Munka, vállalás

Ma reggel összeszedtem a gondolataimat a férjemnek a “munkatársaimmal” kapcsolatban, és még magam is meglepődtem azon, hogy milyen tragikus és elkeserítő a helyzet. Igaz, hogy ingyen vállaltuk a munkát, de vállaltuk. Mindenki a szívére tette a kezét azon az estén, és igent mondott. Mind az öten. És akkor lássuk, hogy ma, fél évvel később mi a helyzet:
-az egyik besértődött, és elkezdett a levelekre nem válaszolni, illetve enyhén ittas állapotban egyszer odabökte nekem, hogy na Bogár, én ebből kiszállok.
-a másik, az ügyvezető társam, azóta elvált, elköltözött. Megegyeztünk, hogy ennek ellenére a kezdeti folyamatokat és a nagy munka-dömpinget végig csináljuk együtt, és ha beindultak a dolgok, akkor majd kiszáll. Ehhez képest szintén zenész: nem csinálja meg azt a minimálisat sem, amit vállalt, illetve hónapok óta nem válaszol a levelekre sem.
-a harmadik időnként felbuzdul és dolgozik, de máskor hónapokra eltűnik, a vállalt feladatainak a tizede sincs meg.
-a negyedik eleve feladatokat sem vállal, max csak beleszól a döntésekbe.
-a fentiek miatt bevettünk még egy srácot, ő legalább tevékenykedik, amit vállal, azt megcsinálja.
-egy lány vállalta, hogy segít nekem az adatbázis rendbetételében. Levittem neki az anyagot júliusban, hogy szeptemberig megcsinálja. Október vége van, 10 sort csinált, azt is rosszul. Mert közbejött valami. De nem hívott fel augusztusban, hogy bocs, nem fog menni, hanem én üldözöm, hogy akkor legalább az eredeti adatokat adja vissza.

Mi az úristen van itt? Az emberekben ennyire nincs felelősségérzet, egyenesség, kitartás? Miért nem csinálja meg, amit vállalt? Miért vállalta akkor? És ha nem tudja / akarja tovább, akkor legalább miért nem áll ide, és mondja, hogy bocs, holnaptól nem. Komolyan nem értem. És nem  csapongó tizenévesekről van szó, hanem harmincas-negyvenes – elvileg érett – felnőttekről.
Hozzáteszem, eredetileg önszerveződő módon, vezető nélkül kezdtük el, de az aztán pláne nem működött. Aztán az alakult ki, hogy én lettem az, aki összefogja a dolgokat, de eddig azt gondoltam, hogy lehet ezt demokratikusan, a másik folyamatos baszogatása nélkül, a belső motivációban bízva csinálni. Hát nem. Nekem pedig fel kell frissítenem a fejemben újra, hogy miért is csinálom ezt az egészet. Nem azért, mert annyira hiányzik az a napi 1-6 óra ingyen-munka. (Bár néha jól esik a gyerekek mellett ilyesmivel is foglalkozni.) Hanem azért, hogy tanuljak. Tanuljak vezetni, irányítani, motiválni, számon kérni, megfelelő embereket találni – ezt az egész kócerájt menedzselni. Nem az operatív munka miatt. Pedig szokásom abba menekülni.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum