Drága Kisfiam! Baba. Így hívunk még mindig. Baba, gyere ide! Pedig már milyen nagy vagy. De mivel a bátyád korrelációjában létezel, így még mindig te vagy a kicsi fiú. Ennek egyrészt örülök, mert jó, hogy van kicsi a családban, másrészt olykor meg is feledkezem róla, hogy már nem vagy olyan kicsi, hogy már simán tudsz felnőtt székről meg előke nélkül enni, mondjuk. De múltkor meg azt kérdezted, hogy neked mikor lehet nagyfiús, zsebes pizsamád, mint Jónásnak, és úgy megsajnáltalak, hogy tényleg, ezek milyen fontos dolgok lehetnek neked, nekem meg csak egy darab rongy, hordjuk, amíg még jó, amíg nem növöd ki, mit számít, hogy babás-patentos szabás.
Nagyon azért nem féltelek, mert tök igaz rád, amit a tesóm mondott a számaidról, hogy tele vagy egyessel, öntudatos és önálló vagy, mint a rettenet. Mindig érdeklődéssel figyelem, hogy belőled vajon milyen gyerek, milyen ember lesz. Hogy mik a gyengéid, az erősségeid, az érdelődésed, az ajándékaid. Például amit említettem, a nagy öntudatod és önállóságod. A nyugalmad. A bohóckodásod. Hogy a zöldséget preferálod a gyümölccsel szemben. Hogy te autózni szeretsz (Jónást sosem érdekelte), naphosszat főzni, és jól focizol. Hogy ugyan nem tudod megjegyezni a szövegeket (két sort tudsz csak egyben megjegyezni), de szép énekhangod van.
Jónással még mindig elég sok a balhé, bár ebben nagyrészt ő a ludas. Egyrészt mikor bármi miatt csalódott, akkor veled is veszekszik, másrészt haragszik rád, amiért kicsi vagy, és még nem tudod úgy a dolgokat, a szabályokat, a játékokat. Meg azért te is szoktad direkt cukkolni, kifigyeltem. Igyekszem a kis vitákat rátok hagyni, a nagyobbakhoz pedig eszközt adni a kezetekbe a rendezéshez. Nem akarom, hogy mindig rám legyen szükségetek a viták rendezéséhez. Egyébként a kettőtök viszonyában az is nagyon érdekes, hogy általában Jónás a domináns, viszont te úgy hagyod ezt, hogy mégsem rendelődsz alá. Elfogadod, hogy ő a nagy, hogy ő mondja neked, hogy mit csinálj, de szeretettel és megértéssel fordulsz hozzá ilyenkor, és valahogy eléred azt is, hogy ő is respektáljon és egy szinten maradjatok. Számomra is tanulságos.
Az ovit szereted, a szomszéd kisfiú a barátod, gond nélkül jössz-mész-eszel-alszol (csak 1-2 nehezebb hét volt még az elején), mondjuk a csoportban meg épp te vagy a domináns, állítólag.
Megtanultad a R hangot, de valami furcsa angolos akcentussal mondod még, hozzá cuki kis magas, vékony, dallamos hang – imádom, amikor beszélsz, meg amikor mondod, hogy répa, retek, mogyoró… a rigót már egyenesen énekelve a végén.
Ami nagyon érdekes még, hogy régebben, míg kicsi voltál, nem voltál az a nagy bújós-ölelgetős gyerek. Furcsa is volt Jónás után, hogy milyen más vagy. Ha én babusgattalak, inkább csak tűrted. Ha puszit akartál adni, akkor megfogtad a fejem, komoly gondolkodás után kinéztél az arcomon egy alkalmas helyet, és oda gondosan elhelyezted azt a puszit. Kész. Mióta ovis vagy – gondolom az elszakadás miatt – ez megváltozott. Reggel jössz az ágyba, odabújsz, csomó puszi-hancúr-ölelés-ölbevevés egész nap, irtó aranyos, mint egy kiscica, én meg nagyon örülök neki. Az én anyukám sem volt ölelgetős, egész gyerekkoromban nem emlékszem, hogy megpuszilt vagy az ölébe vett volna. Nyilván tette, amikor egészen kicsi voltam, de pár éves korom után már nem, én legalábbis nem emlékszem. És volt bennem egy kis félsz, hogy majd én is ilyen kemény vagy milyen anya leszek, nehogy az legyek, de hál istennek nem, a világ egyik legjobb dolga babusgatni titeket.
Száguld az idő, egyre csak nősz, és én igyekszem kihasználni a lehetőséget. Sokat veletek lenni, megállni, lehajolni, leguggolni, meghallgatni. Mert az életben ez az egyik legcsodálatosabb dolog: veled lenni, veletek lenni.
