Fájó térddel Tímár Mihály nyomában

Végre egyenesbe jönnék a dolgaimmal, erre nem kitöröm a térdemet?
Olyan, mintha valami baj lenne ezzel a futással: ha versenyre mennék, beteg leszek, ha végre hetek után újra futhatok, lesérülök.
Pedig nem vagánykodtam, szépen kocorásztam csak a gyönyörű tavaszi erdőben, közben gyöngyvirágot fotóztam, őzeket néztem, meg örültem, hogy milyen szép is az élet így vasárnap reggel. Egy helyen átmásztam az erdészeti kerítés frissen megépített átjáróján, és az amúgy lezárt, érintetlen erdőben futottam, mígnem elértem a túlvégére – ahol nem volt kerítés átjáró építve. Nem is lenne ezzel az egésszel gond, másztam én már elég kerítést az erdőben, csakhogy itt a túloldalon derékig ért a friss, zöld csalán. Én meg shortban-trikóban. Úgyhogy megpróbáltam a kerítés tetejéről nem lemászni, hanem sréhen leugrani. Na le is ugrottam, aztán tíz percig meg sem tudtam szólalni a fájdalomtól, pedig segítséget akartam kérni az épp ott elmenő turistáktól, de nem jött ki hang a torkomon. Úgyhogy miután kitisztult a fejem, elkezdtem végigpörgetni a lehetőségeimet, az erdő közepén kitekert lábbal, nyüszítve üldögélve. Először is kipróbáltam, hogy talpra tudok-e állni. Tudtam. Megnéztem a térképen, hogy mennyire vagyok a településektől. Hogy el tudok-e menni odáig. Hívtam a férjemet is, de nem vette fel, a kertben dolgozott a gyerekekkel. Summa summárom, hosszú szarakodás után az lett, hogy végül elbicegtem a távolabbi faluig, szerény 4 kilométer, mi az nekem. Végülis jó volt, sántikálva tudtam közlekedni. A végére a férjemet is elértem, így nem kellett még 4 kilométert ráhúznom a hazajutáshoz.

Na de nem is ez a baj, hanem hogy azóta is fáj a térdem és sántítok. És ez még csak a kisebbik rossz. A nagyobbik az az, hogy hétvégén elutazunk, hónapokkal ezelőtt lefoglaltam a szállást Herkulesfürdőn, Romániában. És csodás, nagy túrákat terveztem a gyerekekkel a Vaskapu meg a Kazán-szorosok felett. Hát meglátjuk, így mi lesz.
Útiterveket készítek és programokat gyűjtök napsütés, eső, hisztiző gyerek, sánta feleség, félig járóképes feleség esetére. Aztán majd szemezgetünk. Addig pedig csomagolás közben ráhangolódásul Jókaitól hallgatom Az arany embert, egészen más így, hogy virtuálisan már bebarangoltam a térséget, és nemsokára élőben is látni fogom.
Apropó csomagolás: még a saját útjaimra sem szerettem a cuccolást, pedig semmi volt a mostanihoz képest, mikor négy emberre, két gyerekre kell pakolni, előkétől babakocsin át popsitörlőig minden szart.
De sebaj, újra utazunk, már nagyon hiányzott!

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum