Elengedés

Esetlenül lóbálom a kezeimet, nem tudok mit kezdeni velük. Nincs bennük semmi. Nincs. Bennük. Semmi. Öt és fél év után nincs a kezemben gyerek, babakocsi, kismotor, sapka, rágott kiflivég.

A szülőségről kétféle képen szoktak sokat beszélni: hogy milyen jó, és hogy milyen nehéz. Amiről nem sokat hallottam, az az örökös elengedés. Ok, a gyerekek majd kirepülnek, biztos szokatlan lesz. Arra nem számítottam, hogy addig még számtalan ilyen alkalom lesz.
Először mikor megszületik. Nincs többé has, nincs terhesség. Aztán az utolsó szoptatás. Mikor először vigyáz rá más. Mikor bölcsibe / oviba megy. Mikor reggel nem mászik már be az ágyadba.
Minden elmúlik. Sokat emlegettem ezt a nagy igazságot, de azt hiszem, csak szülőként értettem meg ilyen velejéig mélyen. Elmúlik a jó és a rossz. Elmúlik, hogy minden esténként becsempészi az ágyába a kaját, és öt percenként kijárkál. És elmúlik, hogy reggelente bekucorodik melléd az ágyba. Elmúlik a pelenkázás, de elmúlik a babaillat is. Elmúlik az éjszakai kelés, az etetőszék, a babakocsival futás, az otthon lét, a gyed, a gyes, az ivókulacs, a huszonkettes cipő, a menő hordozókendő, az előke, a délutáni alvás, a kiságy, az alvósállat, elmúlik minden.
Éppen ezért kincs minden pillanat, még a nehéz is, mert tovaillannak mint a fürge őzek, egy másodperc, és már nincs.
Visszakerestem Jónás 3 éves babanaplóját, és ezt találtam, ennél jobban ma sem tudnám megfogalmazni.
(És kell újra babanaplót írni, mert olyan jó visszaolvasni, még nekem is.)

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum