Nassoló

Marha büszke voltam magamra, hogy a nagyobbikat sikerült oly módon a tudatos és egészséges étkezésre nevelni, hogy a házban kifehéredtek a bekerülő csokimikulások, mert Jónás inkább a mandarint választotta a mikucsomagból, mint a csokit. Ételek közül a gyümölccsel lehet a legboldogabbá tenni, és az az ünnep, ha ültő helyében betolhat egy doboz (télen fagyasztott) málnát.

Na a kicsivel már nem jött be ugyanez. A nap bármely szakában kézenfog, és vonszol a szekrényhez, melyben a kekszet tartjuk. Akkor is, ha abban hetek óta nincsen keksz. A számból is kiszagolja a csokoládét, hiába kapok be egy kockát sutyiban, a fogamról is lenyalná, ha hagynám. Eszik mellette rendesen, de a gyümölcsért nincs oda, ellenben naphosszat nemlétező finomságokért könyörög. Ennyit az ügyes, egészségtudatos nevelésem sikeréről.

Reklámok

Szóló szőlő

-... és Apa tegnap annyi mesét mondott, mint a rosta lika! – meséli Jónás az előző este történteket.
Én meg szakadok a röhögéstől.

Anya, holt terem a szóló szőlő, mosolygó alma és csengő barack?

No, én most rittyentek egyet! – rázogat egy madzaggal a kezében.

Mert az van, hogy Jónás két magyar népmesés mesekönyvet kapott karácsonyra a nagyszüleitől. Elég hamar megszerette őket, pedig még kicsinek tartottam hozzá. De hát minden este ezt kérte. Aztán mikor betegség szezon volt, elég sok mesét nézett, és hát mi mást nézett volna, mint népmesét. Meg Pettson és Finduszt. Most ezek mennek. Még életében nem látott egy Disney filmet sem (egyszer a mamája bekapcsolta neki a Verdákat,  Jónás meg kikapcsoltatta velem, hogy ez butaság), fingja nincs Szupermenről meg Pókemberről, és elkerült a mese-figura őrület is. Szerettem volna, hogy így legyen, de nem erőltettem volna. Örülök, hogy magától alakult így. És így legalább minden nap van valami röhögnivaló, az újabb beszólásain.

Gondolatok nőnap körül

Úgy látom, idén az a trendi (vagy már régebb óta, csak most csúcsosodott ki), hogy a nők kikérik maguknak a nőnapot egyenjogúság címén. Nem egészen értem, mi köze egymáshoz a kettőnek. Attól, hogy valaki hoz nekem egy virágot, még tekinthet egyenrangúnak (vagy nem). Különösebben nem érdekel ez az “ünnep”, sosem tartjuk, de kikérni magunknak kicsit olyan, mint kiakadni azon, hogy valaki kinyitja nekünk az ajtót. Szerintem szép dolog, kár lenne megölni. Bár a virághoz nem ragaszkodom.

A női szerepkörök. Itt ez a lakóparki meló. Bárki jelentkezhetett volna a vezetői csapatba, ügyvezetőnek is. Rajtam kívül egy nő sem tette. Pedig laknak itt úgy 250-en, mármint nők. Miért? Nem a férfiak veszik el tőlük a jogot, hanem ők, saját maguktól. Most erre biztos mindenki azt mondja, hogy de mert így nevelték őket, mert az anyjuk is csak főzöttmosotttakarított. Lehet. De az én anyám is azt csinálta, sőt a vallásuk egyenesen ki is mondta, hogy az asszony feje a férfi, és kéretik a nőknek alárendelni magukat. És ez nálunk így működött, ebben nőttem fel. Akkor végülis mennyit számít a nevelés?

Kicsit olyan érzésem van – és ezért nyugodtan meg lehet kövezni – hogy a saját nőiségünk, társadalmi értékünk, a szerepünk és nemünk súlya épp annyit ér, mint amennyire azt mi magunk taksáljuk. Nem az anyánk, nem az apánk, nem a férfiak, hanem mi magunk. És igen, rongyos-szemét-férfiközpontú világban élünk, de ha holnaptól elkezdene minden (sok) nő értékes, boldog, nőiségére (és ezzel összefüggő másságára) büszke emberként létezni, akkor egyszerre tárgytalanná válna a téma. Mert a férfiak is annyira fognak tartani bennünket, amennyire mi magunkat.

De nem végeztem és olvastam kutatásokat a témában, csak ez az érzésem. Meg már unom a fortyogást.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum