A vezetés lélektana

Tavaly májusban már csodálatosan összefoglaltam a vezetéshez és vezetőséghez való sunyi hozzáállásomat. Mármint ennek felismerését, és az ellene tett első lépéseket. Akkor azzal fejeztem be, hogy nem törekszem vezérigazgatóságra. Hát csak vigyázzunk a szavakkal. Most éppen nagyon úgy áll, hogy ügyvezető leszek.
Ennek elvállalása számomra most olyan, mintha egy hedonista egy év aszkézisbe vonulna szellemi fejlődése érdekében. Ugyanis nem valami lelkes-optimista startupról vagy virágzó vállalat átvételéről van szó, nem. Én kérem önként felmászok egy süllyedő hajóra. Mert úgy érzem, ezt kell tennem. Most ez szolgálja legjobban a lelki fejlődésem és tanulásom.

Van ugyanis nekünk ez a lakóparkunk. Vagyis nem nekünk, személy szerint, csak benne lakunk, úgy 300 másik családdal egyetemben – egy kisebb falu. Nagyon szeretem, igazi otthonra leltem itt. Ám ami a közös dolgok irányítását illeti, az egy többfelvonásos katasztrófafilm. A problémákról már írtam korábban itt (ahol párhuzamot vontam a nagy magyar valóság között is), a lakók hozzáállásáról meg itt. Röviden: a jogi helyzet megoldatlan, a kassza üres, a lakók fele nem fizet, a költségek nőnek, a lakók elégedetlenek és egymásra mutogatnak, az aktivisták csak a szájukat jártatják, nem cselekszenek. Jelen felállásban még kb 2-3 hónapig tartható fenn a helyzet, utána csőd. És most lemond a vezetőség. És erre mi négyen vagy öten barátok összeállunk, hogy felmásszunk erre a süllyedő hajóra, hogy hátha mégis lesz valami.
Kell kapitány is, hisz a kft élére kell ügyvezető. Mondhatni polgármester. A posztra nem jelentkezett önként senki. Ki lenne olyan bolond. Mindenkinek van munkája, családja, gyereke, fűnyírni való telke, és főleg kifogása. Nekem is.
Napokig törtem a fejem rajta, hogy mi legyen. Hogy ki lenne alkalmas a posztra. Hogy kiben tudnék mint vezetőben bízni. És sajnos nem találtam jó megoldást. Egyedül elvállalni nem mertem, a vezetéshez való előnytelen hozzáállásom miatt (lsd első link). Még mindig nem vagyok elég magabiztos, még mindig kell, hogy valakivel megosszam a felelősséget. De éreztem, hogy ezt most csinálnom kell, nincs apelláta. Tudom előre, hogy irgalmatlan nehéz lesz. Hogy bármekkora erőfeszítés árán bármit is megmentünk vagy megcsinálunk, mindig sokkal több lesz a panasz, mint a köszönet. Fizetést a munkáért nem veszünk fel. Igazán biztató helyzet, nem?

Hogy tovább fokozzam: mi öten is szép kis kompánia vagyunk. Igazán jó hangulatban szoktunk egymásnál fröccsözgetni, átjárunk a medencésekhez fürdeni, a másikokhoz grillezni, szülinapozni, tejfakasztani, babamama klubozni. Tiszta karnevál az élet, jó arcok. De teljesen más együtt mulatni vagy együtt dolgozni. Mint a sorozatokban a főszereplői karakterek: van a jófej-késős, a megmondós-kihátrálós, a szorgalmas-sértődős, a lelkes-komplexusos, és én. Én nem tudom pontosan, melyik vagyok. A hatékony-nagyképű? És az egyetlen nő. Ketten leszünk ügyvezetők a jófej-későssel.

Hogy eddig milyen kihívásokkal találkoztam, melyeken keresztül már most, 2 hét alatt is rengeteget tanultam? Hogy ne ijedjek meg váratlan helyzetektől. Hogy ne stresszeljek. Hogy ne bonyolítsam a dolgokat. Hogy ne várjak másokra. Hogy ne érzelemből reagáljak. Hogy legyek nyitott mások javaslataira. Hogy ne támadjam azt, akivel nem értek egyet. Hogy feladatokat delegáljak. Kezeljem a kifogásokat. Felismerjem az emberekben rejlő potenciált, az erősségeket. Hogy helyesen érveljek. Hogy megköszönjek és dicsérjek. Hogy higgyek. Hogy a sarkamra álljak. Hogy ne az vezéreljen, hogy más mit gondol rólam. Hogy rendszerezzek. Hogy tanuljak valamit mindenkitől. Hogy empatikus legyek. Hogy a munkát végezzem el, a levelet írjam meg, és utána csukjam le a laptop fedelét, és többet ne gondoljak rá. Ne bonyolítsak, kattogjak, stresszeljek, hanem üljek le egy csésze teával, elalvás előtt pedig meditáljak.

 

Reklámok

Hosszú szemű

Mondom Jónásnak, hogy a következő kereszteződésnél balra fogunk kanyarodni. Már jó messziről meglátja a lámpát, és felkiált:

-Anya, én már látom is a jelzőlámpát! Ugye, milyen jó hosszú szemem van?

Dögrovás

Múlt héten Jónás beteg lett, az a szokásos lázas-orrfolyós-köhögős cucc.Csak két napig tartott, egész jól is viselte, csak én nem.
Mire kilábalt belőle, Kismiklós frankón belázasodott. Már épp a tüdőgyulladás tüneteit googliztam éjjel a vécén (zihálás és fulladós köhögés miatt), de aztán jobban lett.
Következő nap aztán Jónás jelent meg mellettem az éjjel közepén, hogy nagyon fáj a füle. Melegítés, orsszívás, gyógyszerezés után jobban lett, nem lett középfülgyulladás.
Ellenben én ágynak dőltem. Volna. Ha nem lenne itthon két gyerekem. Az anyaság egyik fénypontja betegen rohangálni a beteg gyerekek után. És mikor este hétkor hazajött a érjem, és épp fellélegezni készültem, akkor elhangzott a Ki hányt ide a vécébe? kérdés.

Honnan szedi ezeket

Jónás áll a radiátor tetején, egy bottal pisztergálja az ablakot – ablakmosósat játszik.

-Látod, anya, milyen ügyes vagyok? – néz hátra büszkén – Igazi férfiember!

Holdogság

Normál esetben eszem ágában nem lenne kimenni este fél nyolckor, sötétben, egyedül, fagyban, hóban futni. Vagy mennék korábban, vagy maradnék otthon valami tévé előtti mozgásra, ha már egyszer így alakult.

Azonban Jónás beteg lett, a két gyerek egész nap itthon nyuvasztott, felváltva ordítottak valamiért, és semmi nem volt jó öt percnél tovább, pedig olvastam új könyveket, építettünk Duplo kertes házat és robotot, sőt még fincsi kanalas orvosságot is kaptak. Úgyhogy mire a férjem hazaért este hétkor, én már semmi mást nem akartam, mint kiszabadulni. A futás logikus és eladható alibinek tűnt. Ám legyen, akkor futok, csak ki innen.

Sajnos az utak tiszta jegesek voltak a lejárt hótól, így nem volt más választásom, az erdő felé vettem az irányt. Gondoltam, legalább a hágóig felküzdöm magam. Végül aztán csak feltoltam a kilátóig, vitt az ideg, pedig rohadék nehéz volt.
A tengerparti- és a friss hóban futásban az a közös, hogy mindkettő nagyon romantikusnak hangzik, ám a valóságban piszok nagy szívás. Csak melózol, melózol, és alig haladsz.
Visszatérve az erdőhöz, hó volt, és sötét. A fejlámpám fénye kimetszett egy kört ebből a sötétségből, de csak hogy a világ többi része még láthatatlanabb és ijesztőbb  legyen. Elég annyi, hogy párszor azért majdnem becsináltam, amikor megroppant vagy megvillant a fák között valami. De azzal nyugtattam magam, hogy az M1-en sokkal nagyobb veszélynek vagyok kitéve, mint itt. Valójában semmi félnivalóm nincs. Úgyhogy inkább anyáztam szorgalmasan felfele.

Aztán egyszer csak felértem. Elég jó volt. És marha büszke voltam magamra. Nem a teljesítményemre, hanem a puszta tényre, hogy nem adtam fel.

És ahogy megfordultam, hogy elinduljak lefelé, egyszercsak kibújt az óriás telihold a felhők közül. Fényét szétloccsintotta az éjjeli tájon, szikrázott a hó és benne a nyulak lábnyoma, a fák árnyéka pedig keresztbe feküdt az úton.

Lekapcsolt lámpával, csak a Hold fényében futottam haza a frissen behavazott éjjeli erdőn át.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Egyéb veszély

-Anya, ugye oda az van írva, hogy kérjük az ajtót becsukni!
-Igen, az.
-És utána pedig két egyéb veszély. – mutat a mondat végi felkiáltójelekre.

Egy pillanatig bambán nézek, aztán leesik a tantusz, röhögnöm kell.

Jónás ugyanis betéve tudja a KRESZ táblákat, ha eddig nem mondtam volna. A ritkán használtakat is, ráadásul hivatalos megnevezésükön. Így az egyéb veszély nevű táblát is, a piros háromszöget, benne felkiáltójellel.
Úgyhogy miután jól kikacagtam magam, megpróbáltam neki elmagyarázni a felkiáltójel fogalmát, célját, és a táblákhoz való közét.

Kicsit bonyolultabb volt, mint azok a kérdései, hogy mondjuk miért piros a vérünk vagy miért tart fent a karúszó a vízen.

Nosztalgia

Már megint profilkép kell valahová. Nyálazom végig a gépen található fotókat. Egyre régebbre lapozok, 2010, 2005, 2002, pedig tudom, hogy azok a képek már nem lesznek jók. De sodor magával. Úristen, milyen szép helyeken jártunk. És úristen, milyen szépek és fiatalok voltunk.

Egyébként pedig nonszensz, hogy nincs rólam egy sima portré fotó. Vagy valami sziklafalon lógok, vagy sisak van rajtam, napszemüveg, hátizsák, szári, két gyerek, férj. Nem mintha baj lenne, csak ilyenkor gondban vagyok.

Generáció csillámos minidresszben

Olvastam egy cikket az Y generáció kilátástalan helyzetéről.
És biztos azért, mert már én is egy lefelé beszélő vén picsa vagyok, de azt gondolom, hogy úristen, miafaszt akarnak még, életképtelenség és követelőzés az egész. Könyörgöm, tizennyolc évesen két táskával költöztem el otthonról egy nyárikonyhába, ahol az udvaron volt a pottyantós vécé, és a kert közepén mostam kislavórban. Eddigi életemben tizenöt helyen laktam, ennek a legjava albérlet volt. Volt ezer munkahelyem, sokszor képzettségen és képességen aluli, mert abból tudtam fizetni a számlákat. Vendéglátóztam, árultam fagyit nudista strandon, dolgoztam raktárakban, bébiszitteltem Ausztriában meg Németországban. Hogy aztán elmenjek minimál pénzért irodába dolgozni, és beiratkozzak egy levelezős főiskolai képzésre. Nem, nem volt diákhitelem, mert két helyen dolgoztam. Éjjel meg tanultam. Aztán egy-két évtized alatt eljutottam valahová. Na de mindegy, nem is ezt akartam mondani, hanem hogy volt egy csomó, ugyanilyen helyzetben lévő ismerősöm és barátom is. Valahogy normális volt ez.
Azt gondolom, a rendszer azóta nem sokat változott, most sem könnyebb. Csak mintha sokkal több lenne a loreál, mert megérdemlem attitűd az emberekben, a felnövekvőkben. Hogy olcsóbban meg kellene kapniuk a dolgokat.

Tegnap hivatalosak voltunk a helyi kultúrházban egy előadásra, egy barátunk kislánya lépett fel. Hetvennyolc (!) (környékbeli!) másik kislánnyal együtt egy amatőr táncos színdarabban. Élvezhető műsor volt, de én végig azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz ezekből a lányokból. Akik négy évesen már full sminkben, csillogó minidresszben a színpadon ugrálnak. Van közöttük tehetséges, de a java csak eszeveszetten igyekszik jól csinálni. De ott állnak a tapsban a színpadon, és elhiszik, hogy ők kicsi sztárok, gyönyörűséges tündérhercegnők, különleges bánásmódot kiérdemlő egyedek. Vajon mi lesz velük, amikor találkoznak az élet viszontagságaival és kihívásival? Amikor szembesülni kellene azzal, hogy valójában mégsem ünnepelt sztárok? Nyilván hárítani fognak. Felelős lesz a szülő, a világ, a gazdaság, az időjárás, meg a csillagok állása. Csak ők nem.

Pedig valójában tényleg különlegesek. Nem színpadiasan, hanem egyéniségükből, az ember csodálatosságából és megismételhetetlen voltából fakadóan. Bár szaladgálnának lehorzsolt térddel a patakmederben, de tanulnák meg azt, hogy ha tesznek a dolgokért, akkor sikerül. Hogy rajtuk múlik, hogy milyen lesz az életük. Hogy a szabadság felelősség, és mégis hogyan lehet az ebből fakadó lehetőségekkel élni. Hogy milyen csodálatos világban élnek, hogy a letűnt aranykorokon kívül alig volt ilyen. Bár mindenki megértené, hogy milyen kegyelmi idő ez. Nem csak akkor, amikor már elmúlt.

Korcsolya

Már annak is úgy örültem, hogy a környezetemben vannak természetes tavak, melyeken ilyen farkasordító hidegben korcsolyázni lehet. Úgy, mint gyermekkoromban. Ki kell tolni a pályát, letakarítani a havat, és aztán száguldhatsz és repkedhetsz a halak meg a hínár felett, egy náddal keretezett tükrön. Állat jó. Nem olyan, mint a zsúfolt, városi műjég.
Jónás ráadásul egy éve korcsolyáért könyörög, úgyhogy karácsonyra azt kapott. A héten ki is mentünk egy közeli tóra, és a mínusz tízben felhúztam a lábára az icipici korcsolyát (alig találtam ekkorát, legtöbb helyen 29-estől kezdődik a méretezés). Ő pedig húsz perc múlva már egyedül, a kezemet elengedve, röhögve totyogott a jégen. Azért bámulatos, hogy ide jutottunk, hogy így elreppent az idő, hogy ma már a fiammal járok korizni.

Erre ma kiderül, hogy itt a helyi tavon is lehet korizni. Az oly annyira helyi tavon, ami séta távolságra van, bemelegítésként le lehetne blattyogni. Imádok itt, a természet közepén, az országos kék és a korcsolyázótó kereszteződésében élni.

A városba pedig manapság már nem kell annyit járni. Az egyetemem például itt van, a saját kis íróasztalomnál, ahol akkor tanulok, amikor akarok. Például az Udemy-nél megint akció van, még két napig (szinte) minden kurzus 10$ (a 200$-osak is). Én már bevásároltam.

The year compass

Milyen volt 2016? Hát, mittudomén, a szokásos. És mit szeretnél jövőre? Hát ilyesmit.

Lehetne így is.

Ehelyett januárban évértékelőt és célkitűzést szoktam tartani. És össze is hasonlítom az elmúlt évet az előző célkitűzésekkel. Tavaly mondjuk nem csináltam ilyet, mert akkor az itthoni csecsemő + kisgyerek kombóval csupán a túlélést tűztem ki 2016-ra. Végülis teljesítettem a célt, túléltem. Aztán elkezdtem töltögetni az ez évi összefoglalót, és kiderült, hogy nem is akárhogy éltem túl. Felelevenedett az egész év, és összeállt egy színes, izgalmas, szerethető kép – nem is gondoltam volna, hogy ennyi minden belefér ebbe az évbe. Hiszen tavaly januárban még épp csak a gyermekágyas időszaknak lett vége. És Jónás is otthon volt, csak két napot járt bölcsibe.

Ehhez képest 2016-ban lefutottam egy utcai és két terep félmaratont, voltam vagy öt futóversenyen, jártam squasholni, rákaptam a montizásra.
Voltunk wellnessezni, Romániában a Vaskapunál, Kemencére szerveztem családoknak közös hétvégét, nyaraltunk a Balatonnál a húgommal, voltunk két hetet Lengyelországban a Balti-tengernél, őszöltünk Rovinjban, bicikliztünk a Őrségben és montiztunk a Kőszegi-hegységben, teleltünk a Zemplénben.

Volt számtalan baráti összejövetel, társasoztunk bort kóstoltunk, szalonnát sütöttünk, kirándultunk. Év végén voltam mindkét munkahelyemmel csapatépítőn és találkozón, illetve érettségi osztálytalálkozón is.
Bevezettük a szerdai randi-esteket, így kettesben is eljárhatunk.
Megszerveztem a helyi játszótér felújítását, pénzt gyűjtöttem rá, közös munka-szombatokat szerveztem, összefogtam a lakókat – és két hónap alatt megcsináltuk az egészet.

A biokertem jól sikerült, viszonylag kevés munkával rengeteg élelmiszert termeltem, és az új mélyhűtőnek hála az év 3/4 részében el tudom látni a családot saját termelésű zöldséggel.
Jónás ősszel oviba ment, így újra lett naponta másfél-két óra szabadidőm (amíg Kismiklós alszik), így beiratkoztam az idegenvezetői okj-s kurzusra (munka miatt kell). Sokat gondolkodtam a jövőn munka szempontjából, és úgy döntöttem, hogy pályát módosítok – webfejlesztő leszek. Vagy valami ilyesmi, még nem tiszta. Viszont beiratkoztam egy (öt) online kurzusra, és most alvásidőben angolul tanulok programozni.

Nagyjából egészségesek voltunk, Jónás pl egy napot sem hiányzott az oviból betegség miatt. Azért néha elkaptunk valami kórságot. Negatívunkánt annyit tudok felsorolni, hogy Jónás az év jó részében dackorszakos volt, de ez szerencsére már elég jól elmúlt. Illetve a két testvér nem jön ki jól egymással, folyton áll a bál, hol a nagy nyűvi a kicsit, hol a kicsi támad már csak védekezésből is. Emiatt az együtt töltött idő gyakran fullad háborúba. Illetve emiatt sokszor éreztem magam lestrapálva, kifacsarva. A férjemet előléptették, ami neki nagy szakmai siker, de azzal is jár hogy későn jár haza, értsd vacsorára vagy utána. És két kimerült ember nem jó párosítás. Úgyhogy elég sokat veszekedtünk is, vagyis inkább az a lényeg, hogy elkezdtünk másként veszekedni, és nem öt perc múlva kibékülni. Úgyhogy emiatt a 2017-es év egyik legfontosabb célkitűzése az, hogy dolgozzunk a kapcsolatunkon, keressük meg a problémák gyökerét és változtassunk, mert most még könnyű.

És ezzel el is értünk 2017-hez. Mit szeretnék idén? Egészséget, boldogságot, persze.

Egyrészt boldog és kiegyensúlyozott házasságot, és vállalom is az ehhez (vissza)vezető utat, illetve a szükséges energiát.
Másrészt szeretném ezt az évet a tanulásnak szentelni. Haladni szeretnék az átképzésemmel, és ezzel párhuzamosan kitalálni, hogy melyik részterülettel szeretnék majd foglalkozni.
Szeretnék idén visszamenni pár túrát vezetni, és nyilván megcsinálni az idegenvezetőit is (brrr).

Minden másnap – de legalább hetente kétszer – sportolni, ez lehet otthoni torna vagy futás, biciklizés is. Jó lenne egy 2 órán belüli utcai félmaraton, egy kicsit jobb terep félmaraton (az első márciusban), meg pár jó kis verseny a szokásos barátokkal. Életmódhoz kapcsolódóan legalább nagyjából tartani kívánom az étrendem is, és bemenni 60 kiló alá, és ott is maradni.

Utazásokat is tervezek, de konkrét célom még nincs. Stockholmot visszadobtam, mert ár-érték arányban túl drága. Szeretnék hegyekbe menni és pár új helyet is felfedezni. A gyerekek már nagyobbak, úgyhogy idén jobban ott tudjuk majd hagyni őket a nagyszülőknél, nyáron talán már két napra is, úgyhogy mehetünk hegyet mászni, montizni vagy fesztiválozni is. Továbbá ha délutánonként világos lesz, újra sokat járok el a gyerekekkel is. 2016 egyik legszebb pillanata az volt, mikor ovi után felmentem a gyerekekkel a Pilisre a Boldogasszony kápolnához, és ültünk hárman fent a hegyen, Kismiklós zokniban totyorgott, Jónás egy banánt majszolt, és bámultuk, ahogy a délutáni súrlófény aranyba öltözteti a hegyeket. Nem kell sok a boldogsághoz. De egy kicsi azért igen. Úgyhogy venni fogom a fáradtságot, és menni fogunk.

A helyi lakóközösség munkájában idén részt kell vállalnom, belső kényszer, nem külső. Ebben is meg kell találnom azt, amit bele tudok illeszteni az életembe, és ahol még jól együtt tudok dolgozni másokkal. Egyben gyakorolhatom azt is, hogy ne szegje kedvem a kritika, merthogy az biztos lesz, bármilyen jól is csinálom majd.

A mindennapi élet területén a jelszavam az egyszerűsítés és lényegre törekvés.
Rengeteg időigényes dolgot tűztem ki célul, plusz még azt is, hogy sok minőségi időt szentelek a gyerekeknek, úgyhogy valahonnan időt kell ezekre szakítani. Már gyakorlom egy ideje, hogy ha összekuszálódnak vagy fejemre nőnek a dolgok, akkor felteszem a kérdést: mi a fontos? Ez most fontos? Tényleg gond, ha ma este nem szedem le a ruhákat a szárítóról, de helyette játszom a gyerekekkel? Tényleg el akarok menni arra a rendezvényre, amire hívtak? És a fontos dolgokra szánom az időmet is. Nem netezek annyit, a telefonomon egyáltalán nem internetezek, fölösleges vagy haszontalan cikkeket nem olvasok. Nem csinálok dolgokat azért, hogy mit szól vagy nem szól más.
Idén még kevesebb pénzt fogok dolgokra és tárgyakra költeni, helyette szabadidőre, élményekre és utazásra áldozni. Rendbe teszem az összekuszálódott bankszámláimat, biztosításokat, számlákat, és kezelem a megtakarításaimat. Törekszem az egyszerű, rendezett, fókuszált életre, ahol arra szánok időt, ami valóban fontos. Ja, és alszom eleget.

Egyébként pedig béke és egészség legyen, az a legfontosabb. És ez most nem csak olyan szólam.
Azt gondolom, mindkettőért lehet tenni. Elsősorban magunkban, belül, másodsorban a makro(mikro)környezetünkben. De ez már egy másik történet.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum