Nincs olyan nagy baj vele, legalábbis nem az

Mindig előkerül valahonnan egy olyan fénykép, melyen egy állítólagos magyar kórházban omló vakolat alatt, földön fekve eszik a betegek a penészes zsemlét. Mondjuk. És hogy micsoda fertő a magyar egészségügy.
Volt szerencsém mostanában elég sokat tesztelni, alanyi jogon és család miatt is, és én egészen kellemesen meg vagyok lepve, legalábbis ami az omló vakolatot meg földön fekvést jelenti. Egész szép állapotú, sőt felújított kórházakban (is) jártam. Több volt a szép, mint a nem. Ettem pár rossz kaját, de inkább jókat, bár nem egészségesektet. De nem volt rosszabb, mint amit mondjuk az ovisoknak adnak. Műtő-dizájnban mondjuk most láttam az első szépet, a Sportkórházé olyan, mint egy űrhajó, és a műtőasztal is memóriahabos és meleg, nem az a hideg tepsi, mint a Jánosban a császárnál (brr).
Voltam háromszor gyerekkel is, anyai minőségben. Soha nem volt kérdés, hogy bent alhatok-e. Az egyik helyen frankón megágyaztak friss ágyneművel, a másikban egy kissé viseletes kanapé volt, a harmadikban a földön lehetett aludni ikeás tatamikon.
A nővérkék elfoglaltak, rendesek, kedvesek. Néha kiemelkedően és ámulatba ejtően. Viszont az is igaz, hogy kivétel nélkül minden alkalommal volt egy olyan, akit elször fejbe kellett volna vágni egy iszonyú nagy lapáttal, majd örökre eltiltai a szakmájától – de ez az arány más szakmákban is megvan.
Akkor mégis mi a baj? Mármint nekem, mert ez itt mind nekem, nekem jó meg nekem baj.
Először is, hogy rendre előfordul, hogy az orvosok leszarnak. Sztk-ban és magánban is. Egyszerűen nem veszik komolyan, nem hiszik el a problémád. Engem pl az ötödik korai vetélés után az ötödik nőgyógyász vett komolyan annyira, hogy elküldön vizsgálatokra, meg felírjon egy gyógyszert. De az is csak akkor, amikor már bőgve ordítottam vele a telefonba. Aztán láss csodát, meg is maradt a gyerek. Vagy elmegyek a helyi normál rendelés ortopédiájára a térdproblémáimmal, és minden képalkotó eljárás használata nélkül hazaküldenek azzal, hogy szedjek porcerősítőt. Többedszer is. Aztán fél év és több orvos múlva végre kiderül, hogy kosárfülszakadás, ami ráadásul be is van ékelődve. És még sorolhatnám. Jó lenne, ha frankón komolyan vennék, amit mondok, és becsülertesen megvizsgálnának. (A nőgyógyászok pl magánorvosok voltak, úgyhogy nem lehet csak a pénz / támogatás kérdése).

A másik, ami viszont egyenesen stresszel, az a hálapénz. Kinek illik hálásnak lenni, és mennyire. Most a műtét előtt a neten még hálapénzkalkulátort is találtam, ha bizonytalan lennél. Attól persze még bizonytalan leszel. Aztán ne felejts a kórházi csomagba borítékot is tenni, meg vegyél fel pénzt. Aztán lesd az alkalmat, hogy mikor aktuális az észrevétlen átadás. Vagy amikor azt mondja a magán nőgygyász, hogy Annuska, aki majd a kórházban a vérvételes beutalót adja, maga is leveszi a vért a cukorterheléshez, ha adok párezret. De mennyi az a  párezer? Kettő? Négy? Mennyit ér egy vérvétel, pláne, ha nem is kérek szívességet? Végül mégis magától ott veszi le a vért, pedig nem kérem, aztán a 120 perces után megkérdezem, mivel tartozom. Azt mondja, amennyit gondolok, vagy amennyit megért nekem. Akkor előhalászom tasakot, miközben az egyik kezemmel a vérvétel utáni vattát szorítom a tű helyére, a boríték leesik, felhalászom, odatolom az asztalon. Nonszensz. Lehetne egy kifüggesztett árlista és egy pár postaládát. Vagy bankszámlaszám. Annyival de annyival egyszerűbb lenne minden. Kitolnnának a műtőből, húsz perc múlva már a netbankból utalhatnék, közlemény szmájli.

Harmadik gyerek

Mondhatni évek óta megy a dilemma, hogy legyen-e még egy gyerekünk. (Mintha azt csak úgy meg lehetne rendelni szerdai házhozszállítással – de ettől most tekintsünk el). És évek óta nem jutunk dűlőre. A férjem szeretne, de érzelemből. A valóságban már a kettőtől is sokszor kiakad (pl hangzavar van), a háromtól laza agybajt kapna. De azért érthető módon szeretne. Én sokkal realistább vagyok: számba veszem az ésszerűségi szempontokat, és minden aspektus vizsgálata után kijelentem, hogy nem, még egy gyerek nem fér bele, nem bírok többet. És ezzel párhuzamosan és egyidejűleg megállaptom azt is, hogy a világon a legcsodálatosabb dolog a gyerek (pedig van összehasonlítási alapom, elég széles spektrumon tesztelem az életet), úgyhogy ebből inkább több kellene, mint kevesebb. De mivel az ész és az érzelem 1-1-re áll, nem jutottam előrébb. Tologattuk a döntést, meg az időt, meg mindent.
Aztán pár hete hirtelen lett egy olyan érzésem, hogy hoppá, itt valami el van maradva. És hogy bizony vagy nem írtam a naptáram, vagy két hónapos terhes vagyok. És erre a gondolatra elkezdtem szaporán pislogni, meg számolni, hogy akkor nekem szeptemberre gyerekem lesz, atyavilág. És sorra eszembe jutott az élet összes területe, ahol újra abba kell hagynom, nem csinálhatom, nem mehetek. És másnap reggel, amikor a teszt csak egy csíkot mutatott, akkor mázsás kő esett le a szívemről. És ez megmutatta, hogy valószínűleg el kell engednem ezt a harmadik gyerek kérdést. És aznap reggel végleg el is engedtem.

Aztán délelőtt a nőgyógyásznál volt egy pár hetes baba, és a látványától az előzményeket egy pillanat alatt elfeledve rögtön szülhetnékem támadt, úgyhogy a végleges elengedésről erről ennyit…

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum