Pillanatkép

December 26 van, Karácsony másnapja. Izzadtan ébredek, de legalább már nem lázasan. Zuhonyzom, belenézek a számba, tüszős a mandulám. Holnap reggel indulunk Kínába, van 24 órám, hogy meggyógyuljak. Kényelmes és csendes reggeli, mert a gyerekek a nagyszülőknél vannak, ők nem jönnek. Ez az első hosszú gyerek-mentes nyaralásunk hét év óta először. Ránk fér. Mindkettőnknek nehéz volt ez az év. Véletlen találtam a jegyet, sose hallottam még erről a trópusi szigetről. Online infó kevés van róla, angolul is, mondjuk azt, hogy hol lehet hat napra biciklit bérelni, azt képtelenség kideríteni. Majd lesz valahogy. Hátizsákkal megyünk, spontán, mint régen.
A gondolataimból a gyerekszobában talált bőrönd zökkent ki. Mi a fenét keres ez itt? Basszus, itt maradt Jónás összes ruhája! Mondtam, hogy figyeljünk, mert tavaly a sapkák és sálak maradtak a kocsiban. Na idén rosszabbul jártunk. Gyors szervezés után elindulok Győr felé, az van félúton, ott találkozunk, majd pakolok utána. A kocsiban jobb híján Kosztolányit hallgatok hangoskönyvben, ez maradt csak a telefonomon, amit még nem hallgattam. Egy szeles parkolóban találkozunk. Apósom jött, hozta Kismiklóst is. Kismiklós mindenhová menni akar, ahová autóval lehet, az autók a mindene. Érdekes, mert Jónás soha rájuk nem bagózott.
Örömmel kapom karjaimba Kismiklóst, pedig még egy napja sincs, hogy elment. Imádom őket, a gyerekeimet. Azt hiszem, a legjobb dolog, ami történt velem valaha az életemben, messze a legjobb. Pedig nem csak úgy kapargattam az élet felszínét. De ez biztos mindenkinél más, és talán senki meg sem tudja érteni, akinek nincs gyereke. De a jó mellett nehéz is van benne. És most nem a minden napi fáradság jut eszembe, hanem az, hogy milyen nehéz őket elengednem. Például most, hogy elmegyünk. Mi van, ha bajuk esik? Mi van, ha nekünk esik bajunk, és nekik nem lesznek szüleik? Legszívesebben lemondanám az utat is, hiába várom annyira, hiába kell annyira, mint egy falat kenyér. Valahogy azt képzelem, hogy ha velem vannak, nem eshet bajuk. Mintha hatalmam lenne minden rossz felett, mintha védőburkot tudnék rájuk teríteni. Pedig nyilván nincs így, velünk, mellettünk is kerültek már nemegyszer nagy veszélybe. És azt is tudom, hogy bármi sors van nekik vagy nekünk rendelve, úgy lesz, nem az én féltésemen múlik. És azt is tudom, hogy ez az érzés el fog múlni egy nap múlva, és utána már csak jó lesz.

Hazafelé Bábolnánál a Mcdrive-ban veszek egy szendvicset, a kiszolgáló idős hölgy nagyon kedves, ekkor jut eszembe, hogy végtére is karácsony van, vagy mi. Szegény itt dolgozik, mégis milyen kedves. Én meg mekis kaját eszek karácsonyi ebédként, elég szomorú sorsnak tűnik kívülről, pedig egy cseppet sem az. Náunk a karácsonyban az a legjobb, hogy huszonnegyedikén együtt vagyunk, csak mi négyen. A gyerekek már reggel megtalálják a fát és az ajándékokat, és egész nap pizsamában lebzselünk és játszunk, és a férjem délben halat ránt a gyerekekkel, aztán meg filmet nézünk, és pihenünk álló nap. Én idén meg is betegedtem, valószínűleg szükségem volt erre a pihenésre, hogy két napig csak feküdjek mozdulatlanul a kanapén.

Itthon fáradtan zuhanok az ágyba, kell húsz perc, mire összeszedem magam, aztán gőzerővel indul a pakolás. Jól meg kell gondolni és kevés cuccot vinni, mert a biciklin csak két kis táska lesz, abba kell beleférni. A gyerekek iránti aggodalmat eddigre felváltja a macskák miatti aggodalom: jó, hogy jön etetni őket a szomszéd, de egyedül lesznek, hiányozni fogunk, ki tudja, itthon találjuk-e még őket, mire megjövünk. Múltkor négy nap után is közösségi összefogással sikerült csak levadászni őket.
Mennyivel egyszerűbb, míg az embernek semmije és senkije nincsen, akiért aggódnia kellene. Se kutya, se macska, se ház, se férj, se gyerek. Csak saját maga, a hátizsákja meg az albérlete – felelősség nélkül. És innen nézve mégis mennyivel üresebb. Jó, hogy van kiért aggódnom. És jó, hogy ezt az aggodalmat mégis le tudom győzni, hogy végül ne veszítsem el önmagam.

Csendesedés

Jónás iskolájában egész decemberben minden reggel húsz perccel a tanítás kezdete előtt az első emeleti lépcsőfordulóban felcsendül egy karácsonyi dal. A lépcső lassan megtelik érdeklődő diákokkal, szülőkkel, tanárokkal – csatlakozik, aki tud. Felveszel egy nyomtatott füzetkét meg egy párnát a kosárból, és keresel egy helyet a lépcsőn, ahová lekucorodsz. És húsz percig hümmögve vagy teli torokkal – hogy szeretsz és ahogy tudsz – énekelsz. És ha nem is csatlakozol, csak úgy bezuhansz a tanítás kezdete előtt hét perccel a gyerekkel, akkor is mindig van, aki énekel, és a csengő gyerek-kánon hangjára búcsúzhatsz el, s kezdheted -az úgyis mindig rohanós – napod.

A valaha látott legadventibb kezdeményezés.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum