Új normális

Nagyon könnyelműen tudnám azt állítani, hogy úszok minden feladatommal és nem haladok semmivel, ha nem lennének körülöttem színes cetliken a tennivaló listáim, többnyire áthúzva. Ez a hobbim, az áthúzás. Sikerélmény. Hogy azért mégis haladok. Nem látványosan, csak szorgalmasan, fúrom az alagutat, mint a vakond. Ez sem igaz, mert nem egy sötét lyukban vagyok, annál sokkal jobbak a dolgok, csak sok a vakond a hátsó kertben, könnyen ugrik be a hasonlat.

Milyen most az élet? Lett új, másik normális, úgyhogy már jó.

Volt azért pár durva nap, még sírva ordibálós is, nem tagadom. Meg az is igaz, hogy kiakadok az olyan cikkektől meg postoktól, hogy mivel kössük le magunkat vagy a gyerekeinket karantén idején. Egy elsős gyerek, egy örökmozgó ovis, egy két helyen dolgozó férj, egy ház-kert-főzés-mosás-takarítás kombó mellé még benyomni egy csúcsszezonban lévő vállalkozást – szerintem nem kell részletezni. De hát mindenkinek megvan most a saját keresztje, nem hiszem, hogy az enyém a legnehezebb. Hiszen két jó is van mostanában, sőt három: a gyerekek már vannak olyan nagyok, hogy értelmes távokat lehet már kirándulni vagy biciklizni, másrészt itt a tavasz és a ház mögött a hegy meg az erdő, harmadrészt és legfőképp négy és fél év után eljutottunk oda, hogy a gyerekeim szeretik egymást, és országos jóbarátok. Lehet, hogy valakinek ez normális, de nálunk… Négy évig ment a háború, mire most, vagy életkorból fakadóan, vagy az egymásra utaltság okán, de olyanok, mint a szerelmetes kisangyalok. Én meg minden nap pityergek egy kicsit a boldogságtól.

Azon a részen meg, hogy féljek a korona vírustól, meg örüljek, hogy élek, én már februárban letettem a vizsgát, mikor még elképzelni sem tudtuk, hogy most ez lesz.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum