Wow

Jogosan lehet azzal gyanúsítani, hogy meglehetősen egyszerű lény vagyok, de nekem akkor is fülig szalad a szám, amikor az erdőben kirándulgató egyetemista(nak kinéző) srácok wow-t füttyögnek, mikor a tökig érő sárban elszaladok mellettük. Végtére is egy lassan negyven éves, két gyerekes anya vagyok. Is.

Új szakma

Még meg sem születtek a gyermekeim, amikor már elkezdtem azon gondolkodni, hogy a gyes lejárata után mivel fogok foglalkozni.
Annyit tudtam csupán, hogy ha lehet, nem szeretnék visszamenni alkalmazottként nyolc órát dolgozni. Láttam, hogy micsoda terhet ró az anyukákra, ha este öt-hat után érnek haza a gyerekekkel, és még akkor szakad a nyakukba a házimunka, a kötelezettségek, és a gyerekek – akikkel szeretnének minőségi időt is tölteni. A gyerekek pedig jóformán idegenben nőnek föl, mert reggel héttől ötig házon kívül vannak.

Volt néhány vállalkozási ötletem, melyek közül párat meg is valósítottam, de nem hozták az igazi eredményt, vagy a piac lehetetlenült el, vagy én nem élveztem eléggé. Igazán jól működő ötleteim azok voltam, melyeket másoknak adtam. (Talán azért, mert azt utána ők valósították meg, és nem én.)
Most, hogy Kismiklós is betöltötte az egy éves kort, újra elkezdett komolyabban foglalkoztatni a dolog. És úgy határoztam, hogy végre nem az fogja irányítani a döntésemet, hogy mi az, amivel szerintem pénzt lehet keresni, hanem mi az, amit igazán szeretek csinálni. A realista, közgazdász énem kicsit tiltakozott ez ellen, de nem hallgattam rá, hiszen közgazdász is azért lettem, mert arra – akkori véleményem szerint – mindig szükség lesz, és valószínűleg így sosem fogok éhen halni. Abban az időben ez a döntésem valamennyire érthető is volt, hisz akkor már vagy egy évtizede albérletekben tengődtem, élire állítva minden forintot. Mostanra persze már Dunát lehet rekeszteni a nyelveket beszélő közgazdász csajokkal, már a recepciókon is ők ülnek, úgyhogy nem volt annyira briliáns az ötlet.

Ha végiggondolom, hogy mit szeretek csinálni, akkor az egyik állandó elem a webfejlesztés, grafika. Még a kétezres évek elején elkezdtem autodidakta módon tanulni, de aztán feladtam. Elbizonytalanított, hogy mások milyen szemkápráztató oldalakat csinálnak, és úgy voltam vele, hogy én ilyen jó sosem leszek, középszerű pedig nem akarok lenni. Én balga. Aztán persze készítettem honlapokat, logókat, grafikákat, a saját magam szórakoztatására. És továbbra is azt tapasztaltam, hogy imádom. Annyira el tudok merülni a munkában, hogy meglepve ocsúdok fel, hogy órák óta étlen-szomjan dolgozom, eltelik a nap, besötétedik, és észre sem veszem. Igazi flow élmény. De folyamatosan visszatartott a gondolat, hogy hogy lehet ebből megélni. Munka után kujtorogni utálok, értékesíteni gyáva vagyok, alkalmazásban dolgozni nem akarok.
Ezek a kétségeim továbbra is fennállnak, most azonban úgy határoztam, hogy nem foglalkozom velük. Megtanulom a szakmát, és majd lesz valami.
Azt ugyan nem tudtam, hogy hol kezdjek neki a tanulásnak, mert iskolába nem tudok elmenni, az online tanfolyamok kétes minőségűek, és nem is tudom igazán, hogy mit kellene tanulnom. Hol tart most a tudomány, mit jelent az a rengeteg idegen szó, programnyelv és rövidítés. Egy szakmabeli ismerőshöz fordultam tanácsért, de mivel épp egy borkóstoló végénél jártunk, nem tudtunk érdemben elmélyedni a témában. Annyira viszont igen, hogy az ismerős emlékezett rá másnap, hogy téma volt, és átküldött egy akciós ajánlatot egy nemzetközi oktatási portáltól. Én pedig nekihasaltam az iskolák összehasonlításának, a fórumok és tapasztalatok végignyálazásának. És végül egy életem-egy halálom, befizettem három kurzusra, valahol el kell kezdeni alapon.

Úgyhogy most minden nap tanulok, délelőtt, mikor Kismiklós alszik, és este miután a gyerekeket lefektettük. A html-en és css-en már túl vagyok, ez nem volt nehéz, ezeket már ismertem. Most jön még a fekete leves. De nem érzem nehéznek, sőt lelkes vagyok, újra flow van, alig várom, hogy nekifeküdhessek a következő fejezetnek. Mellé üzlet könyveket és szakcikkeket olvasok, sőt kódolással is álmodom. És nagyon boldog vagyok. Nem tudom, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, de a saját önkéntelen reakcióimból ítélve jó útra léptem. Remélem, évek múlva úgy fogok visszatekinteni 2016 novemberére, hogy ez volt az, amikor az új szakmám elkezdődött.

Napsugár gyermek

Már éppen alap igazságként készültem kimondani, hogy a gyermekek – és így a gyermekes anyák – életében van egy kegyelmi időszak, a baba kb 6-8 hós és két éves kora között, amikor minden olyan mosolygós és könnyű, és az ember nap mint nap szétfolyhat a padlón a boldogságtól. De ekkor átjött a szomszéd.

Mert nekem mindkét gyerekkel így volt: ilyenkor a baba már van elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen az életben tartásán napi szinten aggódni, de még nem jött el a földön pörgős-visítós dackorszak ideje. Kismiklósnak például három fő szükséglete van: alvás, evés, ölelés. Ezeket nem túl nehéz teljesíteni, így a fennmaradó időben kedve szerint fedezi fel a lakást meg a világot, fél órákat elszöszöl az előző nap sarokba dobott sporttáskám tartalmával vagy a szelektív kukából kibányászott joghurtos poharakkal (ebből is látszik, hogy játékot venni is teljesen fölösleges). Időnként odajön hozzám, felkéredzkedik, ilyenkor össze-vissza ölelgetem. Majd amikor elég volt, fogja magát, és távozik. És folyton mosolyog, mindig örül valaminek vagy magyaráz, mint egy csivitelő kis napsugár-gyermek.

Aztán tegnap átjött a szomszéd, akinek ragyogó arccal szintén elmondtam az elméletemet, de ő haladéktalanul megcáfolt, hogy náluk nincs ez így, közelről sem, rémálom a 10 hónapos. Mert egész nap a lábába csimpaszkodva sír, ráadásul reggeltől estig sétáltatni kell (mondjuk ez totális kicseszés saját magukkal), éjjel meg kelegetni hozzá.

Ennek kapcsán gondolkodtam el újra, hogy vajon mekkora része van a szerencsének, az öröklött tulajdonságoknak, a családon belüli légkörnek és a nevelésnek / szoktatásnak abban, hogy milyen lesz egy kisgyerek. Nem állítom, hogy könnyűnek találom az anyaságot, de másokhoz képest igen, nagyon. És nem tudom, hogy akkor most szerencsés vagyok, vagy ügyes. Ennél fogva tanácsokat se nagyon merek osztogatni, mert mi van, ha nem a tudatos cselekedeteimnek köszönhetem mindezt, hanem szimplán csak óriási nagy mázlim van?

Trump

Javaslom, hogy nézzük meg, hogy a tömegmédia miről beszél éjjel-nappal. Aztán nézzük végig, ahogy annak szöges ellentéte történik.
Ebből vonjuk le azt a következtetést, hogy ha tájékozódni akarunk, jobb ha elfelejtjük a tévét, rádiót, újságot. És végre ássunk kicsit mélyebbre.
Vagy maradjunk a Barátok köztnél.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum