A köménymagleves, a biztonság meg a jogállamiság

Azt hiszem, írtam már, hogy egy dologtól félek igazán, főleg amióta családom van, és az a háború. Mert a háborúról mindig nagyanyám naplója jut eszembe, és abból is az a jelenet, amikor több napos gyaloglás után (vidéki rokonokhoz igyekezett) egy kút kávájára leül a két pici gyerekével, és nincs mit adjon nekik, és várja hogy akkor most itt meghalnak. Hát ennél szörnyűbb dolgot keveset tudok elképzelni.
És tudom, hogy vannak emberek, asszonyok, akik most annak a kútnak a káváján ülnek. És segíteni kellene nekik, mint ahogy végül nagyanyámnak is segített valaki, egy szegény asszony, aki bekuckózta őket a sparhelt mellé és köménymaglevest főzött nekik. (Mondjuk nagyanyámék csak egy napig maradtak ott, nem örökre).

Aztán meg olvasgatok néhány hírt, és olyan dolgok jutnak el hozzám, amelyek szintén könnyeket csalnak a szemembe, meg kétségbeesést és dühöt. A felrobbantott, elgázolt, lelőtt emberek családjaira gondolok. És a többiekre, akik csak majdnem. Akik most rettegésben élnek. A héten több támadás is történt Németországban, azokon a településeken, ahol sokat jártam, abban a bevásárlóközpontban, ahová még munka is kötött, azokon a településeken, ahol barátaim, testvérem, rokonaim is élnek. És kibaszott szar dolog telefonálni meg aggódni, hogy ő vajon köztük volt-e. És jó nekünk, ha nem. De mindig van valaki, aki nem ezt a választ kapja a hívására.
Mellette azért ott a hitem, hogy az ember akkor hal meg, amikor meg kell halnia, úgyhogy (még) nem élem rettegésben az életem, de rossz. Pár éve még mindez elképzelhetetlen volt.

Aztán meg német sajtót is olvastam, és az egyik cikkben arról számoltak be, hogy a strandon arab migránsok fiúk-férfiak lányokat molesztáltak. Nem nőket, kislányokat. 10-14 éves lányoknak húzták le a bugyiját meg dörgölőztek hozzá. Mit tehet egy tizenpár éves kislány egész (leendő szexuális) életével az az élmény, hogy levetkőztetik meg álló farkat dörgölnek hozzá a strandon? Egyetlen nap alatt több eset is előfordult. Később az úszómestert is fojtogatták egy kicsit. De nem is ez a legszörnyűbb, hanem ami ezután történt. Egyrészt egy kb harminc fős tömeg elkezdte szidni a kiérkező rendőröket, hogy rasszisták. A strand pedig kifüggesztett egy táblát, hogy nőket tapizni tilos. És zsúfolt napokon lesz az úszómesteren kívül is biztonsági személyzet. Nesze neked jogállamiság. Táblát, bazmeg, táblát raknak ki.

Hát nálam ez az érme három oldala. A köménymagleves, a biztonság, meg a jogállamiság.

(Írtam mindezt vasárnap este, akkor még nem szembesültem azzal, hogy a kormány szinte ugyanezeket a tényeket használja a népszavazás népszerűsítésére – az én véleményem ettől teljesen független. Az utóbbi napokban pedig oly módon megszaporodtak az arab elkövetők általi erőszakos, halálos incidensek (Rouen-ben is jártam, ahol most a papot ölték meg) , hogy az emberek már lassan kezdenek belefásulni. Meg a kormányt szidni, hogy biztos ez is propaganda. Vagy végre komolyan venni. Nem tudom.
Már az iskolai történelemórákon is gondolkodtam azon, hogy honnan tudták az emberek, hogy akkor most elkezdődött a háború? Mennyire kellett közel jöjjön hozzájuk ahhoz, hogy azt mondják: elkezdődött. És vajon a mostani időkre nem fogunk egyszer úgy tekinteni, hogy akkor kezdődött? Meddig tehetjük meg, hogy vidáman lakkozgatjuk a körmünket, mintha mi sem történne? És arra is gondoltam az iskolában, hogy akkor az emberek miért nem mentek el onnan? És meddig lehet elmenni onnan? És vajon most el kell-e menni innen? Lehet, hogy mi is bevándorlók leszünk valahol? Ragadjátok meg a béke pillanatait.)

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum