így azért egymás agyára lehet menni. Úgyhogy legközelebb megpróbálunk hosszabb időre menni, hogy legyen idő az elején egy pihenős napra is, hogy mindketten jól járjunk. Amúgy is megéri tovább maradni, mert – nekünk, vagyis a gyerekekkel – az oda-vissza utazás a legfárasztóbb, tehát érdemes minél több napot beletenni a hajcihő közé.
Azért nagyon jó volt, mind úgy jöttünk haza (bár Kismiklós így kifejezetten nem mondta), hogy megérte, de jó, hogy elmentünk.

Kellett hozzá az is, hogy tanultunk a wellness-es hétvégéből, így pl eleve két szobás apartmant béreltem, és Jónásnak vittük az utazóágyat, és abban normálisan el lehetett altatni, sőt a második éjszakától simán egyedül elaludt a mese után, mint otthon (három pisilni kell – kakilni kell – szomjas vagyok kör után). Aztán én is sokkal lejjebb adtam az elvérásaimat (még a lenthez képest is), és megelégszem bármivel, ami aznap történik. Már nem akarok belezsúfolni ugyanannyi programot a napba, mint korábban. Boldog vagyok egy napsütötte kávézó teraszán, vagy ha feljutunk egy kis hegyre és egy sziklaszirt széléről bámulhatom a tájat. Ez nem a nagy teljesítmények ideje.

Vagyis de, az, mert két gyerekkel feljutni a hegyre, ráadásul vidáman – az teljesítmény. Eleve vinni kell még a két gyereket (bár Jónás lefelé végig egyedül jött, pedig meredek is volt, meg hosszú is, de megígértem neki, hogy kap kishátizsákot, ha már tud kirándulni, úgyhogy tudott), aztán ott van a sok esőcucc, pelenka, váltó ruha, ennivaló, víz, fényképező. A férjem vitte Jónást (14 kg + ruha + csővázas hordozó + étel-ital, ez úgy durván 20 kg), én meg Kismiklóst és a többi cuccot (9 kg + ruha + zsák + hordozó + fényképező, úgy 14 kg). A térdem pedig még mindig csak 50%-os, sántítok. Persze nem mindig kell ez a menetfelszerelés, csak ha hegyre megyünk, kirándulunk.

Voltunk a vízierőműben (hű, de román volt, már elnézést), Szerbiában (mit nekünk sorállás a határon), eldugott szerb falvacskákban (zápor után szivárvány a juhászok felett), láttuk Decebal szobrát (turisták tömkelege), a Kazán-szorosokat lentről és fentről (de szép is volt), Herkulesfürdőn sétáltunk a teljesen lerohadt egykori fürdővárosban (disznóknak gyöngyöt), Ógerlistyén a vízimalmok völgyében (kiépítettebb, mint gondoltam). Az utazást pedig odafelé Makón, hazafelé Temesváron szakítottuk meg hosszabb időre. És menet közben kiolvastam Az arany embert, csak hogy hű legyek a kulisszákhoz.

Úgyhogy ez most egy szép, élménydús, de kicsit rövid utazássá sikeredett, viszont visszakaptam a hitemet, hogy két kicsi gyerekkel is lehet, sőt érdemes utazni. És hogy a gyerekek mit szóltak ehhez? Kismiklósnak mindegy volt: vele voltunk, ez a lényeg. Jónás pedig rengeteg élményt szerzett, azóta is emlegeti.

A hangya visszaemlékszik a télre

A kertből már megettük az idei első terméseket: a retket, az újhagymát, a sóskát.
Ideje hát, hogy megemlékezzek a télről, és a mélyhűtővel szerzett tapasztalatokról.
Jelenleg harmadáig van a nagy fagyasztó szekrény, ősszel zsúfolásig tele volt. Leggyorsabban a borsó fogyott el – igaz, nem is volt sok, de az milyen volt! Utána a gyalult tök fiókja ürült ki – két hetente ettük a főzeléket, a férjem imádja. A többi dologból még mind van egy kevés. A bab és a sárgarépa kicsit túl sok volt, legalábbis eleinte azt gondoltam, de most jó hasznát veszem, Kismiklósnak abból készül a bébiétel. Meg brokkoliból, cukkiniből, paradicsompüréből – szintén mind saját. Lecsó volt még irdatlan sok, de bejött ez a tárolási módszer: paprika és paradicsom darabolva, fagyasztva. Elkészítéskor még jegesen dobjuk a hagymás-szalonnás-kolbászos alapra, majdnem olyan jó lesz, mint nyáron.
Aztán volt sok gyümölcs is: lefagyasztottam epret, málnát, meggyet, cseresznyét, mindegyikből 6-8 kilót. Eperből biot kaptam, a málna sima termelői volt (szedés után pár órával már a fagyasztóban is volt), a többit vidékről kaptuk. Hát hogy az milyen jó dolog, januárban friss gurulós málnát enni! Mivel kis gyümölcsös dobozkákban tettem el őket, nem törtek össze, így majdnemfelengedett állapotban szinte olyan volt, mint friss korában. Télen gyakran ezekkel ettük a reggeli müzlit. Ezekből nem ettük meg még mindet, mert nekem a szoptatás miatt nem ajánlott az aprómagvas, meg hát nem is tudom, mikor kapok legközelebb, lásd az eper jó része idén elfagyott.
Úgyhogy amit eltettem, az mind jó volt, mind fogyott. Könnyű volt a tél: csak kikaptam valami félig konyhakész zöldséget, hamar volt belőle az ebéd.
Ami hiányzott, az a burgonya, fehérrépa, hagyma, sütőtök, édesburgonya. Ezekből viszonylag sokat fogyasztunk, és viszonylag nehéz itt vegyszermenteshez hozzájutni. Úgyhogy idén megpróbálkozunk a krumplival (már kikelt), a vöröshagymával (gyönyörű, a fokhagymával együtt), az édesburgonyával (10 tő, vegyes színekben). Töknek – tartok tőle – már nem jut hely a kertben, pedig idén bővítettük is. De arra van jó beszerzési forrásom, nem lesz gond.

Az sem lett igaz, hogy idén kevesebbet fogok kertészkedni. Maximum annyi, hogy a két gyerek miatt gazosabb a kertem. Ami viszont baj, hogy most a térdem miatt még nem tudok guggolni, térdelni, pedig már nagyon ki kellene ültetni a palántákat, mert a paradicsomok lassan már a kilincsig érnek, a paprikák meg már kész bokrok. Elég jó helyük van, remélem, kint is bírni fogják. Aztán lesz belőlük szépen minden finomság.

Ami a lekvárokat illeti: a sárgabarack idén sem fogyott jól, abból maradt a legtöbb. Ellenben szilvának már se híre  – se hamva. Az eper is elfogyott. Némi cseresznye és meggy van még, valami kis őszibarack, meg elég sok málna. A málna valahogy nem jött be, az tiszta savanyú, ha nincs benne egy tonna cukor – márpedig ebben nincs. Jónás így is szereti. Mert én a lekvárt már úgy rakom, hogy alig van bennük édesítés. 10 % xilit vagy gyümölcscukor, maximum. De a legtöbb már csak a la nature, 100% tiszta gyümölcs. A szilva így is édes lesz, ha kellő ideig főzik. A többinek meg nem is kell az édesség, hisz mi nem is kenyérre esszük, hanem leginkább joghurtba, müzlibe. A cukros abban túl tömény. És hiába mondták odahaza, hogy kell bele a szalicil, vagy borkősav, meg a cukor, mert azok tartósítanak. Hát nekünk a melegdunszt éppen elég. Csurig töltöm az üveget, aztán mehet a párnák alá. Én is szkeptikus voltam, de vannak két éves üvegeim, és semmi bajuk, még a színük is szép. Pedig az ég világon semmi nincs bennük, csak saját maguk.

Fájó térddel Tímár Mihály nyomában

Végre egyenesbe jönnék a dolgaimmal, erre nem kitöröm a térdemet?
Olyan, mintha valami baj lenne ezzel a futással: ha versenyre mennék, beteg leszek, ha végre hetek után újra futhatok, lesérülök.
Pedig nem vagánykodtam, szépen kocorásztam csak a gyönyörű tavaszi erdőben, közben gyöngyvirágot fotóztam, őzeket néztem, meg örültem, hogy milyen szép is az élet így vasárnap reggel. Egy helyen átmásztam az erdészeti kerítés frissen megépített átjáróján, és az amúgy lezárt, érintetlen erdőben futottam, mígnem elértem a túlvégére – ahol nem volt kerítés átjáró építve. Nem is lenne ezzel az egésszel gond, másztam én már elég kerítést az erdőben, csakhogy itt a túloldalon derékig ért a friss, zöld csalán. Én meg shortban-trikóban. Úgyhogy megpróbáltam a kerítés tetejéről nem lemászni, hanem sréhen leugrani. Na le is ugrottam, aztán tíz percig meg sem tudtam szólalni a fájdalomtól, pedig segítséget akartam kérni az épp ott elmenő turistáktól, de nem jött ki hang a torkomon. Úgyhogy miután kitisztult a fejem, elkezdtem végigpörgetni a lehetőségeimet, az erdő közepén kitekert lábbal, nyüszítve üldögélve. Először is kipróbáltam, hogy talpra tudok-e állni. Tudtam. Megnéztem a térképen, hogy mennyire vagyok a településektől. Hogy el tudok-e menni odáig. Hívtam a férjemet is, de nem vette fel, a kertben dolgozott a gyerekekkel. Summa summárom, hosszú szarakodás után az lett, hogy végül elbicegtem a távolabbi faluig, szerény 4 kilométer, mi az nekem. Végülis jó volt, sántikálva tudtam közlekedni. A végére a férjemet is elértem, így nem kellett még 4 kilométert ráhúznom a hazajutáshoz.

Na de nem is ez a baj, hanem hogy azóta is fáj a térdem és sántítok. És ez még csak a kisebbik rossz. A nagyobbik az az, hogy hétvégén elutazunk, hónapokkal ezelőtt lefoglaltam a szállást Herkulesfürdőn, Romániában. És csodás, nagy túrákat terveztem a gyerekekkel a Vaskapu meg a Kazán-szorosok felett. Hát meglátjuk, így mi lesz.
Útiterveket készítek és programokat gyűjtök napsütés, eső, hisztiző gyerek, sánta feleség, félig járóképes feleség esetére. Aztán majd szemezgetünk. Addig pedig csomagolás közben ráhangolódásul Jókaitól hallgatom Az arany embert, egészen más így, hogy virtuálisan már bebarangoltam a térséget, és nemsokára élőben is látni fogom.
Apropó csomagolás: még a saját útjaimra sem szerettem a cuccolást, pedig semmi volt a mostanihoz képest, mikor négy emberre, két gyerekre kell pakolni, előkétől babakocsin át popsitörlőig minden szart.
De sebaj, újra utazunk, már nagyon hiányzott!

Vezetés

Vannak félelmek, amelyekkel egyszer szembe kell nézni. Ehhez persze az is kell, hogy tudjuk, hogy felismerjük, hogy mik a félelmeink.
Az utóbbi egy évben többen is mondták nekem, hogy vezető egyéniség vagyok, feladatom a vezetés, vezetnem kell. Ezeket akkor mind ellegyintettem, hogy ugyan, de csak szöget ütöttek a fejemben, és rágtam sokáig, mígnem egy szép tavaszi napon, babakocsis futás közben a húgommal beszélgetve végre megfogalmaztam: én valójában félek a vezetéstől. Nem úgy, mint más, aki eleve nem vezető alkat, hanem úgy, mint aki fél a kudarctól. Mert ugyan mindig azt hangoztattam, hogy én nem akarok vezető lenni, én olyan állást szeretnék, ahol önálló vagyok, de csak a saját munkámért vagyok felelős, és szépen eldolgozgathatok. És így is gondoltam. De emellett – a partvonalról bekiabálva – mindig meg voltam győződve arról, hogy én jobban csinálnám, mint a vezetők. És ez így nagyon kényelmes dolog: véleményt nyilvánítani, kritizálni, tanácsolni, okoskodni, kioktatni – és nem csinálni (mint akinek nincs jogsija, de az anyósülésről mindent jobban tud). És sok mindent tényleg jobban tudok, de mégsem vettem fel a kesztyűt, hogy itt vagyok, megpróbálom, csinálom. Vállalom, hogy a sok okosságom ellenére nagyokat fogok bukni, elrontom, elszúrom, nem jól csinálom – de vállalom a felelősséget, és megtanulom, egyre jobb leszek, majd végül tényleg jól csinálom. Mert ezt kellett volna tennem.
Ebben részint a szüleim is hibásak, mert az ő szemükben a szerénység, az alázat és a szegénység voltak az erények, és se a vezetőkkel, se a gazdagokkal nem tudtak mit kezdeni, az valahogy a büszkeséggel és a gőggel volt rokon, fölösleges teher a mennyek országába vezető úton. És egy kicsit ilyen a mai társadalom is: a vezetők és a gazdagok mind egy kicsit gyanúsak. De mi van, ha tényleg ez a feladatom? Ha tényleg ebből fogok tudni tanulni, tovább fejlődni? Ha tényleg felvállalok valamit, hogy értek hozzá, és csinálni akarom? Nem büszkeségből, hanem éppen alázatból, vállalásból.
Idáig jutottam el gondolatban. És noha továbbra is az anyaság most a fő feladatom, de az elmémet már kinyitottam.

Aztán jött a lakóközösségünkben egy közös nyavalygási fázis, hogy hogy le van pukkanva a játszótér, és kéne csinálni valamit, és megint folytak szét cselekvés nélkül a dolgok, mindenki akarja, de senki nem kezdi el. És akkor azt mondtam, hogy tessék, itt az első feladat. Vállald fel, állj az élére, irányítsd, csináld – ahelyett, hogy csak állnál megint a szélén, és utólag okoskodnál, hogy ezt nem is így kellett volna. Kicsi dolog, de kezdésnek épp jó. Úgyhogy nekiálltam, összefogtam a háromszáz emberből az érdeklődőket, és álmodtam egy nagyot. Gyűjtöttünk, és rengeteg pénz összejött. Technológiát tanultam, kalkulációkat készítettem, embereket delegáltam, munkanapot szerveztem, felelősöket jelöltem ki, tájékoztattam a lakosságot, még a tévének is nyilatkoztam.
És szembesültem egy csomó problémával: mérgező lazúrok, okoskodó emberek, rossz időjárás, akadékoskodó lakók, alulkalkuláció, lankadó lelkesedés, és így tovább. Hetek óta dolgozom, de még nem vagyunk kész, bár már látszik a vége. És jó lett, jó volt, tényleg rengeteget tanultam magamról és másokról is, egészen más oldalukról ismertem meg az embereket, még új barátokra is leltem. Tanultam műszaki dolgokat, tanultam, hogy hol mondjak nemet és hol legyek rugalmas, tanultam, hogy hogy mondjak ellent úgy, hogy ne bántsam meg a másikat. Tanultam nagyvonalúnak lenni és a meghúzni a gatyaszíjat is. Tanultam alternatívákat keresni, tanultam az embereket hagyni kibontakozni. Tanultam dicsérni és meglátni, hogy kinek mi az erőssége. Tanultam motiválni és mikrofonba beszélni. Tanultam nem haragudni, amikor nagyon szerettem volna. Tanultam csapatot építeni, pénzt elfogadni, közpénzzel bánni, nem megsértődni. És legfőképpen alázatot.

Úgyhogy nem készülök továbbra sem vezérigazgatóságra, de a jövőben sokkal több mindenbe fogok beleállni, akár vezetőként, felelősként is. És a feladatok majd jönnek, ha nyitott vagyok rájuk. Most épp egy sokkal nagyobb lehetőség áll előttem, amiben mindenképp részt fogok venni, de itt már mérlegelnem kell a szabadidőmet és a családom érdekeit is, mert napi többórás tevékenységet még nem tudok elvállalni, bár nagy a kísértés.

Babanapló – 3. év

Kedves Drága Nagyfiam! Három éves lettél, alig tudom elhinni, 100 centi vagy, humorod van, elképzelésed az életről, magyarázatod a világ dolgaira, felemelsz és odébb viszel egy akkora doboz legót, mint te magad. Pedig te még mindig az én kicsi babám vagy. Ma meg is mutattam neked a kórházat, ahol születtél, és elmeséltem az orgonát is, amit a kórház kertjében szagolgattam, amely azalatt nyílt ki, míg megszülettél. És amíg én orgonát szagolgattam, te kis békaként feküdtél meztelenül a kék fényben, én pedig próbáltam szokni a gondolatot, hogy anya lettem, és te vagy az én csöpp kicsi fiam.

Ma bementünk a városba, Budapestre, csak mi ketten, anya-fia programot csinálni. Kipróbáltunk mindenféle járművet és ettünk burritot és voltunk a könyvfesztiválon. Végigelemezted, hogy a troli már biztos nagyon öreg, mert nagyon zörög, már rosszak lehetnek benne a tömítések. Hogy a kék jelzőlámpa a villamosnak szól. Közölted a pincérlánnyal, hogy már nagyobb várod az ennivalót, mert szörnyen éhes vagy. A buszon a dízelmotorokról értekeztünk. A könyvfesztiválon haza akartad vinni a Pagony kiadó összes könyvét (végül kettőt választottuk). A standok között bújócskázni akartál. A vécében állva pisiltél. A járművezetőknek mind hangos sziával köszöntél. Vitetted magad már nagyon fáradt vagy felkiáltással, és közben azt játszottad, hogy Kismiklós vagy. És puszilgattál, hogy Anya, én annyira szeretlek tégedet. De ami a legszuperebb, hogy egyetlen balhé sem volt egész délután.

Mert itthon ez meglehetősen gyakori. Tudom, hogy ez is csak egy fázis, egy időszak, és ez is elmúlik, mint minden más is, de az utóbbi hetekben eléggé próbára teszed a türelmemet. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ez is hozzátartozik az igazsághoz, nem csak a sok szép és jó, amit folyton mesélek rólad.
A bajoknak három forrása van: mást akarsz, mint amit lehetne. Fürdés, sétálás, evés, rajzolás – bármi helyett. Egyik percben még ezt akarod, másikban azt. És ha nem lehet, akkor mérges leszel. Vagy jobb esetben szomorú. A másik, ha bármi kudarc ér vagy bárki beleavatkozik (véletlen) a tevékenységedbe, vagy beleszól abba. És ezt nagyon durván nyomod. Ha legózol (duplo), és egy kocka nem pattan a helyére, lerontod az egész várat. Ha megmutatom, hogy fordítva kell fogni a kiszúrót, akkor inkább elmegy a kedved a gyurmázástól, és ledobálod mindet a földre. Ilyenkor dühös leszel, és nem is lehet lecsillapítani semmivel, még öleléssel sem. A harmadik pedig az öcséd. Aki egyébként minden ellene irányuló támadás ellenére imád téged, és ahogy meglát, füléig szalad a vigyor az arcán. Te az első fél évben egész jól elvoltál vele, nem volt sok gond. Mostanában viszont elkezdted bántani. Nem is neki akarsz ártani, inkább csak frusztrációt levezetni, mindenesetre cseppet sem bánsz szépen vele. Persze ölelgeted meg szeretgeted is, de olykor csak úgy odaütsz, vagy megszorítod a lábát, vagy ráfekszel, meg ilyenek. Na ezekre én mindig borzasztóan kiakadok, érthető módon, hisz féltem Kismiklós testi épségét. De már próbáltam a nem kiakadást is. Igazából próbáltam én már mindent, amit lehet, meg amit az okosok írnak, de nem sok sikerrel. Egyszerűen sok benned a temperamentum, a frusztráció, az energia, a tenni vágyás utáni csalódás. Néhány hete tart ez csak (mióta Kismiklós képes önálló helyváltoztatásra, és eléri a játékaidat is), és remélem, hogy nem sokáig (állítólag öt éves korra elmúlik, úristen addig mi lesz). Ilyenkor az a legnagyobb baj, hogy én nem vagyok elég türelmes. Hogy sokszor tudom, hogy hogy kellene reagálni, de egyszerűen nem bírom cérnával, és előbb-utóbb elszakad. Sőt, azt veszem észre, hogy direkt azért és addig csinálod, amíg el nem szakad az a cérna – épp ezt akarod kiprovokálni. Ezért bántod Kismiklóst is, mert tudod, hogy arra ugrok. És ha ugrok, akkor végre van okod egy jót sírni, mintha ez lenne a cél, hogy ezzel a sírással és a “büntetéssel” (pl. menj be a szobádba) végre megkönnyebbülj. Aztán a héten olvastam is erről egy cikket, állítólag ez tényleg így van, jól gondoltam. Szóval borzasztó nehéz jó szülőnek, jó embernek lennem mostanában.

Na de ezektől eltekintve nagyon jó gyerek is vagy, és nagyon büszke vagyok rád. Szombaton például egész nap kint voltunk a közösségi játszóteret felújítani, és olyan voltál, mint egy kisangyal. Olyan profin gereblyézel, mint a felnőttek. Egy-egy emberhez odaszegődtél, és segítettél szerszámokat hozni vinni, hosszasan elbeszélgettél a felnőttekkel, tudtad, hogy mi a veszélyes, mit szabad és mit nem. Megjegyezted, hogy melyik a poharad, és önállóan töltöttél magadnak a csavaros másfél literes vizesüvegből, ha megszomjaztál. Mikor épp voltak lent gyerekek is, velük is szépen eljátszottál. (Már elkezdődött az együtt játszás is, nagyon jó nézni!). Mindenki odáig volt, hogy milyen jó és ügyes vagy.
Ma együtt főztük az ebédet is, megpucoltad a hagymát, és kevergetted, amikor pirítottam. A konyhai jártasságod is figyelemre méltó. Már nem kell félnem, hogy oda nyúlsz, ahol forró, vagy hogy a késekkel fogsz babrálni. Viszont segítesz mindent keverni, dagasztani, nyújtani, szaggatni, mosni.
Ugyanígy takarításnál is. Egyedül kihozod a porszívót és felporszívózol. Kisseprűvel profin rásepred a kislapátra a szemetet. Vizes ronggyal letörölsz mindent, hogy szép tiszta legyen.
Ha a kertben vagyunk, akkor sincs egy centi baj sem. Dolgozgatsz velünk vagy mellettünk. Szereted ugyanazt csinálni, mint mi, de ha elunod, akkor mész motorozni vagy homokozni. Már ismered a kerti zöldségeket és a gyümölcsfákat. Tudod, hogy hogy alakul ki és érik be a termés. Nem félsz semmi “gusztustalan” dologtól: százlábúakat fogdosol, mazsolázod a komposztból a pondrókat, elemzed a bogarakat.

Ami a kinti játékokat illeti még: még mindig szeretsz motorozni, de már nagyon ügyesen száguldozol a futóbiciklivel is. Már csak a nagyfiús laphintát használod, nagyon meg kell lökni, és kicsit hajtod is magad. Elővettük a rollert, és azon is tudtál menni. Mindenféle mászókára és nagy csúszdára felmászol, amihez elég magas vagy, és jól mész át az egyensúlyozós játékokon is. Fociban is ügyes vagy, labda dobásban inkább közepes (az irányítás), az elkapás még elég gyér.

Bent a rajzolás, gyurmázás, festés, kirakózás még mindig nagy sláger. Új kedvenced a szájharmonika. A meséket is nagyon szereted, és ha egyet megkedvelsz, akkor rendre ugyanazt kéred (csak én unom  meg, azért vettünk ma is új könyveket). Így aztán néhány nap alatt kívülről megtanulod őket. Szeretsz még dekor tapasszal ragasztgatni, és majd elfelejtettem, profi ollóhasználó lettél. Reklámújságokból vágsz ki nekünk ajándékokat, meg apró miszligeket. Szerencsére utána (kérésre) fel is sepred.
Szülinapodra csavaros-szerelős játékot vettem neked, és kitűnő választásnak bizonyult, mert nagyon szereted, sokat és önállóan is játszol vele, el is pakolod magad után (hogy Kismiklós ne kaparinthassa meg). Sőt már instruálsz is: anya, húzzad, ne feszítsed!

A tornamutatványaid szédítőek, de biztonsággal hajtod végre őket. Felmászol a három fiókos Malm komód tetejére (fellépő vagy segítség nélkül), onnan kinyitod az ablakot, és kiteszed az állataidat levegőzni. Felpakolod a könyveket a legfelső polcra úgy, hogy könyvvel a kezedben felállsz a radiátorra, onnan meg a könyvespolc második meg harmadik fokára (szerencsére épp alatta van a tornázós matrac). Lemászol a pelenkázóasztal tetejéről, a kádba ki-be, sorolhatnám még. Csak kis részét tiltom (csak ami tényleg veszélyes vagy nagy rendetlenséggel jár), a többinél az a célom, hogy biztonságosan tudd csinálni.

Na, azt el is felejtettem mondani, ami a nagy újság: szobatiszta vagy, most már hivatalosan, éjjel és nappal is.
Márciusban kezdtük, előtte sokat meséltem neked erről meg beszélgettünk, készültünk. Aztán egy szép hétfői napon kaptál a pelenka helyett egy szép repülős alsónadrágot. Ami fél óra múlva pisis is lett. Pedig szóltál, csak már későn. Azt hiszem, még egy ilyen eset volt, de onnantól már ment is a bilibe pisilés. A kakilás bajosabb volt: ugyan csak 1-2 alkalommal sikerült a nadrágba, de rászoktál arra, hogy éjjel / este kakilsz, amikor pelnka van rajtad. Idővel javult a helyzet (egy hónapig jutalmazás és örömujjongás volt minden szilárd széklet bilibe tolása után), de néha még mindig megtartottad éjszakára. Úgyhogy a három éves szülinapodon elvettem az éjszakai pelenkát is. Meg az esti tejet ugye. Ezt egy kicsit nehezményezted, de megbeszéltük, hogy már olyan nagy fiú vagy, hogy tudsz a csavaros játékkal is játszani, és hogy a tej helyett cserébe két mesét is olvasunk este. Éjjel egyszer csurgattál be, de áttettük a kakilós jutalmazást éjszakai száraz pizsamás jutalmazássá, meg megbeszéltük, hogy éjjelre be kell csukni a fütyit, miegymás, és azóta ez is meg, már rutin szerűen.
Szóval tavaly próbáltam a szobatisztaságot, de akkor még korán volt, nyűglődés. Most meg felkészültem minden rosszra, pedig két nap alatt megtanultad, azóta már egyedül mész, intézed a dolgod, csak a kakilás után kell még segíteni. Szóval tök ügyes vagy!

A beszéded rengeteget fejlődik még most is, folyamatosan. A hétköznapi nyelvet már magas fokon beszéled, de a szakterületek kifejezései még ismeretlenek számodra. Nagyon szívesen beszélgetsz idegenekkel is, a vendégeinknek annyit magyarázol, hogy én alig jutok szóhoz. Mindig van egy-egy felkapott kifejezésed, most éppen a persze, igen helyett is ezt válaszolod, vicces vagy. Jónás, kérsz vacsorát? Peesze. Jónás, jó hogy itt volt a mama? Peesze. A viccesebb mondásaidat felírom néha, de tulajdonképpen minden napra jut valami.
Használod a versekből, dalokból tanult szavakat, szófordulatokat is. A családi napköziben rengeteg dalt tanítanak nektek, vagyis nem is tanítanak, hanem csak hallgatjátok meg táncoltok, és megtanulod. Szereted őket énekelgetni is.

Innen jut eszembe, hogy mostanra megvolt az első anyáknapi ünnepség is, és nagyon édes volt. Nem is ünnepség volt, hanem ahogy mentem érted, behívtatok egy belső szobába, hol leültettetek a fotelbe, és a bölcsis nénivel együtt elmeségtétek, hogy ezt a virághagymát még hónapokkal ezelőtt ültettétek, és hoy locsolgattad naponta. És készítettetek egy képkeretet is karton papírból, benne egy fénykép, ami pár hete készült a bölcsi udvarán. Volt vers meg dal is, de igazából az volt a legszebb benne, hogy személyes volt, és az, hogy mennyit készültetek rá – ezért az egészért nagyon hálás vagyok a bölcsis néninek. Igazság szerint sajnálom, hogy szeptemberben el kell jönnöd – jó lenne, ha lenne ilyen óvoda. Öten-hatan vagytok csak, és tényleg olyan az egész, mint egy kis család, nagymamával – nagypapával. Igaz, hogy nem nagyon tudnám kifizetni egy egész hónapra, de hát nem is állunk ilyen döntési helyzet előtt, mert nem ovi. Úgyhogy szeptembertől még nagyobb közösségbe fogsz járni. És azzal aztán végleg lezárul a kisbaba, pici gyerek kor.

Kisfiam. Kívánom neked, hogy tanuld meg kezelni az érzelmeidet, hogy éld meg őket, de ha kell, tudj rajtuk uralkodni is. Kívánom, hogy tanuld meg elfogadni a kudarcokat, és kitartani addig, míg nem sikerül. Vagy épp segítséget kérni, esetleg feladni. Kívánom, hogy maradj ilyen nyitott és bátor ember. Kívánom, hogy őrizd meg a a megismerni- és tanulni akarásod. Hogy tudj ugyanilyen tisztán szeretetet adni és elfogadni mint most. És hogy mindig így csillogjon a szemed, ezzel az élettel-teliséggel.
Nagyon szeretlek!

 

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum