Másnap reggelre meghalt.

Én ilyenkor kisebb sokkot szoktam kapni (és itt a szoktam szó is szomorú már), miszerint első körben csak az agyam fogja fel, az érzelmeim még nem, de tudni, hogy fel fog tárulni a fájdalom ajtaja, csak ezt lassítani próbálom. Munkával. Aznap reggel, ahogy megkaptam a hírt, odanyögtem a férjemnek, meg hogy vigyázzon a gyerekekre, és perceken belül már úton voltam az eper földekre.
Egészen a vihar kezdetéig ott görnyedtem, full hangerőn szólt Atma, csak ott bőgtem el magam menthetetlenül, amikor megszólalt az a szám, amit az én temetésemre terveztem.

Aztán lekvár kavargatás közben szép lassan beérkezik a fájdalom meg a gyász is, egy légüres térbuborék közepére.
Most nyolc üveg lekvár készült. Mikor apu meghalt, egy gyapjú télikabát.

A temetésre egyedül mentem. Jónásnak mikor meséltem, hogy kicsit szomorú vagyok, mert meghalt a testvérem, akkor ő is teljesen elérzékenyült. Ott állt, és nagy kerek szemekkel próbálta visszanyelni a könnyeit, miközben meséltem. Eddig mindig játszi könnyedséggel beszélt a halálról, most mégis megértette valahogy. Másnap például látta, hogy virágokat nézek a telefonomon. Kérdezte, hogy mi az, mondtam hogy csak nézegetem  a virágokat. Azt mondja erre, Anya, szerintem te a temetésre nézegetsz virágot, csak nem akarod elmondani, igaz? Öt éves, bámulatos érzelmi intelligenciája van. Azóta pedig folyton azzal jön, hogy ő majd azon a napon akar meghalni, amikor én. Vagy pár nappal előbb. Én meg próbálom magyarázni, hogy most így gondolja, de remélhetőleg addigra felnőtt lesz, és lesz családja vagy gyerekei, párja, és már őket is annyira szeretni fogja, mint engem most.

Szóval a temetésre nem vittem senkit, legszívesebben magamat sem vittem volna. Vagy maximum begyógyszerezve, de fájdalomcsillapítón kívül nem sok minden van itthon, az meg csak a fizikai fájdalomra jó.
Mert micsoda agybeteg dolog az itthoni temetkezési szokás! Mintha direkt vakargatnánk az amúgy is sajgó sebet. Azt mondják, kell a búcsúhoz meg fontos állomása a gyász folyamatnak, de én ezt apu temetésén sem éreztem, csak hogy irgalmatlanul mocskosul fáj, de mégsem rogyhatok zokogva a koporsó mellé. Akkor vagy háromszáz ember, most úgy a harmada volt ott, de a család elöl áll vagy ül, pillantások kereszttüzében. Rosszabb esetben kamera is veszi.
És akkor ülj ott, előtted egy nagy ládával, amiben tudod, hogy a teste van, melletted a még majdnem kiskorú gyerekeivel, akik tudod, hogy min mehetnek át az anyjuk elvesztésével, legalábbis sejted. Légzőgyakorlatokat végzel, és erőnek erejével a pulpitus csavarozására és a fenyőtűlevelek szimmetriájára koncentrálsz, mert úgy talán megúszhatod egy kis néma könnycsorgással. Régen legalább volt fátyol, ami mögött sokkal békésebben és intimebben lehetett sírdogálni. Vagy mint Nepálban, ott mikor utolsó útjára, a máglyához vitték a halottukat, az asszonyok bátran és természetesen sírtak-ajvékoltak-zokogtak mellette. Engem ez a közszemlére tett szolid könnycsorgatás kikészít.
Na mindegy, túl lettünk rajta, bár a végén, a hantolásnál már azt néztem, hogy hová hányhatnék, mert a gyomrom már nem bírta többé az ideget. Aztán volt emlékest meg vacsora, ott már tudtam normálisan beszélgetni a családdal, utána visszahoztam a reptérre a húgomat, akivel olyan ritkán találkozom. És míg odafelé zakatoló gyomorral, remegő kézzel és ordító zenével vezettem, hazafelé már csend volt, és nyugodtan bámultam ki a télies színű naplementébe. Talán mégis jó volt így.

Reklámok

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum