Home office, ahogy én azt elképzeltem

Mikor régen elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha a gyerekek mind ovisak lesznek, én meg majd itthonról részmunkaidőben dolgozom, akkor valami olyasmi képek jelentek meg előttem, hogy reggeli után szépen rendbe teszem a lakást, a napsütéses teraszon a függőágyban megiszom a kávém. Aztán elmegyek lovagolni, vagy hosszú erdei futásra – egyikre se nagyon volt lehetőségem az utóbbi hat évben, majd végre most! Eszem egy könnyű ebédet, amit előző nap főztem, aztán leülök dolgozni, hatékonyan kihasználom az időm délután fél négyig, aztán megyek a gyerekekért.
Ehhez képest. Délután négykor úgy állok fel a számítógéptől, hogy még a pizsamám van rajtam, kócos vagyok, a számítógép mellett ott az tálca az ebéd maradékkal, meg a tegnapival is. Még jó, hogy nem meleg kaja, csak egy kis szendvics héj – kinek van ideje ugyanis főzni?
Meg kell mondjam, hogy én még a két kicsi gyerek mellett is mindig rendezett voltam. Mindig. Én soha nem jártam itthon melegítőben vagy kócosan, szakadt ruhában. Én még császáros sebbel a hasamon is kisminkeltem magam minden reggel, mindig volt rendes kaja, viszonylag rendes lakás meg minden. De amit ez a vállalkozói lét csinált belőlem, az nonszensz.
De az az igazság, hogy én ezt annyira élvezem. Nem a pizsamát, hanem a munkát. Éjjel-nappal amikor csak van egy kis időm dolgozok. Én életemben nem melóztam még ennyit, és nem is tanultam. Szerintem az elmúlt fél év felér pár évnyi főiskolával vagy egyetemmel. Mindenről tanulnom kell: cégalapítás, könyvelés, bankárttyás fizetés, webshop programozás, seo, import, sebességoptimalizákás. És én mindent rendesen meg akarok tanulni. Leülök reggel a laptopomhoz egy kávéval (kávézás alatt sose dolgoztam, ez nálam szent – volt), hogy rendeljek a gyerekeknek gumicsizmát, vagy megnézzem, mi újság a facebookon. Aztán tíz perc múlva azon kapom magam, hogy már egy angol cikk nyomán jegyzetelek megint valami eszméletlen fontos témáról.
Amiért megéri csinálni, az a sikerélmény. Egyrészt, hogy az a bizonyos felfújhatós unikornis végre megkezdte az emelkedést, és minden egyes fújással egyre szebb és impozánsabb. Másrészt azért, mert minden nap szembetalálkozok valmi nagy és megoldhatatlan problémával. És minden nap sikerül megoldani egy másikat. Eszméletlen jó dolog, amikor a dolgok nem csak simán jönnek, mint a csapból, hanem nem jönnek, és aztán mégis. Az érzés, hogy meg tudod oldani. Meg tudod csinálni. Még ezt is. És ennek köszönhetően egyre jobb és egyre szebb, és egyre közelebb kerülsz a célodhoz. Hát ezért dolgozok ennyit.

Ettől függetlenül megfogadtam, hogy viszek valami normális rendszert az életembe, és mondjuk heti kétszer azért sportolok valamit újra, lassan lejár a térdműtétem után a négy hét. Meg időnként kimozdulok itthonról emberek közé, és persze reggelente mindig szépen rendbeszedem magam. Mármint a sport után.

Nincs olyan nagy baj vele, legalábbis nem az

Mindig előkerül valahonnan egy olyan fénykép, melyen egy állítólagos magyar kórházban omló vakolat alatt, földön fekve eszik a betegek a penészes zsemlét. Mondjuk. És hogy micsoda fertő a magyar egészségügy.
Volt szerencsém mostanában elég sokat tesztelni, alanyi jogon és család miatt is, és én egészen kellemesen meg vagyok lepve, legalábbis ami az omló vakolatot meg földön fekvést jelenti. Egész szép állapotú, sőt felújított kórházakban (is) jártam. Több volt a szép, mint a nem. Ettem pár rossz kaját, de inkább jókat, bár nem egészségesektet. De nem volt rosszabb, mint amit mondjuk az ovisoknak adnak. Műtő-dizájnban mondjuk most láttam az első szépet, a Sportkórházé olyan, mint egy űrhajó, és a műtőasztal is memóriahabos és meleg, nem az a hideg tepsi, mint a Jánosban a császárnál (brr).
Voltam háromszor gyerekkel is, anyai minőségben. Soha nem volt kérdés, hogy bent alhatok-e. Az egyik helyen frankón megágyaztak friss ágyneművel, a másikban egy kissé viseletes kanapé volt, a harmadikban a földön lehetett aludni ikeás tatamikon.
A nővérkék elfoglaltak, rendesek, kedvesek. Néha kiemelkedően és ámulatba ejtően. Viszont az is igaz, hogy kivétel nélkül minden alkalommal volt egy olyan, akit elször fejbe kellett volna vágni egy iszonyú nagy lapáttal, majd örökre eltiltai a szakmájától – de ez az arány más szakmákban is megvan.
Akkor mégis mi a baj? Mármint nekem, mert ez itt mind nekem, nekem jó meg nekem baj.
Először is, hogy rendre előfordul, hogy az orvosok leszarnak. Sztk-ban és magánban is. Egyszerűen nem veszik komolyan, nem hiszik el a problémád. Engem pl az ötödik korai vetélés után az ötödik nőgyógyász vett komolyan annyira, hogy elküldön vizsgálatokra, meg felírjon egy gyógyszert. De az is csak akkor, amikor már bőgve ordítottam vele a telefonba. Aztán láss csodát, meg is maradt a gyerek. Vagy elmegyek a helyi normál rendelés ortopédiájára a térdproblémáimmal, és minden képalkotó eljárás használata nélkül hazaküldenek azzal, hogy szedjek porcerősítőt. Többedszer is. Aztán fél év és több orvos múlva végre kiderül, hogy kosárfülszakadás, ami ráadásul be is van ékelődve. És még sorolhatnám. Jó lenne, ha frankón komolyan vennék, amit mondok, és becsülertesen megvizsgálnának. (A nőgyógyászok pl magánorvosok voltak, úgyhogy nem lehet csak a pénz / támogatás kérdése).

A másik, ami viszont egyenesen stresszel, az a hálapénz. Kinek illik hálásnak lenni, és mennyire. Most a műtét előtt a neten még hálapénzkalkulátort is találtam, ha bizonytalan lennél. Attól persze még bizonytalan leszel. Aztán ne felejts a kórházi csomagba borítékot is tenni, meg vegyél fel pénzt. Aztán lesd az alkalmat, hogy mikor aktuális az észrevétlen átadás. Vagy amikor azt mondja a magán nőgygyász, hogy Annuska, aki majd a kórházban a vérvételes beutalót adja, maga is leveszi a vért a cukorterheléshez, ha adok párezret. De mennyi az a  párezer? Kettő? Négy? Mennyit ér egy vérvétel, pláne, ha nem is kérek szívességet? Végül mégis magától ott veszi le a vért, pedig nem kérem, aztán a 120 perces után megkérdezem, mivel tartozom. Azt mondja, amennyit gondolok, vagy amennyit megért nekem. Akkor előhalászom tasakot, miközben az egyik kezemmel a vérvétel utáni vattát szorítom a tű helyére, a boríték leesik, felhalászom, odatolom az asztalon. Nonszensz. Lehetne egy kifüggesztett árlista és egy pár postaládát. Vagy bankszámlaszám. Annyival de annyival egyszerűbb lenne minden. Kitolnnának a műtőből, húsz perc múlva már a netbankból utalhatnék, közlemény szmájli.

Harmadik gyerek

Mondhatni évek óta megy a dilemma, hogy legyen-e még egy gyerekünk. (Mintha azt csak úgy meg lehetne rendelni szerdai házhozszállítással – de ettől most tekintsünk el). És évek óta nem jutunk dűlőre. A férjem szeretne, de érzelemből. A valóságban már a kettőtől is sokszor kiakad (pl hangzavar van), a háromtól laza agybajt kapna. De azért érthető módon szeretne. Én sokkal realistább vagyok: számba veszem az ésszerűségi szempontokat, és minden aspektus vizsgálata után kijelentem, hogy nem, még egy gyerek nem fér bele, nem bírok többet. És ezzel párhuzamosan és egyidejűleg megállaptom azt is, hogy a világon a legcsodálatosabb dolog a gyerek (pedig van összehasonlítási alapom, elég széles spektrumon tesztelem az életet), úgyhogy ebből inkább több kellene, mint kevesebb. De mivel az ész és az érzelem 1-1-re áll, nem jutottam előrébb. Tologattuk a döntést, meg az időt, meg mindent.
Aztán pár hete hirtelen lett egy olyan érzésem, hogy hoppá, itt valami el van maradva. És hogy bizony vagy nem írtam a naptáram, vagy két hónapos terhes vagyok. És erre a gondolatra elkezdtem szaporán pislogni, meg számolni, hogy akkor nekem szeptemberre gyerekem lesz, atyavilág. És sorra eszembe jutott az élet összes területe, ahol újra abba kell hagynom, nem csinálhatom, nem mehetek. És másnap reggel, amikor a teszt csak egy csíkot mutatott, akkor mázsás kő esett le a szívemről. És ez megmutatta, hogy valószínűleg el kell engednem ezt a harmadik gyerek kérdést. És aznap reggel végleg el is engedtem.

Aztán délelőtt a nőgyógyásznál volt egy pár hetes baba, és a látványától az előzményeket egy pillanat alatt elfeledve rögtön szülhetnékem támadt, úgyhogy a végleges elengedésről erről ennyit…

#10YearsChallenge

Mindenki posztolgatja a 10 évvel ezelőtti képeit (ami egyébként tetszik), emiatt én is elkezdtem visszagondolni, hogy egyáltalán mit is csinált egy évtizeddel ezelőtt. 2008-2009-ről van egy fényképválogatás a gépemen, melyet végigpörgetve kiderült számomra, hogy épp ekkor ismerkedtem meg a férjemmel, akiről még nem tudtam, hogy ő lesz az – sokkal inkább egy laza kapcsolatnak indult. Továbbá 12 hónap alatt jártam Nepálban, Indiában, Észtországban, Lettországben, Litvániában, Jordániában, Szlovéniában, Lengyelországban, Németországban, valamint több alkalommal Ausztriában, Olaszországban és Horvátországban. Elég mozgalmas életem volt, na. Volt két munkahelyem, egy, amelyiket nem szerettem, de a pénzt ott kerestem, meg egy másik, amit imádtam. Ezer hobbim és sok barátom volt. Hányattatott lakhatásom, és ha szűkösen is, de éppen elég pénzem. És éppen – kábé századszor – újra kezdtem az életem. Már ha létezne ilyen.

Most? Először is férjhez mentem ahhoz a bizonyos sráchoz 2008-ból, és még most is együtt vagyunk, meg még szeretjük is egymást, még ha elég rendhagyó is a kapcsolatunk. Jó döntésnek bizonyult. Lett két gyerekünk (ami a legszuperebb dolog az életemben), meg ház meg kert, kocsi, miegymás. Már nem utazom annyit, de azért tavaly is jártam 5-6 országban. A kinézetemről nincs mit mondani, ugyanolyan mint régen, csak egy kicsit mélyebb minden vonás. Hat éve nem dolgozom munkahelyi állásban, viszont két évig önkéntes voltam gyes alatt, és felvettem egy régi munkát is. Most pedig elindítom az első rendes vállalkozásom, melyről már épp 2008 óta álmodozom. És amely megszabadít a multik értelmetlen rabszolga-kötelékéből, és remélhetőleg lehetővé teszi azt, hogy idővel a világ bármely pontjáról, viszonylag kevés idő-ráfordítással megkeressem a megélhetésre valót.

De ha a tíz év változásait nézem, akkor nem is ezek a külsőségek a fontosak. Hanem hogy belül kivé váltam, mennyit változtam, tanultam. Sokkal több önbizalmam lett, megszabadultam a  játszmáktól, a féltékenységtől. Őszinte lettem, és belül sokkal nyugodtabb. És már sokkal kevésbé igaz, hogy mások véleménye, vagy feltételezett véleménye alapján definiálom önmagam.
Még milliónyi, sok mérföldnyi tanulni való áll előttem, de én nagyon hálás vagyok az utóbbi tíz évért, nagyszerű kaland volt.
Persze olyan vagyok én magam is, mint az Instagaram fotók: csak a szépet mutatják. Én is visszatekintve csak a szépre emlékezem. Persze tudom, hogy volt sok félelem, zokogás, hiány, halál, vetélés, gyerekekkel kiabálás, éjjel a hideg szobában sírva szoptatás – de idővel ezek mind elhalványodnak, és visszatekintve már csak a szép marad meg.

Indulás

Ma bejegyezték a cégemet. Pezsgőpukkanás, tapsvihar.
Most jön a legjobb része, amit szeretek: felépíteni valamit a semmiből. Beleásom magam az adózástól kezdve a webshop építésen keresztül a termékimportig mindenbe, és a semmibőlfelhúzok valami szuper dolgot. Szeretem csinálni, sikerélményem van, tiszta flow.
És utána, tavasztól jön a mumus: el kell adni. De hát minden mumus arra való, hogy megtanuljuk legyőzni a félelmünket. Ez az év nagy utazása lesz.

Egyedül nevelő

Vannak az életben azok a pillanatok, amikor az embert fejbe vágja a rettentő felismerés: ez mostantól mindig így lesz? Első nap az iskolában, munkahelyen, ilyenek. Én egyre emlékszem nagyon. Mikor Jónást hazahoztuk a kórházból, és az első félig átvirrasztott éjszakát követő este csapott le: hiába vagyok hulla fáradt, ma sem fogom tudni kialudni magam. Meg holnap sem. És azután sem. Hónapokig. Nem. Fogok. Átaludni. Egyetlen. Éjszakát. Sem.
Végül csak két hónap lett, és egyébként meg lehet szokni (meg egy gyerekkel amúgy is sokkal könnyebb, mint amikor a másodikhoz éjjel kelsz, az elsőhöz nappal), de abban a pillanatban sokkoló volt még a gondolata is.

De nem is ez a lényeg, hanem hogy három napja egyedül vagyok a gyerekekkel, és ilyenkor is gyakran fejbevág a felismerés: úristen, ha egyedül nevelném a gyerekeimet, mindig így lenne? Mert végülis péntekig kibírom, fél lábon is, akkor is, ha két gyereket kell az úszásra vinnem. Akkor is, ha betegek leszenek. Akkor is csak egy hét.
De aki ezt csinálja mindig? Minden elismerésem, komolyan, emelem kalapom, egyre csak ez jut eszembe. Meg hogy ismerek-e ilyet, és tudok- e segíteni.

Akiknek súlyuk van

Szeretek a gondtalan, vidám húszévesekkel táncolni. De még jobban szeretem azokat, akiknek szemük körül már összegyűltek a ráncok, akik ezer bajon átmentek már, megcibálta őket az élet, és mégis, mégis itt ropják mosolyogva hajnalig. Ők az én embereim. Kicsi Zorbák.

 

2018 jó év volt, még ha nem is könnyű. Szerintem 2019 is az lesz, legalábbis rajta vagyok. Ajtóim sarokig kitártam, és de nem csak várok, teszek is.

Karácsony után

Idén ősszel lemondtam az ügyvezetői pozíciómról, hogy hamarosan felvehessem azt újra, de már a saját cégemben.

Emlékszem, másfél évvel ezelőtt mennyire féltem tőle. Meg izgultam. Meg kicsit büszke is voltam, mert azért igen, titkon álmodoztam ilyesmiről régen. De a félelem volt bennem a legerősebb, az ismeretlentől és a felelősségtől egyaránt, úgyhogy csukott szemmel fejenugrásnak éltem meg. És végül minden jól alakult. Majdnem minden. De a csőd szélén álló, kiegyenlítetlen számlákkal bíró, bizalmatlanság övezte cégből sikerült másfél év alatt valami újat csinálni. Új jogi alapokat, támogatást, bizalmat, összefogást. Ennek eredményeképpen én már egy jó vastag bankszámlát tudtam az utódomra hagyni, még a véghezvitt fejlesztések és beruházások után is. De amire a legbüszkébb vagyok, az az, hogy sikerült egységet kovácsolni. Ennek csúcspontja a májusi gyűlés volt, ahol a meghatottságtól majd könnybelábadt a szemem, amikor a nehézségek ellenére több száz összefogó és pozitív ember előtt álltam. És akik akár kritizálhattak is volna, de helyette egy emberként beálltak mögénk. Mögénk, és nem mögém, mert azért ez nem egyszemélyes mutatvány volt, hanem egy öt fős csapaté, kiknek szintén nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó és motiváló volt együtt dolgzoni, rengeteget tanultam.
Persze volt egy csomó baki is, meg szerencsétlenség, meg ellenség is – ezer emberről beszélünk, ez elkerülhetetlen – de a végén a szaldó pozitív lett, és én boldogan és emelt fővel sétálok végig az utcákon.

Aztán ősszel kicsit sajnálkozva de kicsit megkönnyebbülve is mondtam le, hogy immár a saját cégemmel foglalkozhassak. És most megint izgulok meg rettegek, nekem ez a mumusom már vagy tíz éve, és most meg kell küzdenem vele. Vagy sikerül, vagy nem, vagy elsőre, vagy nem, de ezt most muszály. Január elején bejegyzik a céget, és indul a móka. Jobban várom már, mint a karácsonyt.

 

Babanapló – Kismiklós, 3 év

Drága Kisfiam! Baba. Így hívunk még mindig. Baba, gyere ide! Pedig már milyen nagy vagy. De mivel a bátyád korrelációjában létezel, így még mindig te vagy a kicsi fiú. Ennek egyrészt örülök, mert jó, hogy van kicsi a családban, másrészt olykor meg is feledkezem róla, hogy már nem vagy olyan kicsi, hogy már simán tudsz felnőtt székről meg előke nélkül enni, mondjuk. De múltkor meg azt kérdezted, hogy neked mikor lehet nagyfiús, zsebes pizsamád, mint Jónásnak, és úgy megsajnáltalak, hogy tényleg, ezek milyen fontos dolgok lehetnek neked, nekem meg csak egy darab rongy, hordjuk, amíg még jó, amíg nem növöd ki, mit számít, hogy babás-patentos szabás.

Nagyon azért nem féltelek, mert tök igaz rád, amit a tesóm mondott a számaidról, hogy tele vagy egyessel, öntudatos és önálló vagy, mint a rettenet. Mindig érdeklődéssel figyelem, hogy belőled vajon milyen gyerek, milyen ember lesz. Hogy mik a gyengéid, az erősségeid, az érdelődésed, az ajándékaid. Például amit említettem, a nagy öntudatod és önállóságod. A nyugalmad. A bohóckodásod. Hogy a zöldséget preferálod a gyümölccsel szemben. Hogy te autózni szeretsz (Jónást sosem érdekelte), naphosszat főzni, és jól focizol. Hogy ugyan nem tudod megjegyezni a szövegeket (két sort tudsz csak egyben megjegyezni), de szép énekhangod van.

Jónással még mindig elég sok a balhé, bár ebben nagyrészt ő a ludas. Egyrészt mikor bármi miatt csalódott, akkor veled is veszekszik, másrészt haragszik rád, amiért kicsi vagy, és még nem tudod úgy a dolgokat, a szabályokat, a játékokat. Meg azért te is szoktad direkt cukkolni, kifigyeltem. Igyekszem a kis vitákat rátok hagyni, a nagyobbakhoz pedig eszközt adni a kezetekbe a rendezéshez. Nem akarom, hogy mindig rám legyen szükségetek a viták rendezéséhez. Egyébként a kettőtök viszonyában az is nagyon érdekes, hogy általában Jónás a domináns, viszont te úgy hagyod ezt, hogy mégsem rendelődsz alá. Elfogadod, hogy ő a nagy, hogy ő mondja neked, hogy mit csinálj, de szeretettel és megértéssel fordulsz hozzá ilyenkor, és valahogy eléred azt is, hogy ő is respektáljon és egy szinten maradjatok. Számomra is tanulságos.

Az ovit szereted, a szomszéd kisfiú a barátod, gond nélkül jössz-mész-eszel-alszol (csak 1-2 nehezebb hét volt még az elején), mondjuk a csoportban meg épp te vagy a domináns, állítólag.
Megtanultad a R hangot, de valami furcsa angolos akcentussal mondod még, hozzá cuki kis magas, vékony, dallamos hang – imádom, amikor beszélsz, meg amikor mondod, hogy répa, retek, mogyoró… a rigót már egyenesen énekelve a végén.

Ami nagyon érdekes még, hogy régebben, míg kicsi voltál, nem voltál az a nagy bújós-ölelgetős gyerek. Furcsa is volt Jónás után, hogy milyen más vagy. Ha én babusgattalak, inkább csak tűrted. Ha puszit akartál adni, akkor megfogtad a fejem, komoly gondolkodás után kinéztél az arcomon egy alkalmas helyet, és oda gondosan elhelyezted azt a puszit. Kész. Mióta ovis vagy – gondolom az elszakadás miatt – ez megváltozott. Reggel jössz az ágyba, odabújsz, csomó puszi-hancúr-ölelés-ölbevevés egész nap, irtó aranyos, mint egy kiscica, én meg nagyon örülök neki. Az én anyukám sem volt ölelgetős, egész gyerekkoromban nem emlékszem, hogy megpuszilt vagy az ölébe vett volna. Nyilván tette, amikor egészen kicsi voltam, de pár éves korom után már nem, én legalábbis nem emlékszem. És volt bennem egy kis félsz, hogy majd én is ilyen kemény vagy milyen anya leszek, nehogy az legyek, de hál istennek nem, a világ egyik legjobb dolga babusgatni titeket.
Száguld az idő, egyre csak nősz, és én igyekszem kihasználni a lehetőséget. Sokat veletek lenni, megállni, lehajolni, leguggolni, meghallgatni. Mert az életben ez az egyik legcsodálatosabb dolog: veled lenni, veletek lenni.

Eljegyzés

Tavasszal volt valamikor, hogy míg sminkeltem, Jónás kitalálta, hogy ő lány akar lenni. Gondoltam biztos az ecsetek meg rúzsok miatt – szeret festeni – de azért rákérdeztem.
-Hát azért, hogy születhessen gyerekem! – vágta rá. Na mondom, erre nem számítottam.
-De így is lehet gyereked! – válaszoltam, és próbáltam valami hihetőbb sztorit rögtönözni, mint a méhecske vagy a gólya, de azért jó lenne a részletekbe még nem belemenni.
-Tudod, a gyerekhez férfi is kell, nem csak nő. Mindketten egyformán. Amikor az apuka meg az anyuka gyereket szeretne, akkor mindketten adnak egy kis magocskát, aztán várnak, és ha jól mennek a dolgok, akkor beköltözik az anyuka hasába a kisbaba. De az a baba épp úgy az apukáé is. Csak éppen az anyuka hasában nő.
Na ettől megnyugodott.
-Jól van, Anya, akkor én téged foglak felelségül venni.
-Engem már nem lehet, én már az Apa felesége vagyok. Keresned kell magadnak valaki mást.
-Rendben, akkor a Liát veszem feleségül!
-És ő tudja már? – kérdezem nevetve.
-Nem. Majd később kérdezem meg. Meglepetésnek tartogatom!

Eltelik fél év.

Tegnap az óvoda ajtajában Jónás és Lia épp nagyban helyeselnek egymásnak: -Jó, majd ha tizenkét évesek leszünk!

Kérdezem Jónást, mit csináltok ti tizenkét évesen?
-Hát összeházasodunk a Liával!
-Megkérdezted végül? – nevetek rá.
-Meg! – mondja nagy komolyan -Tudod, eléggé izgultam, de legyőztem a félelmem, ahogy te is tanítottad! – húzza ki magát büszkén.
-És mit válaszolt a Lia?
-Hát hogy igen. És aztán adott ragacsot.

Kapcsolat: mail to: bogaar@gmail.com

mail to: bogaar@gmail.com

Archívum