Megfutottam

Eljött újra a számadás napja, vagy a jutalomé – ahogy vesszük.
Tavaly télen, valamikor a gyermekágyas időszak végén, még szétesett testtel, kialvatlanul, a sötét téli napok szobafogságában elhatároztam, hogy én idén ősszel ismét lefutom a félmaratont. Nem azért, mert a futás olyan jó buli, vagy mert muszáj lenne kevesebb mint egy évvel szülés és császár után ilyenekkel bohóckodni. Hanem mert ott, akkor, a végeláthatatlan téli estéken, mikor rogyásig festettük a házikókat meg gyurmáztuk a madárfészkeket és építettük a legó síneket a naggyal, és közben folyton a mellemen lógott egy kicsi – akkor ez annyira biztatónak, felnőttesnek és inspirálónak tűnt. Kitörni a négy fal közül, elindulni, ki a házból, csinálni valamit, ami én vagyok, és amiben nincsenek gyerekek.
És ez a terv volt az, ami miatt kimentem télen is, esőben is, hőségben is, sötétben is. A cél persze nem a félmaraton, az csak az eszköz, ami felhúzatja velem a cipőt és kilök a házból. Mert a cél maga a kimenés, a futás, amitől aztán annyira jól érzem magam, mármint ha már hazaértem. Amitől türelmesebb, békésebb, boldogabb leszek. Jobb anya, jobb feleség, jobb ember.
Persze idén rengeteg minden közbejött. Mire elértem egy jó edzettségi fokot, valami miatt rendre abba kellett hagynom hetekre. Ráadásul májusban kinyírtam a térdem, két hónapig alig futottam.
Így érkezett el a szeptember vége, a kitűzött verseny. Most nem nagy rendezvényt választottam, mint annak idején a WizzAirt, ahol tömegnyomorban özönlöttünk végig a rakpartokon. Vidéken voltam, családias hangulatban, barátokkal. Ennek ellenére nagyon nem akaródzott elindulni, valahogy rémes perspektívának tűnt órákon keresztül az aszfalton caplatni. Mindegy, letolom valahogy, azt’ kalap-kabát – gondoltam.
Ehhez képest nagyon jól sikerült. Pár perccel lassabb lettem, mint két éve (nem sikerült 2 óra alá vinni, mint ahogy terveztem – köszönhetően a hiányos felkészülésnek), viszont most valahogy egyáltalán nem szenvedtem. Vagy beszélgettünk a barátnőmmel, vagy ha elszakadtunk egymástól, akkor zenét hallgattam, néztem az embereket, a tájat, a hulló vadgesztenyét. Szinte eufórikus hangulatban telt az egész, a tempómat nem is igen néztem, nem érdekelt. Nagyon jó futás volt, élveztem, és nem hullottam szét a végére sem. Sőt délután még volt energiám takarítani, főzni, meg füvet nyírni is. (Mondom, hogy nekem nagyon jót tesz a futás – szárnyakat ad).
Két hét múlva még lesz egy terep félmaraton, azt igazán várom. Az az én igazi közegem. Szintén pici verseny, hazai terep, ismerős fák.
Télire meg kicsit takarékra teszem a futást, mert lesz helyette / mellette erősítés és hegyi kerékpár. De ez már egy másik (saras) történet.

Reklámok

11,5 hó

Még nincs egy éves, de már két lábon odasétál (támolyog) a hifihez, elkezdi tekergetni a gombjait, rázza a kis fenekét, és az mondja, hogy tác, tác.
Ez az egész akkor is bámulatos és meglepő és imádnivaló, ha immár másodszor éled mindezt végig, a második gyerekkel.

Sárkány a hegyen

Ma már megint olyan, de olyan élményem volt, amiért érdemes élni, amitől könny szökik a szemembe a boldogságtól, hogy de szép is ez a kurvaélet.

Sárkányfesztivál, fent a domb tetején. Rengeteg szaladgálás és hempergőzés után eljön az este, az emberek lassan haza szállingóznak, már szellős a placc, mindenki csomagol. Tele van a hasad a jó étellel, tele vagy a nap élményeivel, és lent a kanyargó Dunát vörösaranyra festi a lemenő nap fénye. A hangfalakból végre jó zene szól, és te még utoljára felküldöd a magad készítette kis sárkányt a levegőbe, majd hátraszegett fejjel nézed, ahogy táncol, és ahogy áttűznek az utolsó fénysugarak a fehér selyempapíron.

Szintfelmérő

A lemenő nap hatalmas, vörös korongja felé futok. Talpam alatt bicikliút, tőlem jobbra a Duna mellékágán hattyúk készülődnek a lefekvéshez, balra a szalagkorlát másik oldalán kamionok húznak el mellettem. Akkora a zaj, hogy maximum hangerő mellett sem értem mindig a hangoskönyvet.Ráadásul a kamionosok legnagyobb része kötelességének érzi, hogy dudáljon nekem, de csak a hátulról jövők. A szemben közlekedők nem. Ebből először arra következtetek, hogy a seggem jobb, mint a fejem. De később, mikor utam már a túloldalon vezet, akkor épp a szembe jövők tülkölnek. Így arra jutok, hogy valószínűleg mindig csak jobbra néznek. Feltehetően jól szórakoznak, én azonban az állati hangos dudálásokra akaratlanul is összerezzenek, kiesek a ritmusból.

Egyáltalán, mit keresek én itt? Ja, tudom már, azért autóztam idáig, hogy tudjak sík aszfalton futni, mert a közelünkben erre nincs lehetőség. Szeretném megsaccolni a két hét múlva esedékes félmaratonra a versenytempómat, és ezt erdei hegyeken-völgyeken nem tudom megtenni. Hát azt kell mondja, hogy minden együttérzésem a rakparton meg a városokban futóké, én nem tudom, hogy lehet ezt kibírni, biztos nem futnék. Tizenkét kilométert tűztem ki célul, hát majd meghaltam, főleg a motiválatlanságtól és az unalomtól, szívem szerint már félúton megálltam volna, de akkor nem érek haza fürdetésre, úgyhogy végigküzdöttem magam, de úristen. Vasárnap tizenhetet futottam, hátul a hegyekben, és az mennyire más, mennyivel jobb volt.

Valahol nyolc kilométer környékén – főleg a tempómat látva – már elkezdtem fogadkozni, hogy én erre az aszfaltos félmaratonra el se megyek, ezt nem lehet kibírni. Még most is hezitálok, mert nem vagyok elég gyors, főleg nem annyira, mint szeretnék. Ebből nem lesz két órán belüli idő, mint ahogy terveztem. Nem is csoda: hol a térdem zúztam szét, hol beteg voltam, hol nyaralni voltunk. Meglátjuk. Talán mégis elmegyek, ha találok valahonnan valamennyi motivációt.

Naplementés boldogság

Mélyen belém vésődött ez a régi érzés, még lánykoromban. A naplementés-lovaglós-boldogságé. És a félelemé, hogy a gyerekek születésével majd mindez melegítőnadrágos hajtépéssé foszlik.
Pedig ma is újra ilyen volt. Ovi után kiautóztunk a Pilisbe, mert Jónás a játszótér ellenében az erdőt választotta, így a két gyerekkel felmentem a hegyre, és ültünk az erdőben, a kápolna előtt, és Jónás egy fatörzsön ülve banánt majszolt és közben a felnőttségről kérdezgetett, Kismiklós meg csipkebogyókkal gurigázott, és arannyal vont be mindent az esti surlófény. Hétfő este volt, én a két gyerekkel fent a hegyen. És olyan boldog voltam, és eltöltött az a bizonyosság, hogy igen, itt a helyem. És jó a helyem.
És persze hiányzik néha a mászás, az utak, a lovaglás, az adrenalin, a nagy kalandok. De most itt vagyok, a helyemen vagyok, jól vagyok. Ők pedig olyan hamar megnőnek, és nem lesz már szükségük rám. Már most is nap mint nap azt nézem, hogy nő Kismiklós is, és lehet, hogy többé már nem lesz kisbabám, és az is jó lesz, de most, most még meg kell ragadni ezt a babaszagú, hurkáslábú pillanatot.

Boldog voltam, és tudatában voltam ennek. Amíg átéljük a boldogságot, nehezen érezzük meg, de ha már elmúlt és visszatekintünk, hirtelen megértjük – olykor elcsodálkozva -, milyen boldogok voltunk. Én azonban ezen a krétai tengerparton úsztam a boldogságban, és tudtam, hogy boldog vagyok. (Zorbász, a görög)

Jó dolgok fognak történni

Mostanában gyakran rámtör a semmiből az az érzés, hogy most mindjárt valami nagyon jó dolog fog történni. Pedig semmi okom rá (természetesen de), van hogy épp végbemenő rossz vagy nehéz dolgok közepén érzem ezt. Az az enyhe kis gyomormoccanással járó várakozás, amikor látod, hogy írt a friss szerelmed. Amikor tudod, hogy este randid lesz. Mint a nagyon várt utazások előtt, mikor este már repjegyet nyomtatsz. Mint a jól sikerült születésnap napján, mint mikor hosszú útról hazatérsz a szeretteidhez, és már a kapuban állsz.

Pedig semmi okom rá. De várom, hogy megtörténjen.

Éjszakai élet

Tegnap este újra elmentem a helyi futóklub srácaival (a csajok mégsem jöttek) éjszakai erdei futásra. Ezúttal állatokkal nem találkoztunk, egy erdőben fekvő bácsival azonban igen, úgyhogy hosszú pihenőt tartottunk a hegyoldalban, míg vártuk a mentőket. A történet happy enddel végződött, csak a tervezettnél jóval később. Itthon továbbra is bőgnek a szarvasok, értékesíthetném esténként a teraszon az ülőhelyeket.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum