-Anya, mész futni? – nézi, ahogy kötöm a cipőmet – Szaladsz majd, ahogy a lábad bírja?

-Anya, ezt a nagy éget (eget) építették vagy festették? – mutat ki az ablakon.

A köménymagleves, a biztonság meg a jogállamiság

Azt hiszem, írtam már, hogy egy dologtól félek igazán, főleg amióta családom van, és az a háború. Mert a háborúról mindig nagyanyám naplója jut eszembe, és abból is az a jelenet, amikor több napos gyaloglás után (vidéki rokonokhoz igyekezett) egy kút kávájára leül a két pici gyerekével, és nincs mit adjon nekik, és várja hogy akkor most itt meghalnak. Hát ennél szörnyűbb dolgot keveset tudok elképzelni.
És tudom, hogy vannak emberek, asszonyok, akik most annak a kútnak a káváján ülnek. És segíteni kellene nekik, mint ahogy végül nagyanyámnak is segített valaki, egy szegény asszony, aki bekuckózta őket a sparhelt mellé és köménymaglevest főzött nekik. (Mondjuk nagyanyámék csak egy napig maradtak ott, nem örökre).

Aztán meg olvasgatok néhány hírt, és olyan dolgok jutnak el hozzám, amelyek szintén könnyeket csalnak a szemembe, meg kétségbeesést és dühöt. A felrobbantott, elgázolt, lelőtt emberek családjaira gondolok. És a többiekre, akik csak majdnem. Akik most rettegésben élnek. A héten több támadás is történt Németországban, azokon a településeken, ahol sokat jártam, abban a bevásárlóközpontban, ahová még munka is kötött, azokon a településeken, ahol barátaim, testvérem, rokonaim is élnek. És kibaszott szar dolog telefonálni meg aggódni, hogy ő vajon köztük volt-e. És jó nekünk, ha nem. De mindig van valaki, aki nem ezt a választ kapja a hívására.
Mellette azért ott a hitem, hogy az ember akkor hal meg, amikor meg kell halnia, úgyhogy (még) nem élem rettegésben az életem, de rossz. Pár éve még mindez elképzelhetetlen volt.

Aztán meg német sajtót is olvastam, és az egyik cikkben arról számoltak be, hogy a strandon arab migránsok fiúk-férfiak lányokat molesztáltak. Nem nőket, kislányokat. 10-14 éves lányoknak húzták le a bugyiját meg dörgölőztek hozzá. Mit tehet egy tizenpár éves kislány egész (leendő szexuális) életével az az élmény, hogy levetkőztetik meg álló farkat dörgölnek hozzá a strandon? Egyetlen nap alatt több eset is előfordult. Később az úszómestert is fojtogatták egy kicsit. De nem is ez a legszörnyűbb, hanem ami ezután történt. Egyrészt egy kb harminc fős tömeg elkezdte szidni a kiérkező rendőröket, hogy rasszisták. A strand pedig kifüggesztett egy táblát, hogy nőket tapizni tilos. És zsúfolt napokon lesz az úszómesteren kívül is biztonsági személyzet. Nesze neked jogállamiság. Táblát, bazmeg, táblát raknak ki.

Hát nálam ez az érme három oldala. A köménymagleves, a biztonság, meg a jogállamiság.

(Írtam mindezt vasárnap este, akkor még nem szembesültem azzal, hogy a kormány szinte ugyanezeket a tényeket használja a népszavazás népszerűsítésére – az én véleményem ettől teljesen független. Az utóbbi napokban pedig oly módon megszaporodtak az arab elkövetők általi erőszakos, halálos incidensek (Rouen-ben is jártam, ahol most a papot ölték meg) , hogy az emberek már lassan kezdenek belefásulni. Meg a kormányt szidni, hogy biztos ez is propaganda. Vagy végre komolyan venni. Nem tudom.
Már az iskolai történelemórákon is gondolkodtam azon, hogy honnan tudták az emberek, hogy akkor most elkezdődött a háború? Mennyire kellett közel jöjjön hozzájuk ahhoz, hogy azt mondják: elkezdődött. És vajon a mostani időkre nem fogunk egyszer úgy tekinteni, hogy akkor kezdődött? Meddig tehetjük meg, hogy vidáman lakkozgatjuk a körmünket, mintha mi sem történne? És arra is gondoltam az iskolában, hogy akkor az emberek miért nem mentek el onnan? És meddig lehet elmenni onnan? És vajon most el kell-e menni innen? Lehet, hogy mi is bevándorlók leszünk valahol? Ragadjátok meg a béke pillanatait.)

Gerecse

Állok sorban a gulyásért, mindenem csurom víz: részint izzadtság, részint a fejemre tett vizes törölköző csurgaléka. Állok sorba, és arra a beszélgetésre gondolok, amelyet az utolsó kilométereken folytattam egy idegen sráccal. Többek között a felkészülésről. Ott említettem, hogy idén kezdtem újra. Mert előtte meg szültem. És ott állok a sorban, és akkor ér el a tudatomig a saját mondatom jelentése, hogy én tényleg tíz hónapja szültem, és emlékszem az első hetekre, a töménytelen küzdelemre és fájdalomra, és hogy akkor úgy tűnt, hogy ennek soha nem lesz vége. És erre ma felfutottam a Gerecsére oda-vissza, és könnyebb volt, mint gondoltam, és ugyan nem volt időcélom, de nagyon jót futottam, és az utolsó két kilin még hajrázni is volt erőm, és az egész rohadt jó volt az irdatlan pára meg a harminc fok ellenére, sőt még a térdem sem fájt. És utána a családomra gondolok, és a gyerekeimre, és a tíz hónapra, és akkor elbőgöm magam. Jó, hogy napszemüveg van rajtam, meg jó, hogy még nem kerültem sorra, mert így csak annyi látszik, hogy a szám remeg.

Pinglin

Reggel fél hét, Jónás áll mellettem pizsamában, és egy kis műanyag pingvint szorongat.

-Anya, hol élnek a pinglinek?
-Messzi északon, egy másik országban, fiacskám, ahol mindig hideg van. Mert ők nem szeretik a meleget. (Tudom a meghatározás több sebből vérzik, de még kávé előtt voltam).
-Jó, akkor majd menjünk el oda.
-Hát, majd egyszer talán elmegyünk.
-Jó, menjünk el. Én nem bánom, ha sokat kell repülőzni! És itt nálunk nem laknak pinglinek?
Nem, kisfiam. Csak az állatkertben.
-És ott nincs melegük?
-De igen, csak az emberek bezárva tartják őket, és nem tudnak elmenni.
-Hát akkor engedjék ki őket!
-Jobb lenne inkább be se zárni.
-Nem szabad semmit bezárni, az csúnya dolog! Engedjék ki őket, hogy visszamenjenek a hidegbe! Miért zárják be őket?

És így tovább. Egyrészt örülök, mert okos és empatikus, másrészt félek, mert lassan be kell számolnom neki az emberiség összes viselt dolgáról.

 

 

Telihold

21:05
Hát én nem vagyok teljesen százas, az is biztos – gondolom magamban, mikor elhagyom a házat. Az autóban maxigázon megy az ablaktörlő, még így is alig látok ki, egész nap szakadt. Most meg még sötét is van, és 14 fok. És én erre mit csinálok? Na mit? Futni megyek! Futni!
Mégis inkább haza kéne menni. De hát megígértem a csajoknak, ők is jönnek, bár nekik már be van fizetve a nevezés. Jó, nem leszek papírkutya, csak lesz valami. Mondjuk mikor a júliusi éjszakai futóversenyre elígérkeztünk, akkor valahogy a fülledt melegből éppen fellélegző várost meg koraesti fuvallatokat, teliholdat képzeltünk el. Ja. Most is telihold van, valahol a felhődunyha mögött. Add istenem, hogy legalább ne fázzak meg, és ne csesszem el a jövő hetemet. Mondjuk biztosabbra mennék, ha otthon néznék valami filmet meleg takaróval, habos kakaóval…

23:35

Hát ez rohadt jó volt, fülig ér a szám, keblemre a világot! Persze nem az esőben futás volt jó, hanem hogy nem esett. Ahogy feltűztem a rajtszámot, már el is állt, és most kezdte újra, hogy a kocsihoz visszajöttem. És milyen gyönyörű volt a város! És a városon kívül az éj. És milyen jó volt a rajt előtt dumálni: három kisgyerekes, kialvatlan anyuka, akik éjjel futni mennek. Jól szervezett, családias, vidéki kis verseny, lelkes szervezőkkel és segítőkkel. Az egyik társam elhúzott, de a másikkal együtt futottunk végig, jókat beszélgettünk, még a befutóban is a színházba járás volt a téma – ennek ellenére irdatlan jó tempót futottunk, 5:42 lett az ezres átlag, csütörtökön a 6:15-öt tudtam csak kicsikarni magamból. De jó hogy eljöttem, de jó. Most aztán irány haza, forró zuhany, aztán besettenkedek az alvó családom mellett az ágyba.

Ruhadiéta

Nyár elején szigorú diétába kezdtem, ruha diétába.
Ugyanis elővettem a nyári ruháimat, és arra jutottam, hogy rohadt sok göncöm van. Noha minden évszakváltáskor kiselejtezek és elajándékozok jó néhányat, nem fogy, én pedig ennek ellenére képes vagyok nincsegyrongyom tekintettel téblábolni a szekrény előtt. Pedig megvannak még a tini kori miniszoknyáim, a munkába járós szép cuccam, a terhesség alatt vett nyári és téli darabok, a szülés utáni nagyobb méretek, a szoptatásos életformához igazodók. Mostanra szinte minden ruhámba belefogytam már, kivétel 1-2 szűkebb ruha. Illetve néhány húsz centis miniszoknyával kapcsolatban úgy érzem, hogy ehhez már öreg vagyok (a férjem a háromból egyet visszatetetett velem a szekrénybe…).
A fentiek miatt döntöttem úgy, hogy egész nyáron egy kumma fia ruhadarabot nem fogok venni. Semmit, nyista. És azokat a ruhákat, amelyeket nem veszek fel egész nyáron (kivéve a dolgozós, alkalmi, illetve nem szoptatáskompatibilis darabokat), el fogom ajándékozni. Eddig egész jól állok: egy zokni nem sok, annyit nem vettem hónapok óta, és reggelente kihívásként élem meg, hogy rég nem hordott furcsa cuccokat párosítsak kreatív és kényelmes viseletté.

A dolog csak most kezd kicsit nehezebbé válni, hogy megkezdődtek a nagy nyári leárazások. És hiába nem megyek a ruhaboltoknak és plázáknak még csak a közelébe sem, mert a visszautasíthatatlan(nak tűnő) ajánlatok egyenesen a postaládámba érkeznek, és még csak a fenekemet sem kellene felemelnem egy kis online shoppingért. De nem hagyom magam. A harmadik célom ugyanis az, hogy mennyiségi vásárlóból minőségivé lépjek elő.
Szegény családból származom, és felnőttként is nagyon sokáig éltem úgy, hogy a fizetésemből még párizsira sem futotta, nem hogy ruhára. Úgyhogy mikor eljutottam odáig, hogy megengedhettem magamnak a ruhavásárlást, akkor teljesen megrészegültem tőle, és tobzódtam az érzésbe, hogy a bécsi HM -ből szinte bármilyen felsőt megvehettem. (Osztrák fizetésből nem volt nagy kihívás.) És vettem is. És ezt azóta se nagyon hagytam abba. Ok, már jóval kevesebbet vásárlok, és inkább jobb minőségű, időtálló cuccokat. De még nagyon sokat kell fejlődnöm. Úgyhogy a jövőben erre felé igyekszem, hogy ne csak a vásárlás öröméért vegyek szarokat, hanem átgondolt, jó döntéseket hozzak. A pénzt pedig költsem értelmesebb dolgokra. (Már körömlakkot és sminkcuccot sem veszek, ugyanígy a fentiek miatt, de az még tavaszi fogadalom volt). Mondjuk most biciklit veszünk, hát abból elég sok körömlakkra futná, de ez egy más történet.

Emlékeső

Szerencsére vannak dolgok, amelyek nem maradnak örökre az egyszer majd című listán, hanem valósággá válnak. Az egyszer majd listámon vannak nagy dolgok is, és rengeteg apró, pici: egyszer majd kiürítem a páratlanzokniszsákot, egyszer majd hozok haza pár tő mezei zsályát, csinálok újra töltött karalábét, elmegyek arra a furi szentendrei kiállításra. Na most ez utóbbit húztam le a virtuális listámról. Merthogy Leányfalura volt egy utam egy kölcsön járókáért, és szerencsére még épp elég időm maradt, hogy beugorjak Chiharu Shiota – Emlékeső c. kiállítására.
Hát jó képet nem találtam róla a neten, mert egyik sem közelíti meg a valóságot. Azt hiszem, mostantól elmondhatom, hogy jártam az úristen anyaméhében. Mert kábé olyan érzésem volt. De az is lehet, hogy csak sok anyaméhes videót nézegettem a terhességeim alatt, azért asszociálok erre. Szóval nagyon tetszett. Főleg, hogy egyedül voltam (plusz Kismiklós plusz a teremőr néni), és azt hiszem, ez így az igazi.
Aztán még lett egy nagyon jó és értékes beszélgetésem is kifelé menet, plusz ettem egy csipkebogyós és egy levendulás-citromos fagyit is – igazán tartalmas egy óra volt.

A járókára visszatérve: tudom, hogy egyes modern elméletek szerint a gyermek járókába helyezése emberellenes cselekedet, de én ezt cáfolnám: a gyermek biztonsága és az én ép elmém épp hogy indokolja a rácsos bútor összeszerelését. Apropó, összeszerelés: ezt a mutatványt Jónással hajtottuk végre. Először mondjuk össze is kellett ragasztani, mert nagyjából darabjaira volt hullva, aztán meg ki kellett találni, hogy mit, melyik alkatrészt melyik lyukba, milyen szerszámmal. És Jónás igazán nagyfiú már, borzasztó büszke, hogy neki is van feladata (így dicsekszik vele – kaptam feladatot), és már hatékonyan használja a csavarhúzót és imbuszkulcsot is. És nem fél a takarítástól sem: simán elhajtott, hogy anya, ezt most én mosom le. Azóta Kismiklós naponta hosszú perceket tölt a járókában, de éppen ezek a percek voltak eddig a kritikusak, és most már többé nem azok. A fennmaradó időben pedig továbbra is szabadon garázdálkodik.

Kilátó 2x

Ma felfutottam a kilátóba. Kétszer.

Hiába, megkezdtem a felkészülést. Egyrészt úgy döntöttem, hogy nem adom vissza a Gerecs nevezésem, hátha meg tudom csinálni. Mondjuk két hetem van a felkészülésre, ami lószar. Utána pedig szeptember végén aszfaltos, október elején pedig terep félmaratont futok. Jó lenne megjavítani  két évvel ezelőtti eredményeimet, már csak magam miatt is, de ez most nem elvárás. Örülök, ha meg tudom csinálni.

Egyébként pedig nem a verseny a lényeg, az pusztán motiváció arra, hogy harminc fokban vagy fáradtan is kimenjek futni. Mert ha már kint vagyok, akkor nagyon jó nekem (és emiatt a családomnak is), mert bearanyozza a napomat. Akkor is, ha a második kilátófutásnál már majd összeesek. A térdem meg újra jó, nem fáj, terhelhető. Csak taccsra vágta az állóképességem ez a két és fél hónap pihenő.

Balaton, Balaton meg Lengyelország

Júliusban kétszer is megjártuk a Balatont (mit rinyálok itt, hogy folyton csak itthon ülök). Elsőre négy napot a húgommal, tök jó volt. Pihentető is. Vele annyiban volt más, mint ha a férjemmel lettünk volna, hogy nyomokban emlékeztetett a hajadon koromra, leszámítva hogy így is két kistökös után rohangáltunk egész nap. Illetve hogy a húgomat nem kellett noszogatni, hogy légyszi pelenkázd át a kicsit, vagy légyszi adjál nekik reggelit. Gördülékenyen, flottul, önállóan dolgoztunk, emiatt sokkal több szabadidőnk maradt, és nem éreztem azt, hogy egész nap gályázok. Egyébként irtó hőség volt, úgyhogy az első napi kirándulást leszámítva degeszre strandoltuk magunkat, csúszdáztunk, vizibicikliztünk, halászlevet ettünk, záporban fürödtünk, este teraszon boroztunk.

Aztán tegnap ismét útra keltünk, három napra, ezúttal a férjemmel. Ez alkalommal elhatároztam, hogy le fogok szarni mindent, nem hajtok semmit, no feszültség, majd lesz ahogy lesz. A szállást is a férjem intézte. Egyébként barátokhoz mentünk le, akiknek van egy kis vitorlásuk, és strandolást meg hajókázást terveztünk. Ebből annyi valósult meg, hogy dögledeztünk kicsit a sznob yachtklub pázsitján, párszor megmásrtottuk magunkat a jéghideg medencében és egyszer a Balatonban, majd hosszas kecmergés után végre este kifutottunk a nyílt vízre egy óra erejéig. Innen aztán tűz a szállásra, ami szöges ellentétben állt a yachtklubi hangulattal. Burmában talán még örültem is volna ennek a színvonalnak, de itt, éjszakánként tizenötezerért, egy lepra volt. Az hagyján, hogy az apartmanhoz a megépítése óta (nyolcvanas évek eleje) nem nyúltak hozzá, és a bútorok töröttek és koszosak voltak, de az ágynemű is olyan büdös volt, hogy egész éjjel köhögtem. Éjjel aztán Kismiklós be is lázasodott, úgyhogy reggel szépen hazajöttünk. Ugyan felvetettem a férjemnek, hogy maradjon lent Jónással, de nem akart kötélnek állni. Itthon viszont végre egy szép, békés, nyugis napot töltöttünk a felfújhatós medence szomszédságában – ritka az ilyen.

A két kiruccanás között befejeztem a játszótér felújítást, mindenki – főleg a magam – legnagyobb örömére, még a napvitorla installálásunk is jól sikerült. A felszabaduló rengeteg szabadidőmtől megijedve (khmm) felajánlottam anyunak, hogy segítek lefesteni a terasz tartószerkezetét, ha ő vigyáz a gyerekeimre. Így két napon át létráról, kitekert testhelyzetben kentem az U vasat.

A többi időben marad a favágás, sokszor nem is tudom utólag, hogy mivel megy el a hét, csak már megint péntek van. Pedig minden nap szinte a megszakadásig gürcölök. Ok, a két gyerek meg háztartás, család menedzsment alapjáraton is full time meló, de akkor is. Szeretnék több nyomot hagyni magam után, a napok után. Gondoltam, hogy fel fogom írni nap mint nap, hogy mit csináltam, hátha akkor jobban értékelem magam és a munkám. Vagy kevesebb, ám emlékezetesebb dolgot csinálok. Vagy nem is tudom. Nem vagyok elégedett. Már eltelt a nyár fele, és még annyi mindent nem csináltam, csináltunk. (Például töltött karalábét.) Talán csak elégedetlen vagyok magammal, túl sokat akarok.

Pénteken vendégeink is voltak, és hirtelen ötlettől vezérelve meghívtuk őket a nyár végi nagy nyaralásunkra. Nem vagyok teljesen meggyőződve róla, de talán tényleg jó ötlet. Ja, merthogy a szlovák-cseh-lengyel körtúra valahogy nem tudott lázba hozni, legalábbis nyaralás ügyben nem, inkább egy őszi kirándulós hosszú hétvégének tudom elképzelni. Ellenben kicsit megismerkedtem a lengyel tengerparttal, ami északi mivolta ellenére teljesen lázba hozott. Egyetlen kis bökkenő van, mégpedig az az ezer kilométer, ami elválaszt tőle. Vagyis nem is az (céges autóval meg pláne nem), hanem a gyerekeink tűrőképessége. De most úgy döntöttünk, hogy megcsináljuk, csak lesz valahogy, néha nekik is alkalmazkodniuk kell hozzánk (erről most olvastam egy szakcikket, ezzel nyugtatom magam). Lesz két hetünk, abba bőven belefér a lassú utazás is, helyenként egy-egy éjszakát eltöltve valahol (Prága vagy Katowice vannak félúton), vagy lenyomjuk az egészet egy éjjel, amíg ők hátul alszanak. Több ismerősünk is volt már ilyen nagy úton autóval, nem volt sehol gond a gyerekekkel. Na majd meglátjuk. Végül is Grúzia is csuda jó volt, pedig attól is paráztam, Jónás miatt. Meg ha hatan megyünk, akkor talán jobb apartmanokra is futja, mert megoszlik a költség. Az augusztus ott is főszezon, elkeltek már a legjobb/szebb/olcsóbb helyek, maradt a lepra meg a drága. De talán még találunk valamit, ha kicsit messzebb is.
A tengerpart jó lesz, tiszta elvarázsolt, furcsa hely, kicsit talán a balti biciklitúránkra fog hasonlítani. És sok nemtengerpartos program is van, pl nemzeti parkok, homokdűnék, Elblag-csatorna. 
Hát majd augusztus végére kiderül, ha visszajöttünk. És utána pár nappal kezdődik az óvoda Jónásnak, atyaég, mekkora már, ovis zsákot kell neki venni, meg ovisjelt hímezgetni (vasalgatni, rajzolgatni) mindenre. Azt is meg kéne csinálni nyaralás előtt. Ugye, hogy nem lehet egy percig sem nyugton ülni?

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum