40

Tegnap negyven éves lettem, nem is felejtődött el teljesen, mert a köszöntések emlékeztettek, így dél körül a homlokomra csaptam, hogy hoppáré, nekem ma születésnapom van, elő is vettem a férjemet, hogy mi ez a hanyagolás, de végülis egy szavam sem lehet, én is elfelejtettem. Azért lesz majd nagyszabású buli, csak később, meg ajándék is, meg a gyerekek is nekem barkácsolnak már két hete. Úgyhogy baracklekvár főzéssel, pakolással és szállásfoglalással telt a jeles nap. Nem azért, mert el akarom tagadni a korom, nincs is rajta mit, én már amúgy is azt mondom egy éve, hogy negyven vagyok, ha kérdezik. Kinézetre se sokat változtam, épp annyi kiló vagyok, épp olyan a hosszú hajam, az alakom, mint tíz- vagy tizenöt éve. Persze, az idő nyomot hagy, régi képeket nézve rácsodálkozom magunkra, hogy ott még milyen kisimultak voltunk, mint a frissen mosott lepedő.

Mikor harminc éves lettem, épp fejest ugrottam a semmibe. Szakítottam a vőlegényemmel, visszaköltöztem Budapestre, se munka, se lakás, se perspektíva. Aztán végül minden megoldódott, gyorsabban és jobban, mint vártam volna.

Most negyven lettem, és azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Nem zavar a negyven, mert ott tartok, hol ilyenkor szerettem volna, már ha lett volna ilyen számszerűsített tervem. Most, hogy itt a sorok között visszagondolom, még bámulatosabb, hogy mi minden történt velem ebben a tíz évben.
Megtaláltam a párom, az igazit, erről külön litániát kéne, lehetne is, ennek is épp tíz éve. Férjhez mentem, beutaztam a fél világot, lett gyönyörű házunk, két csodálatos gyerekem (az egyik kis csupasz épp a nyakamon ül és beszél hozzám, jó így írni, a másik a legó építményeit pakolja a laptopomra, nyári szünet, na), termő biokertem, új barátaim, sosem hitt hobbijaim, kalandos napjaim, fékevesztett táncaim. Az ember már jobbat kívánni is alig tud, rövid a kívánságlista, és legfelül az áll, hogy maradjon minden legalább így. Tényleg eszméletlenül hálás vagyok az életemért. Az odaföntvalónak is, és magamnak is, hogy azokban a nehéz években kitartottam, végigcsináltam és nem értem be kevesebbel, középszerűvel. És most is ugyanez van, most is van min dolgozni és erőt megfeszítve odatenni magam, nem a könnyebbik utat választani. De ilyenkor arra gondolok, hogy talán most is így van, hogy most alapozom meg a jövő boldogságát.
Ennek ellenére lassítanom kell. Régen az év eleji célkitűzéseimben mindig újabb és újabb célok, tervek szerepeltek, hogy mit akarok még csinálni. Hozzáadtam a listához. Most elvenni próbálok, és azt keresem, hogy mi az, ami már nem kell. Elengedni mindent, amire nincs igazán szükség, aminek nincs jelentősége, csak talán az egóm miatt ragaszkodom hozzá. Mert nem akarom végigrohanni a következő tíz évet. Nem akarom, hogy az életem a végeláthatatlan feladatlistákból való felpillantás legyen. Itt akarok lenni, megélni minden pillanatát. Ki akarok feküdni abba a függőágyba, ami miatt újraépítettük a pergolát, amihez festékszórót vettünk, ami mellé szőlőket ültettünk, amik teremnek már – és amelyikbe még alig feküdtem bele. És feküdni akarok a fűben az eget bámulva és fűszálat rágcsálva. A dinnyétől ragacsos csupasz gyerekeimmel végigtársasozni a nyári estét.
Éppen ezért fájó szívvel, de lemondtam az ügyvezetői pozícióról, mert a közösség szolgálata után most a család van soron, meg a saját vállalkozásom, ami egyébként a jövő évek nagy feladata lesz.

De addig is, végigutaztam már a nyarat, holnaptól Ozora, aztán hegyi túra, augusztus végén pedig tizenhét napra lelépünk, bejárjuk Tenerifét, La Palmat és Gomerat (Jónás már be van sózva a vulkánok gondolatától is), szőlőteraszok közt megbúvó kis házakban  lakva, kihagyva minden turista attrakciót, vidámparkot és delfinshowt, barangolunk a hegyekben meg bámuljuk az óceánpartról a csillagokat.

Reklámok

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum