Medence meg Kemence. És a többi.

Még bele se melegedtem, máris elszaladt a június. Félek, hogy ez lesz az egész nyárral is: mire észbe kapok, már el is múlik.

A kertben már föltéptem a borsót (ami idén nem lett kukacos, ellenben egyik napról a másikra eltűnt, én nem tudom mi történt, hétfőn még harsogva-ropogva virított, szerdára meg már csak a sárgára aszott szárak voltak, az öntözés ellenére). A hagyma már megfeküdt, az eper leérett, de a többi növény még várat magára: noha óriásiak, a termés még nem érett rajtuk.

A héten felállítottam a medencét is, harminc fokban cipeltem előre-hátra a komplett kerti bútort, mert nem tudtam eldönteni, hogy minek hol legyen a helye. Aztán felszögeltem a pergolára az árnyékolót, és mikor délben végre beleereszkedtünk a csaphideg vízbe, akkor egyszeriben megérkezett számomra is a nyár.

A játszótér projektet is befejeztem, tegnap a férjemmel felszereltük a napvitorlát, ütős lett. Azt mondja, büszke rám, hogy így végigvittem, én meg rá, hogy végig segített, nélküle nem tudtam volna. Hiába, minden sikeres nő mögött áll egy férfi.

Aztán szerveztem még Kemencére családos hétvégét is. A kis faházakból álló tábort még tavaly néztem ki, hogy oda egyszer el kellene menni. És örülök, hogy az egyszer nem egyszer maradt, hanem megvalósítottam, és hat kisgyerekes családnak leszerveztem a háromnapos bulit. És mikor a kisvonatozás után a hegyek közt megbúvó strandon végre tényleg belemerültem a jéghideg vízbe (úgy látom, ez egy ilyen merülős poszt lesz), akkor elfogott az az emelkedett, kebelfeszítő jóérzés, hogy igen, végre, megcsináltam, itt vagyunk. Korábban az ilyen jellegű céljaim inkább másik földrészek országaihoz kötődtek, hogy igen, végre, Nepál, itt vagyunk – ehhez képest Kemence kismiska, de nem ez a lényeg. Nem a cél tárgya a lényeg, hanem a cél, az út és a megvalósítás – bármi is legyen az. Egyébként is, nagyon jó volt esténként tűzön főzni, gitározni, borozni.

Itt találkoztam azzal a három gyerekes családdal, akik tulajdonképpen a barátaink, de családként még nem sokszor találkoztam velük. Három nagyobbacska gyerekük van, a legkisebb alig idősebb Jónásnál. És azt kell mondjam, hogy tetszett, amit láttam. Sőt, mit tetszett – rajongtam.
Valószínűleg elég beképzelt vagyok, mert kevés emberről, nőről tudom azt mondani, hogy a példaképem. Ok, majdnem mindenkitől lehet és tudok tanulni valamit, de konkrét példaképekkel meglehetősen ritkán találkozom. Na ők azok voltak, a csaj is. Képzeld el, ott zsizseg meg nyüzsög egy csomó 1-2 gyerekes család, mindenki tiszta ideg, hogy valahogy 10 órára, a vonat indulására elkészüljön. A csaj pedig fekszik a napon a hintában és olvas. Érted? Olvas. Három gyereke van, és mind kész. Este a gyerekeivel focizik, vagy a férjével énekel. Látszik, hogy szeretik egymást, a tizenöt együtt töltött év után is. Hétköznap felváltva csinálnak minden félét: a csaj lovagol, aerobikra jár, biciklizik, görkorizik, ja és mellette dolgozik, és szereti a munkáját. A srác stúdiót rendezett be, gitározik, mittudomén mit csinál még. De van közös színházbérletük és esti programjaik is. A gyerekeik okosak, viccesek, szimpatikusak. Komolyan, én nem is értem. Nyilván nekik is vannak problémáik, amelyekbe nem látok bele, de a három nap alatt mindenkinél láttam egy csomó feszültséget, náluk nem. Úgyhogy van remény. Van cél, és el is tudom hinni, hogy így is lehet. A legfontosabb talán az, hogy engedd el, és játssz.

Itt történt, hogy megnéztük az izlandi meccset is (miközben bográcsos spagettit főztem). Mi amúgy nem nézünk focit, de ez nyilván kivétel volt, laptopról ment a közvetítés. Tegnap már a saját kertünkbe szerveztük a meccsnézést. Spontán ötlettől vezérelve megpróbáltuk kivetíteni a házfalra, és állat jó esti program lett belőle: nyári esten kertben mozizós, sörözős, beszélgetős. El is határoztuk, hogy nyáresti filmklubot szervezünk a barátainknak. Bár a film választás nem lesz könnyű, én és a férjem egészen mást nézetnénk meg velük. Ő inkább valami titkos összeesküvéses dokumentumfilmet, én valami művészfilmet, amiről lehet utána beszélgetni. Az emberek meg lehet, hogy csak egy sima lövöldözős -búfelejtős darabra vágynak. Szóval ezen még dolgozni kell. Legutóbb a lányokkal a Liza, a rókatündért nézettem meg, hát nem mindenkinek tetszett, de ez benne van a pakliban.

Ma pedig újra csomagolok. A húgom szólt, hogy a héten nem dolgozik, nem akarnék-e valahová elmenni a gyerekekkel, segít meg szívesen csatlakozik. Először fura volt a gondolat, hogy a férjem nélkül menjek nyaralni, de aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet. Egyrészt ha már úgyis a gyerekeket pásztorolom egész nap, legalább tegyem azt valami szép helyen. Másrészt szegény férjem is eléggé le van terhelve, mire hazaér, addigra itthon is szükség van rá, kevés a lazítani való ideje – neki is (mondjuk szerencse, hogy imádja a kerti munkát, így Jónással együtt szoktak dolgozgatni, ami négy légy egy csapásra: ő kikapcsolódik a munkájából, rólam leveszi a teher felét, kiváló apa-fia program, és a munka is el van végezve). Na szóval, így nyugisabbak lesznek az ő estéi is, elmehet a haverjaival sörözni, vagy mitudomén. Mi meg négy napig a Balatonon múlatjuk az időt.

Képzeletemben szerepel a hajnali vagy esti Balaton-parti futás is, ám a térdem még mindig nem az igazi, legutóbb jó egy hete próbáltam. Helyette mostanában inkább Péntek Enikőre tornázok itthon, hogy legalább valami legyen, ha már a futás és a squash kiesett. Ha Jónás is jelen van ilyenkor, akkor ő is tornázik, cukorfalat. Meg beszól, érted, körönként van egy perc plank, és ha hamarabb összerogyok, akkor rámszól, hogy anya, anya, a néni még csinálja, csináld te is. Kössz.

A gyerekekről majd egy másik alkalommal, már így is hosszúra eresztettem. Igazából csak azért írok, hogy addig se kelljen pakolnom. Utálok pakolni.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum