Medence meg Kemence. És a többi.

Még bele se melegedtem, máris elszaladt a június. Félek, hogy ez lesz az egész nyárral is: mire észbe kapok, már el is múlik.

A kertben már föltéptem a borsót (ami idén nem lett kukacos, ellenben egyik napról a másikra eltűnt, én nem tudom mi történt, hétfőn még harsogva-ropogva virított, szerdára meg már csak a sárgára aszott szárak voltak, az öntözés ellenére). A hagyma már megfeküdt, az eper leérett, de a többi növény még várat magára: noha óriásiak, a termés még nem érett rajtuk.

A héten felállítottam a medencét is, harminc fokban cipeltem előre-hátra a komplett kerti bútort, mert nem tudtam eldönteni, hogy minek hol legyen a helye. Aztán felszögeltem a pergolára az árnyékolót, és mikor délben végre beleereszkedtünk a csaphideg vízbe, akkor egyszeriben megérkezett számomra is a nyár.

A játszótér projektet is befejeztem, tegnap a férjemmel felszereltük a napvitorlát, ütős lett. Azt mondja, büszke rám, hogy így végigvittem, én meg rá, hogy végig segített, nélküle nem tudtam volna. Hiába, minden sikeres nő mögött áll egy férfi.

Aztán szerveztem még Kemencére családos hétvégét is. A kis faházakból álló tábort még tavaly néztem ki, hogy oda egyszer el kellene menni. És örülök, hogy az egyszer nem egyszer maradt, hanem megvalósítottam, és hat kisgyerekes családnak leszerveztem a háromnapos bulit. És mikor a kisvonatozás után a hegyek közt megbúvó strandon végre tényleg belemerültem a jéghideg vízbe (úgy látom, ez egy ilyen merülős poszt lesz), akkor elfogott az az emelkedett, kebelfeszítő jóérzés, hogy igen, végre, megcsináltam, itt vagyunk. Korábban az ilyen jellegű céljaim inkább másik földrészek országaihoz kötődtek, hogy igen, végre, Nepál, itt vagyunk – ehhez képest Kemence kismiska, de nem ez a lényeg. Nem a cél tárgya a lényeg, hanem a cél, az út és a megvalósítás – bármi is legyen az. Egyébként is, nagyon jó volt esténként tűzön főzni, gitározni, borozni.

Itt találkoztam azzal a három gyerekes családdal, akik tulajdonképpen a barátaink, de családként még nem sokszor találkoztam velük. Három nagyobbacska gyerekük van, a legkisebb alig idősebb Jónásnál. És azt kell mondjam, hogy tetszett, amit láttam. Sőt, mit tetszett – rajongtam.
Valószínűleg elég beképzelt vagyok, mert kevés emberről, nőről tudom azt mondani, hogy a példaképem. Ok, majdnem mindenkitől lehet és tudok tanulni valamit, de konkrét példaképekkel meglehetősen ritkán találkozom. Na ők azok voltak, a csaj is. Képzeld el, ott zsizseg meg nyüzsög egy csomó 1-2 gyerekes család, mindenki tiszta ideg, hogy valahogy 10 órára, a vonat indulására elkészüljön. A csaj pedig fekszik a napon a hintában és olvas. Érted? Olvas. Három gyereke van, és mind kész. Este a gyerekeivel focizik, vagy a férjével énekel. Látszik, hogy szeretik egymást, a tizenöt együtt töltött év után is. Hétköznap felváltva csinálnak minden félét: a csaj lovagol, aerobikra jár, biciklizik, görkorizik, ja és mellette dolgozik, és szereti a munkáját. A srác stúdiót rendezett be, gitározik, mittudomén mit csinál még. De van közös színházbérletük és esti programjaik is. A gyerekeik okosak, viccesek, szimpatikusak. Komolyan, én nem is értem. Nyilván nekik is vannak problémáik, amelyekbe nem látok bele, de a három nap alatt mindenkinél láttam egy csomó feszültséget, náluk nem. Úgyhogy van remény. Van cél, és el is tudom hinni, hogy így is lehet. A legfontosabb talán az, hogy engedd el, és játssz.

Itt történt, hogy megnéztük az izlandi meccset is (miközben bográcsos spagettit főztem). Mi amúgy nem nézünk focit, de ez nyilván kivétel volt, laptopról ment a közvetítés. Tegnap már a saját kertünkbe szerveztük a meccsnézést. Spontán ötlettől vezérelve megpróbáltuk kivetíteni a házfalra, és állat jó esti program lett belőle: nyári esten kertben mozizós, sörözős, beszélgetős. El is határoztuk, hogy nyáresti filmklubot szervezünk a barátainknak. Bár a film választás nem lesz könnyű, én és a férjem egészen mást nézetnénk meg velük. Ő inkább valami titkos összeesküvéses dokumentumfilmet, én valami művészfilmet, amiről lehet utána beszélgetni. Az emberek meg lehet, hogy csak egy sima lövöldözős -búfelejtős darabra vágynak. Szóval ezen még dolgozni kell. Legutóbb a lányokkal a Liza, a rókatündért nézettem meg, hát nem mindenkinek tetszett, de ez benne van a pakliban.

Ma pedig újra csomagolok. A húgom szólt, hogy a héten nem dolgozik, nem akarnék-e valahová elmenni a gyerekekkel, segít meg szívesen csatlakozik. Először fura volt a gondolat, hogy a férjem nélkül menjek nyaralni, de aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet. Egyrészt ha már úgyis a gyerekeket pásztorolom egész nap, legalább tegyem azt valami szép helyen. Másrészt szegény férjem is eléggé le van terhelve, mire hazaér, addigra itthon is szükség van rá, kevés a lazítani való ideje – neki is (mondjuk szerencse, hogy imádja a kerti munkát, így Jónással együtt szoktak dolgozgatni, ami négy légy egy csapásra: ő kikapcsolódik a munkájából, rólam leveszi a teher felét, kiváló apa-fia program, és a munka is el van végezve). Na szóval, így nyugisabbak lesznek az ő estéi is, elmehet a haverjaival sörözni, vagy mitudomén. Mi meg négy napig a Balatonon múlatjuk az időt.

Képzeletemben szerepel a hajnali vagy esti Balaton-parti futás is, ám a térdem még mindig nem az igazi, legutóbb jó egy hete próbáltam. Helyette mostanában inkább Péntek Enikőre tornázok itthon, hogy legalább valami legyen, ha már a futás és a squash kiesett. Ha Jónás is jelen van ilyenkor, akkor ő is tornázik, cukorfalat. Meg beszól, érted, körönként van egy perc plank, és ha hamarabb összerogyok, akkor rámszól, hogy anya, anya, a néni még csinálja, csináld te is. Kössz.

A gyerekekről majd egy másik alkalommal, már így is hosszúra eresztettem. Igazából csak azért írok, hogy addig se kelljen pakolnom. Utálok pakolni.

Szabadság II.

Tavaly írtam már a szabadságról, és most is ez jutott eszembe Dragomán György esszéje után.

szerintem az a lényeg, hogy valahogy úgy kell csinálni, hogy ne bánj meg semmit, mert ha van mit megbánni, akkor vagy megtörtént, aminek nem kellett volna, vagy nem történt meg, aminek meg kellett volna. Ha van mit megbánni, akkor vagy hűtlen lettél, vagy boldogtalan vagy, és szerintem egyikből következik a másik. A fő, hogy mindig tudd, hogy mi a helyzet és ki kivel van, meg azt is, hogy te kivel vagy, meg kivel nem. Viszont másoknak ehhez nulla köze, azért is mondtam az elején, hogy inkább ne mondd el. Nekem se, neki se. Ne mondd el senkinek.
Hogy neki mért ne? Azért, mert a hűség a látszat ellenére nem páros mérkőzés. Az magányos sport, olyan mint a hosszútávfutás, nem adok-kapok. Nem hozzá vagy hűséges, hanem magadhoz, nem neki fogadtad meg, hanem magadnak. Te tudod egyedül, mit bírsz és mennyit bírsz, és ehhez tényleg nincs köze senki másnak. Nem, még neki se. Itt nincsenek se rekordok, se helyezések, egyedül te tudod az eredményt is. Ez nem skalpvadászat, és nem is negatív skalpvadászat. Ha elmondod neki, akkor igazából zsarolni próbálod a hűségeddel, márpedig ha a dolog működik, akkor erre semmi szükség. Ha meg nem működik, akkor meg már úgy is mindegy, ha mártírkodsz, azzal úgysem érsz már semmit.

Ne fuss az erdőben!

Ma a Dera-szurdokban kirándultunk a tesómmal meg a két gyerekkel, és Jónás a múltkori, Vaskapunál tett kirándulás sikerein annyira felbuzdult, hogy le se lehetett lőni, konkrétan végigfutottunk oda meg vissza, rimánkodni kellett neki, hogy legalább várjon meg, pedig mentünk úgy 4 kilométert. Mikor már aggódni kezdtem a testi épsége miatt, elkezdtem neki magyarázni az élet nagy igazságait, ahogy én is a szüleimtől hallottam, miszerint az erdőben nem futunk, hanem a lábunk elé nézünk és gyaloglunk, de aztán ahogy kimondtam, rájöttem, hogy mekkora marhaság ez, minek mondok ilyet, mikor minden hétvégén futni járok (járnék) az erdőbe. Úgyhogy revidiáltam, és azt mondtam csak, hogy a köves részeken figyeljen, meg használja a kezét (mármint ha nagy a lépés), ilyesmik. Mindezt úgy, hogy a hordozóból kukucskáló Kismiklóssal kocogtam mellette, míg ő tepert a kis lábain, hogy nézd, anya, milyen nagyon gyors vagyok, nézd, ott a következő jelzés, kék sáv, majd én mutatom az utat, nem tévedünk el.

Egyébként jó is, hogy így van, mert legújabb tervek szerint Szlovákia-Lengyelország-Csehország körutat tervezünk a nyárra (már ha lenne rá időm), tengerpart nélkül, de sok kirándulással.
De mindenekelőtt be kell váltanom neki az ígéretem és venni neki egy kis hátizsákot.

Nemi szerepek a garázsban

Mostanában nagyon sok szó esik a nők helyzetéről a világban, a társadalomban. Közszereplők szégyelnivaló kijelentéseit boncolgatjuk, de a probléma gyökere nem itt van, hanem a családban. A garázsban.

Hétvégén gyerek szülinapi partyra voltunk hivatalosak baráti párhoz. Mivel rossz idő volt, a kerti party meghiúsult, be voltunk zárva a házba, ahol rövid időn belül kialakult a ricsajos ovoda hangulat. Miközben terelgettem a gyerekeimet (ne vedd el a játékát, ne mássz fel oda, ne rágd a zsinórt, stb), meg tettem némi kísérletet a felnőttekkel való beszélgetésre, azt vettem észre, hogy a férfiak eltűntek. Először kint láttam őket a sörpadokat cipelni (gondoltam, készülnek a napsütésre), de aztán nyomuk veszett. Némi nyomozás után megtaláltam őket a garázsban, ahol a felállított asztalok mellett vidáman fröccsözgettek. Mert bent olyan zsivaj van. Hát azt hittem, menten eldobom az agyam! (Férjem mentségére legyen mondva, hogy ő egyedül kivitte magával legalább az egyik gyereket). Mégpedig két okból is: egyrészt, hogy a férfiak ilyen módon kivonták magukat a felelősségből, és meg sem fordult a fejükben, hogy besegítsenek a feleségeiknek, neadjisten őket küldjék ki egy kicsit beszélgetni, ha már egyszer egész héten a kölkökkel vannak), másrészt azon, hogy a jelenlévő nők ezt elfogadták, belenyugodtak, kicsit pampogtak, aztán ment tovább a melyik oviba megy a gyerek / miért nem alszik éjszaka téma.
Nem tudom, kelle-e ezt tovább boncolgatnom. De (ebben a társaságban legalábbis) ez a mindennapos. A férjemet rendszeresen hívják hétvégi fiús programokra, és számukra evidens, hogy én majd a gyerekekkel ülök itthon, vagy elmegyek velük valami falusi barkácsolós – ugrálóváras mulatságba. És hogy ez rendjén van így. És mondom, a nők ezt elfogadják. Hétvégente az ovis lányaik rsg fallépéseire meg babazsúrokba járnak.
Na mármost ha mi nők (anyák?) ilyenek vagyunk, hogy ez így jó, akkor nem kell ezt a feminizmus témát erőltetni, mert álságos. De ha meg nem jó, miért nem teszünk, tesznek valamit? Miért nem mondják azt, hogy nem, miért nem beszélgetnek erről otthon?
Vagy ha nem így lenne a köztudatban, akkor az egyének is mások lennének? Akkor elhinnék ők is, hogy lehet másként? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Én szerencsés vagyok, mert a férjem is hasonlóan gondolkodik, mint én, és őt is bosszantja a férfiak hozzáállása. Természetesen vannak külön programjaink, időnként ő is elmegy a haverjaival meg én is (néha az ő haverjaival), főleg hogy ritkán tudunk gyermekmentes időt szervezni, amikor egyszerre érünk rá. De azért az a normális, hogy együtt töltjük a hétvégéket, és olyan programokat találunk ki, amit mindannyian élvezünk.
Ami még érdekes, hogy a férjem olykor engem küld el a fiús programokra, és én galád módon néha el is megyek, így kerültem anno a squash csapatba is. És azt tapasztalom, hogy ha én másként állok a fiúkhoz, akkor ők is másként hozzám. Nem (annyira) néznek szülőgépnek, anyarobotnak, és sokat beszélgetünk mindenféle közös témáról. Itt jut eszembe, a többi feleség alig – vagy szinte soha – nem beszélget a férjemmel, vagy csak olyankor, amikor ő odaül hozzánk és elkezdi kérdezgetni őket.

Szóval nem tudom, hogy van ez. Nyilván nem reprezentatív a felmérés, csupán négy házaspár kiragadott példája, nekünk is vannak másféle barátaink. De biztos rengeteg ilyen van még. Úgyhogy egyenjogúság meg nemi szerepek kérdéskörben jó lenne szétnézni a házunk táján meg saját magunkban is.

Szedtük magunk

Ugyan megfogadtam, hogy idén nem fogok befőzni meg palántázni, mindkettőt elég hamar megszegtem.
(Mondjuk a kiültetés utáni perzselő nap a palántáimat kicsit megtizedelte.)
Most épp azért, mert a férjem fél kiló epret vett múlt héten, amiből úgy kellett valamennyit elkunyerálni Jónástól, és azt is nehezményezte. Úgyhogy másnap elvittem a közeli eperföldre (a miénk még csak most kezd érni), amit jobban élvezett, mint egy vidámparkot vagy nem is tudom mit – nagyjából bármi mást. Egy órán keresztül vadászta a legszebb szemeket, és megállás nélkül evett. Én meg addig leszedtem egy ládányi – 10 kg – gyümölcsöt. Nem akartam ennyit, de megtaláltam az eperszedők gondolkodásának gyenge pontját, pontosabban azt a helyet, amit mindenki kihagy (nem árulom el, melyik az), úgyhogy elég hamar meglett a mennyiség.
Itthon aztán lett belőle 5 csomag a mélyhűtőbe, meg 10 üveg dzsem a dunsztba.

Terveztem még visszamenni a héten, épp csak egy kis epertortára valóért, de egyrészt már érik a saját (és mindennél finomabb), másrészt mindkét gyerek lázas lett, én nem tudom, mi ez, de éjjel gyógyszer hatására se csökkent a hőmérsékletük, úgyhogy Kismiklósnak hűtőfürdő lett a vége (amit egyébként lubickolva viselt), így a 39-ből lett végre 37. Csodálatos napok az ilyenek, két nyúzott gyerekkel és egy kialvatlan szülővel…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum