Arccal a félelem felé

Szerintem én még soha életemben nem dolgoztam annyit, mint mostanában. Zsonglőrködöm az idővel, pengeélen billegek az elúszás és a jól teljesítés között. Ami furcsa, hogy még nem sokalltam be. Hogy éjjel mégis jól alszom, hogy nem stresszelek. Emiatt azt gondolom, hogy nagy terhelés ellenére a helyemen vagyok.
Vannak napok, amikor kiakadok magamban, hogy elegem van, tököm tele, ezt így nem lehet csinálni. Főleg a lakóközösségi – ügyvezetői munkával kapcsolatban érzek így, amivel napi szinten 2-6 órát foglalkozom. És mikor már épp behisztiznék, akkor végigveszem: miért is csinálom ezt? Mi volt a legfőbb célom vele? Hogy tanuljak. Hát most tanulok? De bizony hogy. Hát akkor meg fogd be a szád, és csináld. Úgyhogy csinálom. És ha már ezért csinálom, akkor menjünk bele a sűrűjébe: egyenesen bele a helyzetbe, amit utálok, amitől félek, amit mindig is igyekeztem elkerülni.
Palya Bea használta ezt a kifejezést egy interjúban, és annyira jól kifejezi azt, amit most csinálok: megyek a félelem irányába. Múltkor például egy nagyon kényes levelet kellet megírni és elküldeni a volt vezetésnek. Perrel kellett megfenyegetni őket. A levelet megírtam egykettőre, mert írni szeretek és tudok is. De az elküldéstől féltem. Hússzor elolvastam, kifogásokat találtam, egyeztettem a többiekkel. Tudtam, hogy ebből nagy balhé lesz. Ráadásul egyáltalán nem illett a konfliktuskerülő hozzáállásomhoz. Vagyis nem vagyok konfliktuskerülő, de általában csak addig megyek bele a dolgokba, amíg nem üthetem meg magam. Mert akkor inkább mentem az irhámat. És ez a helyzet ilyen volt. Ráadásul lett is volna rá lehetőségem, hogy letoljam magamról a feladatot. De akkor megint a fentiekre gondoltam, hogy miért csinálom ezt az egészet. Hogy ha nem állok bele az ilyen feladatokba, ha nem kezdek el másként viselkedni, mint eddig, akkor nem tudok fejlődni. Úgyhogy szorosan behunytam a szemem, és megnyomtam a küldés gombot. Cserébe másnap tényleg meg is kaptam, amire számítottam, az igaz. De csak alig egy napig éreztem rosszul magam miatta.
A másik nagyon intenzív terület a az ötünk munkájának az irányítása. Hivatalosan egyenrangúak vagyunk, de én a vezetést is gyakorolni szeretném, úgyhogy gyakorlok rajtuk, magamon. Úgyis mind az öten öt felé húzunk, és az önszerveződés a gyakorlatban nem működik (nálunk legalábbis), úgyhogy hiába van demokrácia, valaki kell, aki vezet, aki irányít. Most ezt is tanulom. Hogy hogyan tudom úgy motiválni, segíteni, kicsit irányítani az embereket, hogy közben ők is jól érezzék magukat, és a munka is jól el legyen végezve. Alaptermészetemnél fogva olyan vagyok, hogy mindent én akarok csinálni, és meg vagyok győződve róla, hogy csak az lesz rendesen és igazán jól / szépen megcsinálva, amit én csinálok. Úgyhogy delegálni tanulok, az egyes emberek erősségeit, gyengeségeit, félelmeit és valódi egyéniségét megismerni, és annak megfelelően beszélni, dolgozni, kérni. Eleinte például folyton belefojtottam az egyik srácba a dolgokat, mert minden amit csinált, az rossz volt. Szerintem is, és a többiek szerint is. De mivel mindig én reagáltam először, vagy én nyújtottam be egy jobb ellenjavaslatot, kezdett a kapcsolatunk megromlani, szinte szemmel látható fellegek nehezedtek közénk. Aztán elkezdtem tudatosan dolgozni a fentieken. És pár hónap elteltével oda jutottunk, addig terelgettem a dolgokat, hogy  megvan a srác saját területe, amiben jó, amit szeret csinálni, amiben jó szívvel és őszintén tudom dicsérni. Ettől ő megerősödött, a cég rengeteget profitál, a mi kapcsolatunk pedig kisimult, újra süt a nap. Hát ilyenek.

Ez még csak egy kicsi szeletke az aktuális dolgokból. Megvettük a férjem régi céges autóját és eladtuk az enyémet, annak minden adminisztratív vonzatával együtt: okmányirodák, biztosítók, szerződések, hirdetések, franckarika.
Jónás négy éves szülinapi bulija volt tegnap, vendégek, ajándékok, tortasütés, kerti bútor, héliumos lufi. Ja, és pedálos bicikli, el ne felejtsem a legfontosabbat.
A kertben is dolgozni kell, meg palántákat locsolni az emeleti szobában. Fűnyírás, ültetés, komposzt szitálás.
Végre jelentkezett a kútfúró is, és elkezdte a munkát hétfőn, a kőműves meg az övét kedden. Így a szülinapra érkező vendégek először egy sittes konténeren átmásztak, megkerültek egy kútfúró teherautót a garázsfeljárón, átbújtak a bokrot elkötő zsinórok alatt, vigyázva, hogy a ruhájuk alja a lehető legkevésbé érjen le a híg sárba. Innen már csak egy bontott csempe-halom meg némi ytong hulladék volt hátra, és meg is érkeztek a buli helyszínére. A szülinap jól telt, igaz, hogy Jónás már a második hisztijén is túl volt már a torta előtt, és még nem volt itt az este vége.
Na de mondom, a születésnap eltelt, szép volt, legalábbis csak a szépre emlékezünk. Ellenben a kőműves minél többet halad, annál több baj derül ki, ma konkrétan leszakadt az erkélyről egy tíz kilós darab, anélkül, hogy valaki a közelében lett volna. Jó, hogy nem a fejünket törte szét, csak a lentebb lévő terasz járólapját. Így legalább azt is lehet csináltatni. Aztán talált az ember még valami vizes plöttyé ázott osb lapokat, amely találmánya – mint később kiderült – még úgy egy százassal megdobja a várható kiadásokat. Ha így folytatja, vasárnapra elbontja az egész házat.
Úgyhogy vigasztalódhatok azzal, hogy a kutasok meg már negyvenkét méteren járnak, és még mindig nincs rendes víz, pedig három napja reggeltől estig pörög a Robur motor meg járnak föl-le a fúrófejek. De végülis nem is baj, mert ők meg épp vasárnapra átfúrják majd a földgolyót, úgyhogy meg is kell néznem, hogy mi van a túloldalon, mehetünk-e oda lakni, ha már a kőműves úgyis elbontja a házunkat.

Azt még ugyan nem tudjuk, hogy mennyibe fog fájni nekünk ez a nagyon-mély-de-víz-nélküli kút. Azt állítják, egy földbe ásott tartállyal azért így is meg lehetne oldani a locsolást. Igaz, hogy az még úgy háromszáz lenne, de lehetne locsolni, nem?
A fejleményekről (vízállásról, rohadó osb lapokról) folyamatosan tájékoztatom sms-ben a férjem, aki egyébként egy megbeszélésen ül egész nap, utána meg üzleti vacsorál. A pötyögés közben majdnem ottfelejtem a cukrászdában a gyerek ovis tortájához a számlát, márpedig a nélkül nem lehet a gyerekekkel  megetetni.
Aztán gyorsan eltakarítom a szülinapos romokat, beszélek a két biztosítóval (húsz menüponton és keringő zenéken túl) a szerződés felmondásáról, kihangosítón keresztül persze, mert közben tökfőzeléket főzök. Kicsit túl sok ecet löttyent bele, de azért még ehető, Kismiklós falja. Amúgy is arany gyerek, jó elfoglalja magát az udvaron. Nagyon szeret(ne) például állva csúszdázni, vagy a fúrás alatt lévő kútba belemászni. Hálistennek ebéd után jókat alszik, úgyhogy belecsaphatok a lecsóba: adatbázist frissítek, üzemeltetési szerződést írok, ppt-t készítek. Gyorsan végzek, úgyhogy még gyorsan megírom egy időzített bejegyzés vázlatát a facebookra, ez most a túravezetős meló. Fényképet még keresnem kell hozzá este. Meg gyorsan megnézem még a szállásfelhozatalt az augusztusi útra, illetve aláírom az idegenvezetői vizsgához az órarend 217 sorát (egyenként).

De itt a délután négy, indulok az oviba. Innentől már nem dolgozom, a délután csak a gyerekeké. Még a telefonom sem nézem meg.

Hát ezért nem írok mostanában blogot. De mindig azt gondolom, hogy már csak pár hét, és vége, túl leszünk rajta, és beáll minden a rendes kerékvágásba. Lesz időm filmet nézni meg a kertben ücsörögni. Aztán ez az idő valahogy sosem jön el. De mondom, az vigasztal, hogy közben azért mégis jól érzem magam. Meg futottam vasárnap egy terepversenyen is, és összesítettben a középmezőny elején végeztem, nőiben pedig tizedik lettem. Ami azért tök jó, magamhoz képest. Igaz, hogy másnap járni alig bírtam. Úgyhogy sok jó dolog is történik.
Csak az a kút…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum