Erdőszélen

Futás után a sötét teraszon ülök, és hallgatom, ahogy zeng az erdő, bőgnek a szarvasok, három-négy egyszerre, a legközelebbi tőlem néhány méterre. Ha úgy akarom, akár az ágyból fekve, a hálószobából is hallgathatom őket.

Reklámok

Ovis beszoktatás

-Jónás, a Felhő Barnabást (plüss cica) vagy a Nyulat szeretnéd bevinni az oviba alvós állatnak?
-Anya, a Felhőt! Mondtam már. Miért nem figyelsz, miért kell mindent háromszor elmondani?

Khmm. Visszakapom az ívet…

Egyébként eddig minden flott, két napot voltunk együtt, holnap már egy kicsit egyedül is marad. Az óvónénivel megfogtuk az isten lábát – az a hír járja. Meg én is úgy látom. Minden kicsihez vagy egy-két jó szava, simogatja, ölelgeti őket, sokat énekel, és tök lazán veszi a dolgokat. A szülők között meg találtam leendő futós pajtikat.

Természetes szelekció

Elutaztunk két hétre. Mire visszaértünk, a két méter magas gyönyörű paradicsom-erdőmnek már éppen csak az emlékét találtam meg. Távollétünkben nálunk járt a paradicsom vész: az alsó egy méteren már mindent elvitt a gomba. A teteje még zöld, és a termések egy része is ép maradt, még van egy csepp remény, de nyomorultul néz ki.
De van egy tő, ami nem lett beteg. Jónás kedvence, apró szemű koktélparadicsom. Ellenőriztem az ültetési rajzot, de ilyen palántám nem volt. A citromillatú bazsalikom tövében kelt ki, magától. Kutyabaja.

Ugyanez a helyzet az uborkával is: tavaly palántáztam, babusgattam, kordon készítettem nyolc tőnek. Kettő, azaz kettő szem uborka lett. Idén a paradicsomok között – valószínűleg a komposztból – kikelt két tő. Hagytam őket, de sanyarú sorsuk volt: nőttek, amerre tudtak, de ha útban voltak, sokszor akár rájuk is léptünk. Eddig kétszer két nagy vödör termést szedtem le róla, már azt sem tudom, mit csináljak vele.

Levontam a következtetéseket.

A munka gyümölcse

Ma dolgozgattam egy kicsit a zöldségeskertemben, hogy amíg nem vagyunk itthon, addig se nőjje túl a növényeket a gaz. És hát meg kell mondjam őszintén, meglehetősen büszke vagyok. Azokból a kis piszlicsáré magokból, melyeket Szilviába csomagolva melengettem a kazán tetején óriási, életerős növények lettek. Pedig mikor kiültettem őket – lóhalálában, szintén egy indulás előtt – elég ramatyul néztek ki, mert hirtelen rájuk szakadt a kánikula. Félő volt, hogy nem is lesz belőlük semmi. Aztán ma meg még két helyre ki kellett kötni a paradicsom lugast, hogy ne dőljön össze a nagy teher alatt. Ma húztam ki a negyedik sor drótot, hogy még valami támasztékul szolgáljak nekik, mert a legmagasabb paradicsomok már jóval túlnőttek rajtam, és rogyadoznak a terméstől. Ami nem fér a lugasra, azt a kerítésre meg az azon kívül lévő akácfákra futtatom. Van kerek, gerezdelt, hosszúkás, aszalni való, fürtös, koktél és fekete is. Szerintem lesz rajta úgy egy mázsa. Azokból a kis piszlicsáré magokból.

Na, a paprika se semmi, némelyik már a mellemig ér. És van olyan tő, amin 8-10 nagy paprika van, meg legalább ennyi kicsi, plusz még a virágok. Mivel a karók már nem bírták ezt a mennyiséget, kordont eszkábáltam nekik is. Úgy vettem észre, azt jobban szeretik, nőnek tőle. Én még ennyi paprikát tövön sosem láttam! Ebből is van vékony csípős, vastag csípős, paraszt, fehér, kaliforniai, tv, meg habanero csoki chilli.

A cukkini már a fülünkön jön ki (ma épp pakurát készítettem belőle), és már van vagy tíz hokkeido tök is, azok a letarolt epren tenyésznek, mert már nem volt nekik hely. A sóskát a csigák eszik, a leveles kel dísznövénynek is beillik. Az édesburgonya vadul fut, lassan belepi a krumplik elszáradt szárát is – ez utóbbiak még a földben várják a szeptembert. A hagymát már fölszedtem, a babot eltettük a mélyhűtőbe, a sárgarépát huzigálom, mikor kell. A padlizsán ígéretesen virágzik, a káposzták fejesedéshez készülnek, a szárzeller is lassan kész. Új adagot vetettünk retekből, borsóból, rukkolából, kínai kelből és jégcsapretekből. A paradicsom közt kikelt magától egy pár tő valami, kiderült, hogy uborka. Ma leszedtem róla úgy négy kilót. Egyetlen kudarc a pasztinák, melynek eszméletlen gyönyörű a zöldje, de a föld alatti része értékelhetetlen gyakorlatilag nem létezik.

Hát így állunk most. Ki van gazolva, tisztítva, kötözve, mulcsolva. Permeteztem is, egy kis csalánlével, hogy érezzék a törődést. Merthogy ez az egész kóceráj, a vetőmagtól a termesztésen át a mulcsig mind bio, egy csepp vegyszert nem látott. Ha belegondolok, hogy honnan indultunk… büszke vagyok, na. Ez már olyan értékelhető termés. Csak az a bökkenő, hogy elutazunk két hétre, és így nem mi, hanem a szomszédok fogják leenni a paradicsomot. De semmi vész, biztos lesz még szeptemberben is, illetve a szüretért cserébe lett nekünk ígérve belőle készült ketchup.

Egyébként meg ha már itt tartunk, annak ellenére, hogy minden évben megfogadom, hogy nem fogok befőzni, vagy csak alig, szóval ennek ellenére már eltevődött vagy húsz üveg lekvár, már gyönyörű egyen-címkékben várják a telet. De azokat nem én termeltem, hanem az apósom. A mi gyümölcsfáink még kicsik, jövőre várjuk az első szemeket.

Méretarányok

Egész rákaptam, hogy ha otthon vagyok, fél szemmel nézem az olimpiát.
Egy dologban vagyok csak bizonytalan: tényleg ennyire tömzsin izmosak (mostanában?) a sportolók, vagy rosszul van beállítva a tévén a méretarány?

Reggel vívást néztünk, Jónás igen elcsodálkozott rajta, hogy ez meg mi. A konyhai nagy szitával demonstráltam neki a rostély funkcióját. Ettől függetlenül meg van győződve róla, hogy azok ott a tévében óriás pókok. Aztán megbeszéltük a kézilabdát (olyan, mint a foci, csak nem rúgják, hanem dobják egymásnak a labdát) és a vízilabdát is (olyan, mint a foci, csak a vízben játsszák). Mit van mit tenni, a bölcsiben nagyon szerettek Feri bácsival focizni. Látott egy kis férfi tornát is, na attól odáig meg vissza volt. Egyébként is folyton utánoz bennünket. Ma délután versenyt kellett vele futnom (nem hagytam nyerni), máskor vádlira pipiskedik, mint az apja, a legújabb pedig a fekvőtámasz: lefekszik kartámaszban a földre, valami hasonló mozgást imitál, és közben nyögve számol meg borzasztóan szuszog. Megzabálom.

Ha már cukiságok: a minap a kertben megcsípett a csalán, úgyhogy felordítottam.
-Anya, mi a baj?
-Megcsípett a csalán.
-Hát, Anya, a csalán már csak ilyen! – tárja szét a kezét.

Áder János, te

Végre lett egy kis időm, hogy az olimpia kezdete óta (valójában tél vége óta) bekapcsoljam a televíziót, olimpia nézés okán. Eszegetem szépen a chillis babot, Kismiklós mellettem nyammog a borsó levesén, a háttérben meg megy a sportcsatorna a maga félreismerhetetlen hangjaival. Családi idill.
Aztán következik egy interjú Áder Jánossal, Kokó kérdezgeti, ha jól látom. Kicsit vontatott az egész. Aztán végül majdnem kétszer félrenyeltem ezt a jó kis chillis babot. Merthogy mi van? Egy riporter kamera előtt tegezve beszélget a köztársasági elnökkel? Jézusom, hová süllyedtünk? Jó, biztos én vagyok már őskövület, aki bezzegazénidőmmel jön, biztos elhaladt fölöttem az idő, már mindenki haverbratyi, lépjünk tovább. Aztán másodszor meg akkor ment félre a falat, amikor Áder János azt találta mondani, hogy Katinka megelőzte az amerikai kislányt. (Vagy valami ilyesmit, nem jegyeztem fel szó szerint.) Kislányt, érted. Nem nőt, nem sportolót: kislányt. Elképzelem, hogy mi lenne, ha Kokó meg azt mondaná neki, hogy papika. Vagy fater. Vagy öreg. Vagy mit szólnának, ha egy férfira, mondjuk párhuzamot vonva Phels-re azt mondaná, hogy kisfiú.

Talán szőrszálhasogatásnak tűnik, de nekem elvárásaim vannak az ország köztársasági elnökével kapcsolatban. Vica és versa.

Utazások meg óvoda

Elmentünk elő-nyaralni, annak apropóján, hogy a nagyszülők és Jónás kölcsönösen igényt tartottak egymásra. Így ők szerdától vasárnapig egymást szórakoztatták, mi meg a férjemmel és Kismiklóssal (aki még szopizik, így nem lepasszolható, illetve két gyerekre még nem állnak készen a nagyszülők, szerintem) tekertünk három napot az Őrségben. Azon gondolkodtam útközben, hogy a vidéken ugyan nem olyan sok minden változott, de bennem és az életemben rengeteg, mármint amióta legutóbb ott jártam, úgy 2007-ben. Voltunk például a Hársas-tónál, ahol – emlékeim szerint – Phi megkérte a kezem, amiből aztán nem lett semmi. Most meg itt pacsál eszeveszett tempóban a második fiam. De nem csak családi viszonyokban, mert én magam is más lettem, mások az életkörülményeim, a munkám, a világ állása.

Voltunk csokiszínházban is, ami egy elég hülye név, valójában egy gyárlátogatást takar interaktív bemutatókkal és olyan mennyiségű és olyan sokféleképpen szervírozott kóstolóval (pörkölt kakaóbab fajták, nyers, olvasztott, őrölt, félkész verziók, csokiszükőkutak, szállítószalagok, pörgődobok, forrócsoki mixerek és egyéb nyalánkságok tömkelege), hogy a végén már csak nyögtünk, hogy én ezt nem bírom. Fogadtam volna, hogy hónapokig nem fogok tudni csokoládéra nézni, de tegnap valahogy mégis egy csokiszaküzletben találtam magam.
Az a mentségem, hogy nem magamnak terveztem a vásárlást, hanem a bölcsis néniknek-bácsiknak, hogy az sk készített flitteres képeket kiegészítsem egy-egy doboz bonbonnal. Ugyanis Jónás holnap megy utoljára a családi napközibe. Ő ezt nem bánja, mert már nagyon várja az ovit, tudniillik ő már nagyfiú, és oviban a helye. Én azért bánkódom egy kicsit, mert olyan jó lenne, ha itt maradhatna még sokáig, mert itt olyan volt, mintha pót-nagyszülőknél lenne. Hiányozni fog ez a személyre szabott gondoskodás. És furcsa lesz, hogy heti öt napot távol lesz. Kár, hogy nem lehet csak heti két-három napot oviba vinni. Mert menni szeret, csak én még nem vagyok biztos benne, hogy egy ekkora gyereknek napi nyolc órában házon kívül van a helye.

Persze a magam egoista módján várom is, mert az több szabadidőt jelent nekem, már amennyiben az egy gyerekkel otthon levést szabadidőnek lehet nevezni. (Nem. Maximum könnyebbségnek.) Őszire egyébként jelentkeztem idegenvezetői okj-re, ez a munkához kell, magamtól nem csinálnám. Aztán a férjem szellemi termékének leszek kivitelezője (és jó esetben gyümölcsöztetője). És még szeretnék webprogramozást tanulni, ha ez nem lenne elég. A gyakorlatban pedig ugyanúgy millió dolgom lesz a családdal, a háztartással, a kerttel és az egyéb háziasszonyi teendőkkel, plusz Kismiklós – úgyhogy azért vannak kétségeim.

De előbb most utazni fogunk, fel az Északi-tengerhez, Lengyelországba. Mert minden jel arra mutat, hogy az jó. Mondjuk ehhez 1000 kilométert kell autózni a két gyerekkel, ez a serpenyő másik oldala.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum