A 25-ös busz Hainanon

Ülünk a 25-os buszon, Hainan szigetén, Kínában (még január első napjaiban, mikor a járványnak még a létezéséről sem tudtunk).
Elektromos busz, patyolat tiszta, a sofőr gyakorlottan rallizik a – szintén elektromos – robogók között, győzzél csak kapaszkodni.

Hainan gyönyörű. 10. napja vagyunk itt, most adtuk vissza a bicikliket, az előző 8 napban összesen több mint 500 km-t tekertünk hegyen-völgyön, esőerdőkön, kis falvakon, tengerpartokon keresztül. Úristen, mennyi élmény ért. De a napok teltével a sok kaland lassan összeáll egy egyszerű jóvolt-tá. Már el sem lehet mesélni, napok kellenének. A kezdeti iszonyúan nyögvenyelős napok, amikor próbáltuk érkezés után a dolgokat elintézni, de mindén nagyon bonyolult volt. Ázsia Expressz és egy rohadt bonyolult szabadulószoba kevéseké. A bankkártyák nem működnek, legalábbis nem az, amin van pénz, az otthon agyon buherált wechat nem működik, nem jutsz pénzhez, nem tudsz semmit elolvasni, semmire rákeresni. Great Chinese Firewall – amin sokszor meg a vpn sem megy át. A biciklikölcsönző és a hotel nem hogy nem ott van, ahol a térkép írja, hanem nem is létezik. És akkor kapsz egy emailt, hogy törölték a hazafelé repülőjáratodat, négy nappal később mehetsz csak. És a gyerekeimmel otthon mi lesz?! Azt már nem is említem, hogy két hét alatt két emberrel találkoztunk, aki beszélt angolul. Ebből az egyik a reptéren dolgozott, a másik egy hostelt üzemeltetett. És annyi. Na, azért sikerrel megoldottunk mindent.

Aztán jöttek a biciklizés első napjai. Esőerdőben tekerni. Az ősdzsumbulyban fel a csúcsra. Este nyolckor a vaksötétben gurulni lefelé lámpa nélkül egy olyan erdőben, ahol igazi nagyvadak élnek. Olyan zöldek, olyan formák és olyan növények….
Álom szép, és rohadt vizes. Lucsok szarra áztunk, három napig esőben tekertünk. Az összes ruhánk büdös, vizes, a párában semmink szárad meg. Közben varázslatos kulisszák, elmondhatatlan szépség, rácsodálkozás a vidéki Kinára, és hogy milyen szuper itt minden. Aztán végre elállt az eső, mi kiértünk az északi részen az óceánhoz, és belevetettük magunkat a vidéki parasztok, rizstermelők, halászok, gyöngyfarmerek mindennapi életébe, akik alig láttak még fehér embert. Pár nap múlva elég lett ebből is, és a koszos tengerpartokból is, de addigra lassan turistás részekre érütnk, és ragyogó napsütésben és melegben gyűjtöttük tovább a kilométereket a tengerparti pálmafás utakon, időnként meg is mártózva az óriási hullámokban. A városba visszaérve az oroszok által ellepett turista negyedbe csöppentünk, ahonnan pár kötelező látványosságot kipróbálva konstatáltuk, hogy itt is igaz: amint lehet, menj el onnan, ahová a turisták járnak.

Hát most két hét után az utolsó este van, megyünk haza a 25-ös buszon. Velem szemben egy fiatal nő ül két pici gyerekkel, középosztálybeli lehet. Nincs nála babakocsi, se cumisüveg, se ezer féle cekker, nem kérdezgeti és nem szórakoztatja megállás nélkül a gyerekeit, mint nálunk szokás. Simán csak ülnek, a kicsi az ölebén, a nagyobb mellette. A kicsi nadrágja lyukas, kilóg a kis fütyije, azt vakargatja. A sofőr mellett szól a rádió. A nő mosolyog, majd a radióval énekelni kezd. Végig énekli az egész dalt, közben táncoltatja a kicsit az ölebén. Senki nem néz rá hülyén. A jegyellenőr teát tölt magának a termoszból. A következő számot már hárman éneklik: egy fiatal lány és egy idősebb úr is csatlakozik. Megy a busz a belváros felé, a népek jönnek haza az oviból, a munkából, és valami popzenét énekeknek közösen, hangosan a buszon. Én pedig a szemembe húzom a baseball sapkámat, hogy ne látszón, hogy sirok.

Hozzászólások lezárva.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum