A számológép diadala

Jónás az utóbbi fél évben a számok bűvkörében él. Magától fedezi fel őket, vagy kérdezget – én nem tanítom, maximum válaszolok. Arra is csak véletlen jöttem rá, hogy tízes számkörben tud összeadni és kivonni, ha úgy kérdezem, hogy van három almád, adok még négyet, mennyi lesz?
Na de ma este megkérdezte, hogy a számológép mire való. Hát megmutattam neki, hogy a számológép is tudja az almás bulit. És ezen azóta is csillogó szemekkel sikkantgatva nevet. Hogy mi az, hogy a számológép is tudja. Nem fér a fejébe, hogy ez hogy lehet. Varázslat, minimum. Meg hogy még nagyobb számokat is tud. És anya, hogy kell leírni azt, hogy százhuszonegy. Szegény kivénhedt számológépem, azt hiszem, még soha nem örült neki senki ennyire.

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy mindez este fél tíz után játszódik le, miután már háromszor visszaküldtem a szobájába. Ugyanis mióta nagyokat alszik az oviban (2-2,5 óra), azóta itthon tíz-fél tizenegyig egy a ramazuri. Kiakasztó.

Reklámok

Babanapló – Jónás, 3,5 év

Hát szia Nagyfiam!

Nem is tudom, mikor írtam rólad utoljára, elszaladt az idő. Meg te is, testileg és szellemileg, lelkileg is. Nézem vissza a tavaly nyári képeket, és még milyen kis picike voltál ott, a mostanhoz képest.

A legnagyobb különbség, hogy most már a legfőbb csatorna közöttünk a beszéd. -Anya, gyere, beszélgessünk! – mondod naponta többször is. -Miről beszélgessünk, kisszivem? – kérdezem. – Hát a vulkánokról. -Hát az alagutakról. -Hát a kruppról. -Arról, hogy ha meghalunk, születnek-e utánunk emberek. Hogy a cápák megeszik-e az embereket. Hogy melyik kutyát szabad megsimogatni. Hogy az Apa kinek a hasában volt. Hogy hogy kell palacsintát sütni. Hogy miben van sok vitamin. Mikor kell a borsót elültetni. Télen miért van korán sötét. Kik és miért firkálják össze a falat az utcán. Ilyenek.
És akkor beszélgetünk. Nem mindig könnyű, mert szeretnék neked mindig őszintén és kimerítően válaszolni, de mégis a te szinteden. Meg azért sem könnyű, mert tudom, hogy a szavaimnak súlya van, ezek (is) formálják a világképedet. Például hogy aki összefirkálja a falat, rossz ember-e. Hogy mi van a halál után. Mert ugye az egy dolog, hogy én mit hiszek. De tálalhatom-e kész tényként és univerzális igazságként ezt?
Mindenekelőtt azt szeretném, hogy nyitott és gondolkodó ember légy. Hogy én megmondom ugyan, hogy szerintem, vagy az én tudásom szerint mi van, de te gondold tovább, kételkedj, tegyél fel kérdéseket, alkoss új elméleteket.
Ez egész jól meg is valósul. Múltkor például Apa magyarázta neked, hogy a Kreszben vannak a piros tiltó, és a kék tájékoztató meg mittudomén milyen táblák, de te rögtön jöttél, hogy ez mind szuper, de mi van a főútvonal sárgájával.

A Kreszre kanyarodva minden túlzás nélkül állíthatom, hogy pár nap alatt (miután kihoztunk egy ilyen könyvet a könyvtárból) magadévá tetted a táblák jelentését, de nem ám olyan slendriánul fogalmazva, hogy zebra, hanem kijelölt gyalogosátkelőhely. Meg mindkét irányból behajtani tilos. A legcukibb, ahogy az egyép veszély-t mondod. Már a könyv is kevés, az internetről követeled a többi táblát.
A sebességkorlátozások miatt kezded megtanulni a kétszámjegyű számokat is, írva is. Múltkor kérdezte egy barátnőm, hogy hogyan tanítottam meg neked a számokat. Hát sehogy. Én ugyan soha le nem ültem veled, hogy na fiam, most bármit is megtanulunk. Kaptad tavaly a Papáéktól azt a kis laptopot, azt hiszem az adta a kezdő lökést. Utána meg csak kérdezgettél, anya ez milyen szám. Mondjuk a kilométerórán. Én meg mondtam. Alap összeadásokat és kivonásokat is tudsz (tízig), mert álló nap kérdezgetsz, hogy kettő meg nyolc meg tizenhét az mennyi? Meg ilyenek. Ez időnként összeadást jelent, máskor csak a számjegyek egymásutániságát.

A szókincsed bámulatos és elképesztően választékos. Ez valószínűleg a sok meseolvasásnak és a saját normális beszédünknek köszönhető. Rendre azon kaplak, hogy ezt vagy azt annyira egyszerűen is le lehetett volna mondani, de nem, te cifrázod (Anya, innék egy korty vizet!). Azért vannak még szavak, melyeket rosszul használsz vagy helytelenül értelmezel. A legutóbbiak például:

-Anya, te vagy az ordas farkas, és megkergetsz, én meg majd jól póruljárok. (…) A farkas nem tudott elkapni, így hát malacevés nélkül elballagott.

-Anya, épp erre a zenére szoktunk így csinálni a táncon (néptáncra jársz az oviban, ami inkább zenés körjáték, mint tánc, de imádod). Látod, így kell, rogyasztunk, jobbra lépünk, balra lépünk. -Jónás, és tudod, hogy mit jelent az, hogy rogyasztani? -Hát hogy jobbra meg balra lépünk. -Neem, kisfiam, az azt jelenti, hogy egy kicsit behajlítjuk a lábunkat. -Jaaa!

A zenét és táncot továbbra is szereted, sokat hallgatunk is. Elsősorban népzenét és gyerekdalokat, aktuális kedvenced az Érik már a dinnye, de szerintem úgy százötven dalt tudsz kívülről. Olykor csak rákezdesz egyre, amit még nem is hallottam. Oviban jársz néptáncra is (focira is akartál, de aztán elment a kedved), bár az nem túl komoly, leginkább körjátékokat játszotok, de ez jó is így.

Amúgy nehogy azt hidd, hogy ilyen szuper tökéletes kis gyerek vagy (de), mert azért van itt bőven baj is. Például épp olyan érzelmi ingadozó vagy, mint az édesapád. Egyszer boldog vagy, lelkes, nyakamba ugrassz, mindenkinek szépeket mondasz és imádod az életet, a másik pillanatban kiborulsz, dühös vagy, szitkozódsz (mizéria! a teremburáját! kakifej! a kutyamegamacska!), sírsz, dobálózol. Nagyon meg tudsz sértődni, ha valami nem úgy van, ahogy szeretnéd. Én is ilyen voltam, emlékszem. De már tudom, hogy ilyenkor vagy meg kell ölelgetni téged, vagy hagyni, hogy elvonulj, megnyugodj, és utána újból rendben van minden.

Egy dolog bánt csak igazán, amivel ráadásul nem tudok mit kezdeni, mert mindent megpróbáltam már. Ez az öcséddel, Kismiklóssal való viszonyod. Alapesetben nem foglalkozol vele (nincs is még nagyon közös elfoglaltságotok), időnként nagyon kedves és gondoskodó is vagy, megölelgeted vagy figyelsz rá. De napjában számtalanszor előfordul, hogy bántod. Jellemzően azért, mert Kismiklós elvesz valamit, amit a magadénak vélsz, mert elront valamit, keresztülgyalogol valamin, stb. És ilyenkor egy pillanat alatt előugrik a dühös éned, és már hanyatt is lökted, vagy le a kismotorról, vagy irdatlanul megszorítod a kezét. Pedig mindig mondom, hogy csak szólj, és segítek, elviszem onnan, elveszem tőle, csak ne bántsd. Igyekszem veled is több időt tölteni, kettesben is. Sőt, szerintem többet foglalkozom veled, mint a kicsivel. Vagy fene se tudja. Megértem, hogy egyenlőre még nem származott sok előnyöd abból, hogy testvéred van. A kétfiús anyukák azért biztatnak, hogy hamarosan elmúlik ez, vagy legalábbis csillapodik, amint tudtok majd közösen játszani. Folytonos béke nyilván nem lesz, de most már ott tartunk, hogy Kismiklós már eleve harcra készül, így ha odamész, hogy megöleld, ő már automatikusan meg is harap. Szép kis világ. A múltkor azt mondtad, hogy ne legyen most már több testvéred. Viszont idegenekkel szemben meg úgy véded a kicsit, mint macska a kölykét. Van még remény.
//Itt hagytam abba kb két hónapja. Azóta sokat javult a helyzet. Ma már békés napoknak egész sorozatát éljük meg, és immár szoktatok együtt játszani is. Máskor meg csak eszedbe jut, hogy megöleld, vagy adj neki is egy színes ceruzát, ha te rajzolsz. És határozottan állítod, hogy nagyon szereted. Mármint Kismiklóst. Úgyhogy most nagyon boldog vagyok. //

Fizikumod hihetetlen, mindenhová mászöl, csüngsz, hintázol. Csinálunk is tavasszal egy mászókát az udvarra, mert ezt nem lehet bírni. Ráadásul az öcséd is megtanulja, már úgy rohangál a kanapé támláján, mint egy kis maki. Szeretsz utánozni, ha tornázok, emelgeted a kis súlyzót, de még csak a kalimpálás van. Viszont már megy az egy lábon ugrálás, a tyúklépés meg a pók járás (ovis eredmény). Három-négy kilométereket simán túrázol velünk, ha motivált vagy, illetve nálad van a macskád és a hátizsákod. És mindig kérded, ha erdőt vagy hegyet látsz, hogy anya, ugye majd elmegyünk oda tavasszal? Imádod a geoládászást is, genoládának hívod. A hátizsákodban mostanra állandósítva vannak a csere-ajándékok.

Evésben már visszafogottabb vagy, mint régen, kevesebbet eszel, bár az oviban dicsérnek. Kedvenced reggelire a müzli vagy a zabkása (szigorúan még pizsamában elfogyasztva), az üres spagetti, minden létező gyümölcs tonnaszámra, olajos magvak, uborka (úgy ahogy van, magában betolsz egy fél kígyóuborkát), meglepő módon a lencsefőzelék, a paradicsomos káposzta és tökfőzelék. Egyedül a borsót nem eszed meg. Inni vizet iszol – nem nehéz, nem kapsz mást. Édesség azért már előfordul otthon, de én nem veszek. Mikuláskor megbeszéltük, hogy a csomagból minden nap egy dolgot lehet választani. Na mi volt az első, amit választottál? A mandarin. Amit csak tölteléknek tettem bele, hogy jobban nézzen ki a csomag. És amit amúgy is gyakran kapsz.

Az ovis félévi fejlődési napló szerint csoportban játszol, vannak állandó társaid. Játékban betöltött szerepek: irányító, kezdeményező és alkalmazkodó. Önálló személyi kontaktust igényelsz, motivált és jó megoldásra törekvő vagy, kivárásra képes. Kapcsolatteremtésben kezdeményező, gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt. Szövegvisszaadás kiegyensúlyozott, szókincs gazdag kifejező, beszédritmus akadozó, szöveg visszaadás pontos.

Engem imádsz, rendre idejössz, hogy anya, én téged úgy imádlak! Meg hogy Úgy szeretlek, mint egy boldog kutya! Meg ilyeneket mondasz. Ugrasz a nyakamba, bújsz az ölembe, szereted a fizikai kontaktust (nem úgy, mint az öcséd).

Apát pedig a földkerekség legügyesebb és legokosabb emberének tartod. Ha a világon bármire nem tudom a választ vagy nem tudom megcsinálni, akkor Majd az Apa, ha hazajön! Imádsz vele együtt dolgozni, szerelni, barkácsolni. Áhitattal nézed, ahogy fejen áll a gyűrűhintán, és alig várod, hogy olyan nagy és erős legyél, mint ő.

Nem mondom, jól haladsz a célod felé: egyre nagyobb, okosabb és ügyesebb vagy. Én pedig rengeteg mindent tudnék még írni, de akkor félő, hogy megint eltelik egy-két hónap, mire befejezem. Pedig lassan már négy éves leszel, azt pedig már nagyon várod (meg azt is, hogy iskolás légy), mert akkorra pedálos bicikli van beígérve. Igazi pedálos, mint az Apáé.

 

A vezetés lélektana

Tavaly májusban már csodálatosan összefoglaltam a vezetéshez és vezetőséghez való sunyi hozzáállásomat. Mármint ennek felismerését, és az ellene tett első lépéseket. Akkor azzal fejeztem be, hogy nem törekszem vezérigazgatóságra. Hát csak vigyázzunk a szavakkal. Most éppen nagyon úgy áll, hogy ügyvezető leszek.
Ennek elvállalása számomra most olyan, mintha egy hedonista egy év aszkézisbe vonulna szellemi fejlődése érdekében. Ugyanis nem valami lelkes-optimista startupról vagy virágzó vállalat átvételéről van szó, nem. Én kérem önként felmászok egy süllyedő hajóra. Mert úgy érzem, ezt kell tennem. Most ez szolgálja legjobban a lelki fejlődésem és tanulásom.

Van ugyanis nekünk ez a lakóparkunk. Vagyis nem nekünk, személy szerint, csak benne lakunk, úgy 300 másik családdal egyetemben – egy kisebb falu. Nagyon szeretem, igazi otthonra leltem itt. Ám ami a közös dolgok irányítását illeti, az egy többfelvonásos katasztrófafilm. A problémákról már írtam korábban itt (ahol párhuzamot vontam a nagy magyar valóság között is), a lakók hozzáállásáról meg itt. Röviden: a jogi helyzet megoldatlan, a kassza üres, a lakók fele nem fizet, a költségek nőnek, a lakók elégedetlenek és egymásra mutogatnak, az aktivisták csak a szájukat jártatják, nem cselekszenek. Jelen felállásban még kb 2-3 hónapig tartható fenn a helyzet, utána csőd. És most lemond a vezetőség. És erre mi négyen vagy öten barátok összeállunk, hogy felmásszunk erre a süllyedő hajóra, hogy hátha mégis lesz valami.
Kell kapitány is, hisz a kft élére kell ügyvezető. Mondhatni polgármester. A posztra nem jelentkezett önként senki. Ki lenne olyan bolond. Mindenkinek van munkája, családja, gyereke, fűnyírni való telke, és főleg kifogása. Nekem is.
Napokig törtem a fejem rajta, hogy mi legyen. Hogy ki lenne alkalmas a posztra. Hogy kiben tudnék mint vezetőben bízni. És sajnos nem találtam jó megoldást. Egyedül elvállalni nem mertem, a vezetéshez való előnytelen hozzáállásom miatt (lsd első link). Még mindig nem vagyok elég magabiztos, még mindig kell, hogy valakivel megosszam a felelősséget. De éreztem, hogy ezt most csinálnom kell, nincs apelláta. Tudom előre, hogy irgalmatlan nehéz lesz. Hogy bármekkora erőfeszítés árán bármit is megmentünk vagy megcsinálunk, mindig sokkal több lesz a panasz, mint a köszönet. Fizetést a munkáért nem veszünk fel. Igazán biztató helyzet, nem?

Hogy tovább fokozzam: mi öten is szép kis kompánia vagyunk. Igazán jó hangulatban szoktunk egymásnál fröccsözgetni, átjárunk a medencésekhez fürdeni, a másikokhoz grillezni, szülinapozni, tejfakasztani, babamama klubozni. Tiszta karnevál az élet, jó arcok. De teljesen más együtt mulatni vagy együtt dolgozni. Mint a sorozatokban a főszereplői karakterek: van a jófej-késős, a megmondós-kihátrálós, a szorgalmas-sértődős, a lelkes-komplexusos, és én. Én nem tudom pontosan, melyik vagyok. A hatékony-nagyképű? És az egyetlen nő. Ketten leszünk ügyvezetők a jófej-későssel.

Hogy eddig milyen kihívásokkal találkoztam, melyeken keresztül már most, 2 hét alatt is rengeteget tanultam? Hogy ne ijedjek meg váratlan helyzetektől. Hogy ne stresszeljek. Hogy ne bonyolítsam a dolgokat. Hogy ne várjak másokra. Hogy ne érzelemből reagáljak. Hogy legyek nyitott mások javaslataira. Hogy ne támadjam azt, akivel nem értek egyet. Hogy feladatokat delegáljak. Kezeljem a kifogásokat. Felismerjem az emberekben rejlő potenciált, az erősségeket. Hogy helyesen érveljek. Hogy megköszönjek és dicsérjek. Hogy higgyek. Hogy a sarkamra álljak. Hogy ne az vezéreljen, hogy más mit gondol rólam. Hogy rendszerezzek. Hogy tanuljak valamit mindenkitől. Hogy empatikus legyek. Hogy a munkát végezzem el, a levelet írjam meg, és utána csukjam le a laptop fedelét, és többet ne gondoljak rá. Ne bonyolítsak, kattogjak, stresszeljek, hanem üljek le egy csésze teával, elalvás előtt pedig meditáljak.

 

Hosszú szemű

Mondom Jónásnak, hogy a következő kereszteződésnél balra fogunk kanyarodni. Már jó messziről meglátja a lámpát, és felkiált:

-Anya, én már látom is a jelzőlámpát! Ugye, milyen jó hosszú szemem van?

Dögrovás

Múlt héten Jónás beteg lett, az a szokásos lázas-orrfolyós-köhögős cucc.Csak két napig tartott, egész jól is viselte, csak én nem.
Mire kilábalt belőle, Kismiklós frankón belázasodott. Már épp a tüdőgyulladás tüneteit googliztam éjjel a vécén (zihálás és fulladós köhögés miatt), de aztán jobban lett.
Következő nap aztán Jónás jelent meg mellettem az éjjel közepén, hogy nagyon fáj a füle. Melegítés, orsszívás, gyógyszerezés után jobban lett, nem lett középfülgyulladás.
Ellenben én ágynak dőltem. Volna. Ha nem lenne itthon két gyerekem. Az anyaság egyik fénypontja betegen rohangálni a beteg gyerekek után. És mikor este hétkor hazajött a érjem, és épp fellélegezni készültem, akkor elhangzott a Ki hányt ide a vécébe? kérdés.

Honnan szedi ezeket

Jónás áll a radiátor tetején, egy bottal pisztergálja az ablakot – ablakmosósat játszik.

-Látod, anya, milyen ügyes vagyok? – néz hátra büszkén – Igazi férfiember!

Holdogság

Normál esetben eszem ágában nem lenne kimenni este fél nyolckor, sötétben, egyedül, fagyban, hóban futni. Vagy mennék korábban, vagy maradnék otthon valami tévé előtti mozgásra, ha már egyszer így alakult.

Azonban Jónás beteg lett, a két gyerek egész nap itthon nyuvasztott, felváltva ordítottak valamiért, és semmi nem volt jó öt percnél tovább, pedig olvastam új könyveket, építettünk Duplo kertes házat és robotot, sőt még fincsi kanalas orvosságot is kaptak. Úgyhogy mire a férjem hazaért este hétkor, én már semmi mást nem akartam, mint kiszabadulni. A futás logikus és eladható alibinek tűnt. Ám legyen, akkor futok, csak ki innen.

Sajnos az utak tiszta jegesek voltak a lejárt hótól, így nem volt más választásom, az erdő felé vettem az irányt. Gondoltam, legalább a hágóig felküzdöm magam. Végül aztán csak feltoltam a kilátóig, vitt az ideg, pedig rohadék nehéz volt.
A tengerparti- és a friss hóban futásban az a közös, hogy mindkettő nagyon romantikusnak hangzik, ám a valóságban piszok nagy szívás. Csak melózol, melózol, és alig haladsz.
Visszatérve az erdőhöz, hó volt, és sötét. A fejlámpám fénye kimetszett egy kört ebből a sötétségből, de csak hogy a világ többi része még láthatatlanabb és ijesztőbb  legyen. Elég annyi, hogy párszor azért majdnem becsináltam, amikor megroppant vagy megvillant a fák között valami. De azzal nyugtattam magam, hogy az M1-en sokkal nagyobb veszélynek vagyok kitéve, mint itt. Valójában semmi félnivalóm nincs. Úgyhogy inkább anyáztam szorgalmasan felfele.

Aztán egyszer csak felértem. Elég jó volt. És marha büszke voltam magamra. Nem a teljesítményemre, hanem a puszta tényre, hogy nem adtam fel.

És ahogy megfordultam, hogy elinduljak lefelé, egyszercsak kibújt az óriás telihold a felhők közül. Fényét szétloccsintotta az éjjeli tájon, szikrázott a hó és benne a nyulak lábnyoma, a fák árnyéka pedig keresztbe feküdt az úton.

Lekapcsolt lámpával, csak a Hold fényében futottam haza a frissen behavazott éjjeli erdőn át.

Az ilyen pillanatokért érdemes élni.

Egyéb veszély

-Anya, ugye oda az van írva, hogy kérjük az ajtót becsukni!
-Igen, az.
-És utána pedig két egyéb veszély. – mutat a mondat végi felkiáltójelekre.

Egy pillanatig bambán nézek, aztán leesik a tantusz, röhögnöm kell.

Jónás ugyanis betéve tudja a KRESZ táblákat, ha eddig nem mondtam volna. A ritkán használtakat is, ráadásul hivatalos megnevezésükön. Így az egyéb veszély nevű táblát is, a piros háromszöget, benne felkiáltójellel.
Úgyhogy miután jól kikacagtam magam, megpróbáltam neki elmagyarázni a felkiáltójel fogalmát, célját, és a táblákhoz való közét.

Kicsit bonyolultabb volt, mint azok a kérdései, hogy mondjuk miért piros a vérünk vagy miért tart fent a karúszó a vízen.

Nosztalgia

Már megint profilkép kell valahová. Nyálazom végig a gépen található fotókat. Egyre régebbre lapozok, 2010, 2005, 2002, pedig tudom, hogy azok a képek már nem lesznek jók. De sodor magával. Úristen, milyen szép helyeken jártunk. És úristen, milyen szépek és fiatalok voltunk.

Egyébként pedig nonszensz, hogy nincs rólam egy sima portré fotó. Vagy valami sziklafalon lógok, vagy sisak van rajtam, napszemüveg, hátizsák, szári, két gyerek, férj. Nem mintha baj lenne, csak ilyenkor gondban vagyok.

Generáció csillámos minidresszben

Olvastam egy cikket az Y generáció kilátástalan helyzetéről.
És biztos azért, mert már én is egy lefelé beszélő vén picsa vagyok, de azt gondolom, hogy úristen, miafaszt akarnak még, életképtelenség és követelőzés az egész. Könyörgöm, tizennyolc évesen két táskával költöztem el otthonról egy nyárikonyhába, ahol az udvaron volt a pottyantós vécé, és a kert közepén mostam kislavórban. Eddigi életemben tizenöt helyen laktam, ennek a legjava albérlet volt. Volt ezer munkahelyem, sokszor képzettségen és képességen aluli, mert abból tudtam fizetni a számlákat. Vendéglátóztam, árultam fagyit nudista strandon, dolgoztam raktárakban, bébiszitteltem Ausztriában meg Németországban. Hogy aztán elmenjek minimál pénzért irodába dolgozni, és beiratkozzak egy levelezős főiskolai képzésre. Nem, nem volt diákhitelem, mert két helyen dolgoztam. Éjjel meg tanultam. Aztán egy-két évtized alatt eljutottam valahová. Na de mindegy, nem is ezt akartam mondani, hanem hogy volt egy csomó, ugyanilyen helyzetben lévő ismerősöm és barátom is. Valahogy normális volt ez.
Azt gondolom, a rendszer azóta nem sokat változott, most sem könnyebb. Csak mintha sokkal több lenne a loreál, mert megérdemlem attitűd az emberekben, a felnövekvőkben. Hogy olcsóbban meg kellene kapniuk a dolgokat.

Tegnap hivatalosak voltunk a helyi kultúrházban egy előadásra, egy barátunk kislánya lépett fel. Hetvennyolc (!) (környékbeli!) másik kislánnyal együtt egy amatőr táncos színdarabban. Élvezhető műsor volt, de én végig azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz ezekből a lányokból. Akik négy évesen már full sminkben, csillogó minidresszben a színpadon ugrálnak. Van közöttük tehetséges, de a java csak eszeveszetten igyekszik jól csinálni. De ott állnak a tapsban a színpadon, és elhiszik, hogy ők kicsi sztárok, gyönyörűséges tündérhercegnők, különleges bánásmódot kiérdemlő egyedek. Vajon mi lesz velük, amikor találkoznak az élet viszontagságaival és kihívásival? Amikor szembesülni kellene azzal, hogy valójában mégsem ünnepelt sztárok? Nyilván hárítani fognak. Felelős lesz a szülő, a világ, a gazdaság, az időjárás, meg a csillagok állása. Csak ők nem.

Pedig valójában tényleg különlegesek. Nem színpadiasan, hanem egyéniségükből, az ember csodálatosságából és megismételhetetlen voltából fakadóan. Bár szaladgálnának lehorzsolt térddel a patakmederben, de tanulnák meg azt, hogy ha tesznek a dolgokért, akkor sikerül. Hogy rajtuk múlik, hogy milyen lesz az életük. Hogy a szabadság felelősség, és mégis hogyan lehet az ebből fakadó lehetőségekkel élni. Hogy milyen csodálatos világban élnek, hogy a letűnt aranykorokon kívül alig volt ilyen. Bár mindenki megértené, hogy milyen kegyelmi idő ez. Nem csak akkor, amikor már elmúlt.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum